Tabudöntögetés és koreai lélek

A konténer helyszín és díszlet

Most nem is Mundruczó Kornél – Frankenstein-terv című filmjéről színdarabjáról akarok írni. Az apropó mégis az, hogy a filmből készült színpadi adaptáció itt vendégeskedik Szöulban, egy alternatív színházi fesztiválon. A drámáról egyelőre csupán annyit, hogy „súlyos” mű, még a közép-kelet európai infernóhoz szokott posztmagyar léleknek is, hát még a konfuciánus etikán (és finom ázsiai esztétikán) nevelődött koreai léleknek... és ezzel nagyon keveset mondtam a VALÓSÁGOS különbségről...

(Spoiler: a Frankenstein-project egy brutális, véres és nihilista (minimalista) pokolraszállás. Egy végleg elcseszett „Szentháromság” keresés és példázat. (Emellett egy rohasztóan kilátástalan Frankenstein parabola.) Antifőhőse intézeti emberállat, anyja keresésére indul, de a fátum fintora folytán az apjára (is) rátalál. Végül mindenkit elpusztít maga körül, mint Shelley hőse. Ennyi, dióhéjban.) No mármost, mi, magyarok, akik hozzászoktunk a lassú folyású, véresen szürke és érfelvágósan depresszív szenvedéstörténetekhez, frankón immunisak vagyunk MINDENNEL szemben, ami a színpadon történik. Legyen az nyíltszíni vizelés, orális szex, maszturbálás, verés és gyilkosság, verbális és fizikai megalázás, céltalan kegyetlenkedés, ordibálás, agresszív zajok... Mert mindez előfordult a darabban, masszívan és töményen, irtóztatóan plasztikusan, - amolyan tabudöntögető stílusban. Ráadásul – köszönhetően a frappáns átiratnak – premier planban és interaktív közelségben a közönséggel. Mondom, mi már hozzászoktunk...

Embert próbáló munka a színpadon

Ellenben szegény koreaiak... a sokk a legenyhébb kifejezés a reakciójukra. Ennek legmarkánsabb megnyilvánulása volt annak a nagyszerű koreai diáklánynak a viselkedése, aki a magyar tanszéken tanul, és emiatt (is) résztvesz a drámában, segítőként, szereplőként, tolmácsként. Ez a bátor diáklány – a frappánsan megoldott és koreai helyszínre, illetve szituációra aktualizált script szerint – a darab háromnegyed részében szinkrontolmácsolta a magyar dialógusokat és eseményeket, - úgy értem: naturalisztikus és horrorisztikus történéseket. És amikor a végén odamentem hozzá gratulálni, láttam, hogy nagyon fel van zaklatva, komoly „katarzist” élt át, és bizony a végén szinte sírt is. Nem nagyon értettem, mit mond, de talán az történt, hogy a közönség egy része erősen megbotránkozott a látottakon, és talán nem vették jó néven Tőle, hogy aktívan résztvett az előadásban.

Természetesen mindezzel nem azt akarom mondani, hogy nem kellene ilyen „sajátságosan” magyar művet idehozni. Sőt, valószínűleg inkább az lenne a célja az ilyen jellegű fesztiváloknak, hogy látványosan megmutassák, illetve ütköztessék az alapvető történelmi, kulturális és mentalitásbeli különbségeket, melyek Európa és Ázsia, vagy akár Magyarország és Dél-Korea között vannak. Ami azonban jelen esetben égetően hiányzott, az a visszacsatolás – mindkét részről. A befogadás (vagy itt inkább: BEFOGADHATATLANSÁG) problematikája, a sokkoló élmény feldolgozása, megbeszélése, letisztázása, helyrerakása. Jól jött volna egy közönségtalálkozó, egy mindent feloldó diskurzus a taps végén, és akkor talán nagyobb evidensebb sikert könyvelhetett volna el Mundruczó megrázóan jó emberi apokaliszise, a Frankenstein-terv.

http://www.youtube.com/watch?v=ZD4i-dHsCL4

A Vígszínház Szöulban

Korábban már fejtegettem, mekkora nagy esemény, ha külföldre szakadt magyarként a hazai kultúra bármely szegmensével találkozhatunk idegenben. Tényleg nagyon jó érzés magyar nyelvű irodalmat olvasni vagy hallani, színházat vagy filmet nézni, magyar zenét hallgatni. A Vígszínház érkezett Koreába az Othelloval, és mi a péntek esti előadásra kaptunk jegyet a követségről.

A Szöuli Nemzeti Színház a belvárosban van, mégis valahogy eldugva erdő és hegy közé, a Namsan torony tövében. Régi épület, belül mindenféle modern dologgal felszerelve. Korábban érkeztünk a kelleténél, és volt lehetőségünk egy finom olasz vacsorára az épületkomplexumhoz tartozó, hangulatos kis étteremben. /Hihetetlen, de nem hogy otthon, de Olaszországban sem ettem ilyen finom pizzát!/ A hallban óriási transzparensek hirdették a magyar színházat. Nem kis meglepetésünkre tüntetés folyt az aktuális kultúrpolitika és kulturális miniszter ellen. A koreai nemzeti színház művészei tüntettek a tradicionális koreai kultúra és színház mellett. Gondolom, a hagyományok már ezen a téren is háttérbe szorulnak, és valamiféle globalizáció és multikulturalizmus hódít teret a színpadokon is. Nem szükséges és rossz, de elkerülhetetlen folyamat. Sokszor tapasztalom Koreában ezt a diszharmóniát, ahogy a Régi és az Új, a Hagyományos és a Modern, a Keleti és a Nyugati próbál összhangba kerülni egymással, a társadalom minden területén.

Az előadás szüneteiben találkoztunk a magyar szak önkéntes diákjaival, akik segítettek az előkészületekben és a tolmácsolásban. Összefutottunk a tanítványokkal és koreai tanár kollégákkal is, akik csak azért jöttek, hogy magyar nyelven hallgathassanak egy színdarabot. /Biztos nem sikerült nekik, még nekünk sem, mert a rossz hangosítás miatt elenyészett a hatalmas teremben a színészek hangja. Az óriás kivetítőkön koreaiul és angolul lehetett olvasni a szöveget./

A végén persze megvolt a kötelező fotózkodás. Aki Koreába jön, az majd megtapasztalja, - majd hozzá is szokik – hogy a koreaiak lépten-nyomon fényképet csinálnak, szinte az életük minden történéséről. Az külön kuriózum számukra, ha nem ázsiai emberrel örökíthetik meg magukat. A tanárukkal fényképezkedni meg egyenesen megtiszteltetés. :-)

Egy jó és egy rossz hír

Kaptunk ma egy jó, meg egy rossz hírt. A jó az, hogy jövő héten jön a Vígszínház Szöulba vendégszerepelni. A Nemzeti Színházak Találkozója lesz – rejtély, hogy miért a Víget delegálták, de az általuk előadott – abszolút orientális stílusban rendezett – Othello mindenesetre jó választás ide Koreába. A kint élő magyaroknak mindig nagy esemény egy hazai kulturális rendezvényen részt venni. A magyar konzulátus közreműködésében, az itteni magyar szakos egyetemisták önkéntes munkájának segítségével adjusztálják ilyenkor a magyar művészeket.

http://www.ntok.go.kr/wfnt2010/eng/program/06_detail.jsp

A rossz hír az, hogy jövő héten hétfőn költözünk. A mostani lakás bérleti joga lejárt, az egyetem új apartmant ajánlott fel. Ugyanezen a lakótelepen leszünk, de egy másik blokkban, és a legfelső, 15. emeleten. Tudom, hogy nem szabadna elégedetlenkednem, mert az új lakás hasonló opciókkal rendelkezik, mint a mostani; két hálószoba, két fürdőszoba, egy nappali, egy vendégszoba, hatalmas konyha, egy mosókonyha szerűség meg balkon. De nagyon megszoktam és megszerettem ezt a mostanit. A legszélső házban lakunk, a 6. emeleten, ahova még felérnek a fák lombjai. Előttünk nincs ház, csak a már említett katonai bázis, és egy meseszép panoráma, a völggyel és a hegyekkel. Zöld és zöld mindenütt… na, ezt a gyönyörű, léleknyugtató képet most elveszítjük, minden bizonnyal. Beljebb megyünk és magasabbra. Nem jó semmilyen változás, főleg ha rosszabb helyzetbe kerül az ember. Zűrös és zsúfolt hétvége előtt állunk.

Multikulti katarzis Koreában

2009. 10. 13-tól 11. 21-ig tart a 9. Szöuli Performance Művészeti Fesztivál, melynek keretein belül színpadra lépett az eklektikus repertoráú, ambíciózus kis Örkény Színház. Súlyos darabot, Csehov Apátlanul/Platonovját hozták magukkal a tengerentúlról, mellyel meglepően fogékony befogadó közönségre találtak.

http://www.spaf.or.kr/

Magyar színház, orosz drámával, koreai színpadon? Ez aztán igazi kulturális pluralizmus, - kapja fel a fejét érdeklődve a hozzám hasonló, Dél-Koreába vetődött hazánkfia. Szöul egyik impozáns alternatív művésznegyedében van a Daehangno Színház, ahol az Örkény társulata vendégszerepelt. A vegyes, koreai-magyar közönség érezhetően megosztja a visszacsatolásokat. Önkéntelenül is felmerül a kérdés, vajon miként lehetséges „ázsiaira” adaptálni a mélységesen mély orosz mentalitást, a hatalmas emocionális amplitúdóval kilengő csehovi személyiséget, amely permanensen képtelen a boldogságra és a boldogulásra egyaránt?

És valóban, gyakorlatilag ez annyit tesz, hogy máshol ülnek a poénok, késleltetett és visszafogottabb reakciók érkeznek az ázsiai nézőktől. A pasztell hangulatú színpad két oldalán hatalmas kivetítőn fut a koreai átirat. Khell Csörsz mesteri enteriőrje ismét telitalálat, a pallószerű díszlet a keleti pagodák miliőjét sejteti. Az első igazi nevetés akkor csattan fel, amikor Csuja Imre hús-vérgazdag zsidója vízbe mártja a fejét az imitált nagy hőségtől. A hazai közönségnek tetszik a helyzetkomikum, a commedia dell’arte jellegű rögtönzések. Kínosan feszengenek viszont annál a jelenetnél, amikor Glagoljev fia végiggyalázza-alázza az apját a színen (Végvári Tamás és Dömötör András harsány dialógusa). A kulturális, szocializációs és pedagógiai különbségek miatt ázsiai embernek aligha tolerálható ilyesféle tiszteletlenség a szülő felé. Olyan, mintha a felszín alatt lappangó, fortyogó, kirobbanni készülő drámák még recepcióesztétikai szinten sem lebeghetnének együtt a Jin és Jang oszcilláló harmóniájával, - a szimbólum egyébként a dél-koreai zászló fő motívuma.

Szünetben megkérdezünk pár magyar szakos koreai egyetemistát, hogy mi a véleményük az előadásról. Visszafogottan és komolyan mondják: nehéz, súlyos – ezek a jelzők a leggyakoribbak a darabbal kapcsolatban. A második felvonásban ahogy nő a dráma, úgy komorul a szín, sötétebb tónusúak a jelmezekkel együtt a hangulatok is.

Platonov körül úgy keringenek a nők, mint nap körül a holdak. Für Anikó Szofjájában egy meredek ívben zuhanó Anna Karenina és Ophelia asszimilálódik a darab végére. Kerekes Éva tábornoknéja önnön méltóságának utolsó morzsáit saját maga csipegeti fel. Bíró Kriszta Szásája a leghitelesebb női karakter az összes közül. Egyszerű szeretete és az utolsó előtti pillanatig való kitartása a valódi NŐ attribútumának megtestesülése.

Széles László lecsúszott értelmiségi dzsentrije nekem kicsit sok, legalábbis a számomra etalonnak számító Ascher rendezte, byroni spleennel teli, Balkay Géza féle Platonovhoz képest. A közönség azonban szimpatizál vele. A finisre megérik a fiatal orosz rendező, Jurij Kordonszkij szándéka: instrukciói révén zsigerben érezhető, autentikus dráma áll össze. Csehov jellemei itt nem pusztán apátlanok, hanem inkább anyátlanok a legvégsőkig, megtört mozdulatúak, elvetélt sorsúak, a fel nem oldozásukat pedig a halál hozza el a végkifejletben.

A siker - meglepő és egyúttal egyértelmű módon – óriási volt. Az előadást követő beszélgetésre jóval több mint százan maradtak a nézőtéren. Koreai és angol tolmács közvetítette a kérdéseket az alkotógárdához. Magyar felszólalóig nem jutottak el, olyan őszinte lelkesedés és érdeklődés mutatkozott a koreai nézők részéről, Platonov és Szása kontaktusát, a rendezői koncepciót, a díszlet hajó-szimbolikáját illetően. Arra a kicsit naív kérdésre, hogy milyen tipikus színházi irányzat van érvényben ma Magyarországon, Mácsai Pál higgadtan és mérsékelt, de érezhető öntudattal válaszolt. Elmondása szerint ha este ránéz egy budapesti programfüzetre, akkor abban 80 – 100 darab előadás van, csak Budapesten. Ebből 20 nagyszínház, 30-40 kisebb, néhány kicsi és még kisebb alternatív színház van jelen. És kétmillióan laknak Budapesten, emelte ki. Élő és sokszínű színházi élet van, és nem jellemző csupán egy uralkodó tendencia, mert a kísérleti színháztól kezdve az undergroundon keresztül az üzleti jellegű musical-ekig minden megtalálható a palettán. Végül egyenlőségjelet tett a magyar és az európai színház közé.

Senkinek sem akarózott abbahagyni a közönségtalálkozót, és már tereltek kifelé mindenkit, amikor a magyar nézők is szóhoz juthattak. Emelkedett hangulatú és fesztelenebb hangvételű spontán ünneplés kerekedett. Euforikus hangulatomat fokozandó, a színpad szélén Parti Nagy Lajosba botlom, kedvenc rókatárgyam Mesterébe, az Örkény Színház „házi írójába”. Elfogódottan ejtünk pár szót a differenciált nézőközönség más-más aspektusú befogadásának problematikájáról. Mindenki boldogan toporog, nem akarván, hogy vége legyen az élménynek. Mácsai egy finom seafood-ra vágyik, Für Anikó a Namsan tornyot nézné meg. Hiában, raportra kell menni a magyar követségre, így lassan mi is elindulunk a nyüzsgő metropoliszba. Szöul, fények, nagyváros. Ez egy igazi multikulti katarzis volt...