... mint a koreai drámákban: Sejong bankett a palotában

Van úgy, hogy az embernek valóra válnak az álmai. Vagy inkább egy a millió ’álomtöredékeiből’, de hálásnak kell lenni azért is. Évekkel ezelőtt lettem szerelmese a kosztümös, koreai történelmi drámáknak, és ez a vonzódás azóta is tart. A Palota ékköve (DaeJang-geum), Jang Geum elbűvölő, könnyfakasztóan küzdelmes és romantikus története kitörölhetetlenül belevéste Korea imádatát a szívembe. Nap mint nap arról álmodoztam, hogy egyszer talán én is járhatok azoknak a királyi palotáknak az óriási macskakövein, hallgathatom a kajagum szomorúan szépséges hangját, vagy láthatom a nemesen gyönyörű, hanbokos  koreai nők ruhájának suhogását a pagodák között.

Kegyes a sors, és kegyes a képzelőerőm is, mert így képes voltam egy napra abba a vágyott fantáziavilágba repülni, melynek hangulatát olyannyira sóvárogtam. Nagyszabású bankettet tartott a National Gugak Center  a Gyeongbokgung palotában ,  Sejong király tiszteletére. ’Mennyei hangok’ a fantázianeve a műsornak, mely a 15. századi híres Joseon dinasztiának tiszteleg. A monumentális és autentius show többszáz korabeli kosztümban pompázó szereplő bevonulásával kezdődik. A királyi udvar összes jelentős résztvevője, a királyi család és a tanácsnokok, szolgálók és hivatalnokok, zenészek és táncosok, kiszengek (korabeli királyi ágyasok, kurtizánok) foglalják el a helyüket a palota óriási udvarán, a legfőbb királyi terem előtt. Életképek jelennek meg a dinasztia életéből, 400 zenész és táncos ad elő történelmi tanulmányokon alapuló, hiteles műsorszámokat, aláfestő betétdalokat és táncokat a filmekben megismert szcénákhoz.

Ha becsukod a szemedet, vagy nem veszel tudomást a perifériád szélén található modern darabokról, - hangfalakról, mikrofonokról, transzparensekről vagy a művészeken található szemüvegről – egy pillanat alatt a koreaiak legkedveltebb királyának, a Nagy Sejongnak a világába repítheted magadat. Ahogy sétálsz lassan körbe-körbe, a falakra feltekintve lándzsás őrök vigyázzák a királyi család nyugalmát, rezzenetlen arccal. Jobbról egyszercsak a király nagy becsben tartott ágyasai vonulnak be, ébenfekete hosszú hajuk a rangjuknak megfelelőlen van felkontyolva. Középen a Kínából áthozott óriási ’kőharangokat’ kongatja egy törökülésben ülő muzsikus, melynek tompa zaja lassan visszhangzik el a pagodák mögött a hegyek felé...

Olyan gyönyörű, időtlen és egyszerre örökidejű minden. A koreaiak mélységes tisztelete a hagyományok, a történelmük iránt áthatja az egész rendezvényt. Ez az ország rohamléptekkel fejlődik, még mindig. Kimagaslóan hightech vívmányaik az egész világra hatással vannak. Mégsem engedik meg, hogy a 21. század sürgető modernitása letarolja tradícióikat, küzdelmes múltjukat, fényes történelmüket, virágzó kultúrájukat. Múltban élnek, jelenben és jövőben, egyszerre – gyönyörű harmóniát és balanszot teremtve a korszakok között - és önmagukban egyaránt. Ezért (is) csodálatos a koreai nép.

Boldogságos búcsúnapjaim

Mert hogy lehetne másként is. Magamba roskadón, gyászolván az elmúlt szép napokat; keserű könnyeket hullajtván, szánakozva azon, hogy itt kell hagyni ezt a szép országot; pánikrohamban tördelni a kezemet, hogy nem tudok összepakolni; - valóban képtelen vagyok a közel egy év alatt felhalmozott motyómat szortírozni és egy darab utazóbőröndnyire redukálni... Ám elhatároztam, hogy nem kevés tartalmat adok az utolsó napoknak, és megpróbálom egy maratoni csörtébe belesűríteni a hátramaradt szép és fontos dolgokat – vagy inkább csak azok töredékét.

Ezen elgondolásból a mai virágba borulós gyönyörű napon a Gyeonghuigung palotában kezdtünk barátnőmmel, Momoval, ahol taekwando bemutatót ígértek az útikönyvek. Nos, a performansz elmaradt, így „csak” egy szépséges palota idilli környezete jutott nekünk. Azután Momo elcipelt a közeli Történeti Múzeumba, ahol egy cseh fotográfus kiállításának a megnyitója volt. Őszinte rémületünkre ott volt a külföldi konzulátusok színe-java, többek között a magyar nagykövet is. Egyesült erővel, fehér kesztyűben vágták át a szalagot. A tárlat egyébként nagyon élvezetes volt, az 1900-as évek első dekádjaiból látatta Szöult és a szöulitákat.

Akkor visszakanyarodtunk a Gwanghwamun térre, ahol megcsodáltuk a szökőkutat és a tavaszi virágokkal pöttyözött plázát. Majd lementünk a föld alá a Sejong múzeumba, és újfent leírtuk a nevünket hangulul. J Mivel megéheztünk, kerestünk egy kajáldát, de szerencsétlenségünkre egy magkoli bárba tértünk be, ahol pusztán kétfajta étek volt: pajeon és manduguk. (mert hogy  lényeg az ivászat volt, és mivel mi látványosan nem éltünk ezzel a lehetőséggel, nosza, megkínált minket a rizsborával a szomszéd asztalnál ülő két hölgy.)

De akkor már rohannom kellett a Sejong Centerbe, egy koreai énekesnő koncertjére, aki a mi Zeneakadémiánkon tanult. A követség tiszeteletjegyeket ajánlott fel az itt tartózkodó magyaroknak, és így meghallgathattam – többek között -, hogy milyen furcsa egy koreai szoprán szájából hallani az ízesen magyar „csárdás kisangyalom” kifejezést.  A koncert jó volt, és találkoztam pár régi tanítványommal, akik nem voltak hajlandóak magyarul megszólalni, csak angolul. Túl szégyenlősek, pedig én aztán sosem voltam velük szigorú! J   A nap vége – és egyben csúcspontja – pedig az volt, hogy koreai ittlétem alatt most először egyből megtaláltam a kedvenc Crispy Cream fánkozómat a belvárosban, és még az áhított, rózsaszínű cseresznyevirágokkal mintázott termoszra is ráleltem egyik Starbucksban. Bónusz: a lampionokat kiaggatták a lakótelepünk környékén is. :)

ps: Istenem. Kérlek adj erőt, hogy a hátralévő búcsúnapjaimat is ilyen tartalmasan és jókedvűen, könnyedén tudjam meg – és átélni.

Pillangók nyomában Szöulban

Szöulban jártunk a barátnőmmel, Momoval, a pillangók miatt, - de erről majd később. Amolyan egész napos, tipikusan turistás loholós napot terveztünk. Végül aztán elég nyomorultul indult, mert valamivel elcsaptuk a gyomrunkat a Paris Baguette-ben, ahol mindig találkozunk. Talán a tojásos szendvics volt rossz, vagy az apró fánkok, de hullafehéren pihegtünk a gyorsjáraton, émelygéssel küszködve minden lassítás-fékezés kombónál, - és higyjétek el, a koreai buszsofőrök vezetési stílusa bizony ebből áll...

Szóval a pillangókat kerestük volna, de le kellett szállnunk szusszanni kicsit, így Bundangnál lesétáltunk a meterséges folyó partjához, ahol jóleső csend és nyugalom fogadott, meg az ébredező tavaszi  melegfényű napocska. Itt elcsacsogtunk a koreai férfiakról meg arról, mennyire nagyon tudnánk ebben az országban élni. A rövid szieszta után új erőre kapva siettünk a belváros felé, ahol is a Doksugunk palota volt a cél, az éppen aktuális Királyi Őrségváltás miatt. (Persze Momo sejthetett valamit a másik programunkról, mert a Jongno-nál rábeszélte magát egy klassz kis hangulos táskára, mert abban totálisan egyetértünk, hogy sálból, nyakláncból és vászontáskából sosem elég.) Itt már mintha érezhetően mocorogtak volna a pillangók.

A Doksugungnál nagy tömeg fogadott, meg hosszú sor a bejáratnál, - ahol 1000 won egy jegy, átszámolva ez kábé 180 ft. (!!!) De őrségváltás a Daehanmun-nál, a főkapunál volt, a palotán kívül. Önkéntesek rendezték a terepet, hogy legyen hely a színpompás őröknek, zászlóknak, doboknak és hangszereknek. Hamarosan megkezdődött a ceremónia, melyet hangulatfokozó koreai zene kísért, meg többnyelvű magyarázó kommentár. A pillangók intenzíven verdestek a szárnyukkal, és amikor vége volt a őrségváltásnak, hosszú és rendezett sor alakult ki két – kimondottan erre a célra kihelyezett jóképű :)- királyi gárdista előtt. Mert hogy kezdődött az elmaradhatatlan fényképezkedés. Hamarvást újabb kicsi őröcskék jelentek meg, és kiderült, hogy a gyerekek ingyen beöltözhetnek a korabeli jelmezekbe, hát, volt is nagy nyüzsgés.

A Dunkin Donughts-ban egy lattéval megerősítve magunkat elindultunk a Nagy Sejong király szobrához, ahol Momo egy földalatti múzeumba vezetett. Tisztán éreztem a pillangókat, mert tudtam a fejemet hova kapkodni, mert olyan szuper dolgokkal volt tele a koreaiak kedvenc királyának múzeuma. Volt ott egy hangulatos hangul kiállítás, a koreai abc-ről; egy óriási „teknőc hajó”, a majdnem ugyanolyan nagyrabecsült Yi Sunshin generálisról, a japánok ellen vívott tengeri csaták hőséről. Úgy éreztem, hogy a hangul megérdemel tőlem annyi tiszteletet, hogy vettem egy pompás vászontáskát, nagggyon jó áron! – Momo is akart egyet – és ezáltal büszkén fogom hirdetni a koreaiak legnagyobb kulturális kincsét. Eztán filmeket néztünk Sejong találmányairól, hangul betűkkel írtuk le hanji papírra a nevünket, és végül résztvettünk egy 4D-s filmvetítésen, aminek keretein belül bőven kaptunk vizet és szelet az arcunkba a nagy tábornok egyik tengeri csatáján. Elképesztő élmény volt... és Mindezt, MINDENT, - ingyen! Hihetetlen!

Estefelé járt már, és Momo ígért egy sabu-sabut, ami egy tipikus japán leves, és véleménye szerint megkoronázása a napunknak. Akkor még nem voltam vele teljesen tisztában, de a pillangók uszályként repültek utánunk, ahogy a Bosingak melletti kis sikátorba húztunk, és felmentünk a japán étterembe. Telt ház volt, meg csoda, hogy az utolsó két személyes kis asztal nekünk jutott, és hamarosan hozták a sabu-sabu kellékeit egy kiskocsin. Óriási tálban felforraltuk az alaplevet az asztal közepén, és lassan rakosgattuk bele a tálra készített hozzávalókat: zöldségeket, húst, tésztát, mandut, rizst. Köretként alig erős kimcsit kaptunk meg salátát, és bennem óriási harc dúlt, amikor is döntenem kellet, hogy vajon a kedvenc koreai ételen, a samgetang helyét átveszi-e a sabu-sabu...

Jó későn éjjel gyalogoltunk át Szöulon, és miközben felvillanyozódva találgattuk, hogy miként van ennyi energiánk, miért nem vagyunk fáradtak, miért nem zavar, hogy talán lekéssük az utolsó buszt, és közben emelgettük a fejünket a város gyönyörűségesen villódzó fényei felé, és mondtam, hogy imádom ezt a várost, és közben szárnysuhogásokat hallottunk mindenhonnan... szóval akkor Momo megszólalt, és olyat mondott, amit sosem feledek el. Hogy tudom-e, milyen érzés az, amikor az ember szerelmes, és amikor találkozik azzal, akit szeret, akkor mintha millió pillangó verdesne a gyomrában. (Persze, hogy tudom....) Szóval amikor Ő Szöulban jár, és látja, hallja, érzi a város zajait, képeit, illatait, akkor mindig úgy érzi, hogy millió pillangó verdes a SZíVÉBEN. És akkor megálltunk egy pillanatra, és csak annyit mondtam, hogy EZ AZ, és Momo meg azt a szót fejtegette, hogy „soulmate”, és könnyes szemmel, boldogan vigyorogva loholtunk bele az éjszakába. (Pillangóktól kísérve, pillangókkal tömve, belül mindenütt...:)) 

Sejong király, a koreaiak Mátyása

Amikor a belvárosban elsétálok King Sejong szobra előtt, mindig felnézek a Nagy Királyra. Méltóságteljesen ül a felhőkarcolók alatt a 12 sávos autóutak kereszteződésében, háttérben mesés hegyeivel. Tekintetét büszkén szegezi előre és nézi, mily sokra vitte küzdős kis nemzete.

Sejong a kedvenc királyom. A Chosun (vagy Choson), más néven Yi dinasztia idején élt, és 1419-től 1450-ig uralkodott. A dinasztia neve egyébként „friss hajnalt” jelent, ami analóg a koreai reneszánsz szellemiségével. A hosszadalmas kínai befolyást követően a változások igénye hamar megjelent az emberek gondolkodásában. Az újszerű buddhizmus egy úgynevezett neo-konfuciánus szemléletet is hozott magával, ami filozofikus, kreatív királyokat igényelt. Olyanokat, akik szorgalmazták a visszatartó hagyományok elhagyását, akár.

Sejong ilyen volt. Legnagyobb vívmánya az, hogy udvari tudósaival 1443-44-re megalkotta, majd 46-ra széles körben publikáltatta a hangult, a koreai fonetikus ABC-t, mely szakított a kínai írásjelek használatával. Egy legenda szerint Sejong figyelte a kedvese száját, miközben az formálta a betűket, és ezen formák alapján rajzolta meg az új írásjeleket. A koreai nemzeti identitás alapkövével az uralkodó idején dinamikusan fejlődött az iskolarendszer, nőtt az írni és olvasni tudó koreai emberek száma. (A király komolyan vette ezt, még Fonetikus Írásügyi Minisztériumot is felállíttatott a nemes ügy védelmében. :-)

Mindemellett Sejong találmány a kuriózumnak számító vízóra is, de a legfőbb elismerés kétséget kizáróan a hangul miatt jár neki. Nem hiába alapított az UNESCO Sejong király díjat, az analfabétizmus elleni küzdelem honorálásaként. King Sejong tehát jogosan egyike a mindössze kettő „Great” jelzőt kiérdemlő koreai uralkodónak.

Osváth Gábor nyelvész egyik tanulmánya szerint a hangult szerkesztő udvari tudós csoport vezetője, Chong In-ji így népszerűsítette az új, koreai ABC-t:

„A betűformák a beszélőszerveket utánozzák, s hasonlítanak az ókori [ kínai] pecsétíráshoz. Magukba foglalják az ég, a föld és az ember hármasságát, s a yin és a yang princípiumot. Okos emberek egy reggel leforgása alatt megérthetik, s a közönséges ember megtanulhatja tíz nap alatt. Tökéletesen alkalmasak minden cél megvalósítására. Még a szél susogása, a daru rikoltozása, a kakaskukorékolás, a kutyaugatás, egyszóval minden leírható.”

Long live the Great King Sejong!