Csendes télbe forduló éjszaka Szöul déli részén. Alig végeztem a vásárlással Jamsilban, az utolsó ajándékokat veszem meg a családnak. Sötétedik, és én a hosszú buszos út előtt beülök egy kávézóba, késői óra lévén egy pillecukros forró csokira, és egy kalóriabomba karácsonyi fánkra. Körülöttem minden asztal foglalt, bár hétköznap este van. Jobbra mellettem két barátnő zöld teát iszik, balra tőlem egy nő olvas, miközben jeges lattét szürcsölget. Halk duruzsolás tölti be a termet, fölöttem a falon egy nagyképernyős tévén éppen az Asian Music Award díjkiosztó gálája megy –jó lenne nézni, mert bár bőven kinőttem abból a korból, kezdek K-Popped rajongó lenni... (A dél-koreai popkultúráról nagyon jó kis írás olvasható namhanman blogjában, bár vigyázat! belemélyülés esetén esélyes a függés... http://namhanman.blog.hu/2010/10/26/namhanman_az_este_cimu_musorban_bovitett_valtozat )Két nap múlva megyek haza. Haza...? Mi az, hogy „haza”? És ahogy forgatom a szavakat a számban, rádöbbenek, mi is ez a kellemetlen érzés. Valójában szégyellem magamat. Amiért nem vágyom „haza”. Amiért nincs honvágyam. Amiért – úgy tűnik – találtam magamnak egy új haza-féleséget. Ha meg akarnám fejteni, nem sokat kellene godnolkodnom. Nekem jó Koreában. Úgy tűnik, beilleszkedtem, jól érzem magamat. Csupa jó impresszió és élmény ér. Otthonról folyamatosan rossz híreket hallok. Furcsa idegesség és nyugtalanság jön rám, amikor arra gondolok, hogy leszáll a gépem a Ferihegyen. Mert Magyarországnak meg kell felelni. És aki egy ázsiai miliőből, főleg Dél-Koreából csöppen vissza, annak bizony hamarvást aklimatizálódni kell az otthoni terepviszonyokhoz...
Ahogy sorolom magamban a pro és kontra érveket, szomorúan konstatálom, hogy ez alighanem valami nemzeti identitás válság lesz... Mert hát hogyan juthattam el én idáig, én, aki fenntartás nélkül imádom a magyar kultúrát, irodalmat és zenét, folklórt és művészetet.... Szeretem és aligha (???) tudom nélkülözni a szépséges magyar tájat, az Őrséget, a Balaton felvidéket, Aggteleket és Hollókőt, Mátrát és a Hortobágyot... Szeretem és jó hírét viszem a pezsgő kulturális életünknek, a fesztiváljainknak, a tradicionális ünnepeinknek és hagyományainknak, a világhírű magyar ételeknek és italoknak...
De nagyon sok mindent nem szeretek Magyarországon... a politikát...az ország vezetését... a magyar ember rossz természetét, a depressziót, az irigységet, a rosszindulatot... a balkáni állapotokat, a szegénységet, a kilátástalanságot... a korrupciót... az átkos bürokráciát... az szolgáltató szektor arrogáns bánásmódját... a bankokat... az elmaradottságot az oktatásban vagy a közegészségügyben... a metrópótló autóbuszokat, amikor egy ember öngyilkos lesz és a sínekre veti magát...az első latyakot, amit képtelenek feltisztítani az utakról az „illetékes szervek”... és meddig sorolhatnám még...
Kész tudathasadásos állapot ennyire nem vágyni abba az országba, amit annyira szeretek...
Vagy talán haza csak egy van, ezt így kell érezni, akárhova is veti a Jó vagy Rossz Sorsa az embert? Akárhogy is meghasonul az országában, majd önmagában, a hazája meg kell hogy maradjon első helyen a szívében? Végül is, mi az a hazaszeretet? Miből kell hogy álljon? Hűtlen vagyok én most azzal, mert nem akarok ott lenni? Én már nem is vagyok igazi magyar? Mit kezdjek most én ezzel az ambivalenciával?
Egyáltalán – nem lehetne két hazám?
