Hajnal felé jár az idő, aludni nem tudok, és ahogy szlalomozgatok a tévé csatornákon, az RTL-en a reklámblokk végén ismerős koreai betűk futnak a képernyőn. A penge szövetsége. Mindig rácsodálkozom az ilyen ’véletlenekre’ és – valószínűleg teljesen feleslegesen – jelzésértékűnek veszem őket. Most csak az lesz, hogy elkezdem nézni, reggelig; minden bizonnyal végigbőgöm az elérzékenyüléstől, az ismerős tájak és jelenetek miatt – vagyis a múltbarévedő nosztalgia miatt. Mindig tudtam, hogy nem kellene a szívünkhöz közel engedni dolgokat, kellő mértéktartással és távolsággal kéne szemlélni a világot, hogy ne szüljön fájdalmat minden szeretet és ragaszkodás. (Ki is volt ez a filozófus, nem ugrik be, majd utánanézek, talán nem késő az embernek élete derekán elsajátítani a biztonságos közönyt, amivel lényegesen könnyebb az élet...)
A csodálatos kék-piros-sárga trikolor van most a képernyőn, a királyi színek, na meg – ó, istenem, az egyik királyi palota, ahol voltam, legalábbis ugyanazok a tetők, színes-cirádás fafaragásokkal, a kínai betűkkel és a kőlépcsőkkel, na meg a király útjával középen. Bizonyára jó film ez, majd megnézem, nem most, mert nem akarom magamat ennél nagyobb depresszióba taszítani.
Amúgy velem van Korea itthon is, minden nap, olyan élénken és autentikusan, mintha csak ott lennék. Legalábbis azokon a napokon, amikor a Palota ékkövének egy-egy epizódját megnézem. Merész vállalkozás ez, tudván, hogy menthetetlenül átsírom ezt is, részről részre, és igazán jókedvem sem lesz tőle; mert hogy nem tudom, élek-e még valaha huzamosabb ideig a szeretett ázsiai országomban. Függtem én már sorozatoktól, akik ismernek, tudják, de azt bizton állíthatom, hogy széria még ilyen elementáris hatással nem volt még rám, és nem is igen értem, hogy miért van ez.
Tegyük hozzá, hogy Koreában kezdtem el nézni. Van akinek számít az, ha úgy olvas egy könyet vagy néz egy filmet, hogy abban a környezetben van, ahol a történet játszódik. Én imádtam Szerb Antal Utas és holdvilágát olvasni Olaszországban, és Angliába elvittem magammal az Üvöltő szeleket. Koreában zsibbasztó gyönyörűséget éreztem, amikor hasonló díszletek között mászkáltam, ahol a széria hősei. Ugyanazokat az ételeket ettem, amit ott főztek, ugyanolyan ruhákat láttam magam körül. A koreai történelmi sorozatoknak egyébként a legnagyobb érdeme a hitelesség. Dokumentumszerűen mutatják be a kultúrát és népzenét, a használati – és dísztárgyakat. A koreaiak egyik nemzeti büszkesége, a tradicionális királyi konyha fantasztikus ízeit pedig szinte érezni lehet képernyőn keresztül is, - főleg nekem, aki az ételek nagy részét kóstolta már.
A palota ékköve (대장금 Dae Jang-geum)című sorozatot azért is ajánlom szívből, mert biztos vagyok benne, hogy aki csak egy fél részt lát belőle, nem tudja abbahagyni. Megtörtént eseményeken alapul, mindez persze semmit nem számít. A szereplők – főleg a főszereplő, Jang-geum – elbűvölően naiv egyénisége az, ami úgy magával ragad és kivédhetetlenül könnyeket csal a szemünkbe. (ezt férfi nézők is alátámasztják.) Egyik barátnőm a következőket írta a sorozatról: „Még nyáron láttam néhány részt, uh most kifejezetten vártam, hogy ismét belenézhessek. Hát eltelt vagy 50 rész, nagyjából fogalmam sincs, miért jutott oda DzsanGün és hogyan, ahol épp fel tudtam venni az események fonalát, de szerettem nézni. Mindenki visszafogott, udvarias, minden nehézséget méltósággal és eleganciával viselnek.”
Hát ez az, ami annyira lenyűgöz engem ezekben a koreai történelmi drámákban, - amelyek egyébként Koreai egyik legkurrensebb export cikkei. A tömény és unalmas brazil szappanoperákat megunva, az amerikai típusú – szex-szel és erőszakkal teletömött szériáktól megcsömörölve – az emberek egyre inább igyénylik a monumentális, lassú folyású, egzotikusan szép és színvonalas koreai történelmi drámákat, melyek minden túlzás nélkül - reneszánszukat élik most. Jómagam eztán – dependenciámat kielégítve - a Silla királyság ékkövének esem majd neki, mely jelenleg fut a magyar tévécsatornákon. A témáról szakértő ajánlás található a Namhanman egyik érdekes blogbejegyzésében a következő linken, illetve Benny blogjában, angolul.
A Palota ékköve letölthető. Mindenkit óvatosságra intenék ezzel kapcsolatban, mert amint írtam – végzetes függőséget okoz. Álljon itt végül az a klip a sorozatból, - tulajdonképpen a főcím, az ONARA - aminek varázsát és titkát mindezidáig nem sikerült megfejtenem. Annyit tudok csak – mily meglepő – hogy akármikor, ha meghallom, végigbőgöm az egészet, az elejétől a végéig...
