2010. január 29., péntek

„The dreams in which I’m dying...


... are the best I’ve ever had.” Holnap utazom haza Magyarországra. Napok óta búcsúzom a Szöultól, Koreától. Furcsa kábulatban csavargok a városban, végigjárom a kedvenc helyeimet, végigeszem a kedvenc ételeimet, felelevenítem a felejthetetlen élményeimet. Próbálok lelkileg, szellemileg és mentálisan feltöltődni. Szükségem lesz rá, úgy érzem.

Napok óta nem találom a helyemet. Ha arra gondolok, hogy véget ér ez az álom, amiben közel 4 hónapja élek, és következnek a szürke napok és a lélekölő mókuskerék, meg kell állnom, mert alig kapok levegőt. Ha arra gondolok, hogy jó időre magam mögött hagyom azt, akit imádok, gyomorszorító rosszullét jön rám. Tanítsa meg valaki, miként lehet „jól” búcsúzni, hogyan lehet túlélni az elválást. Eddig három elválós képünk készült a reptéren, közvetlenül azelőtt, hogy valamelyikünk gépre szállt és elutazott a világ másik felére. Januárban, májusban és augusztusban. Holnap mellé kerül a negyedik. Bizton állíthatom, hogy ezt nem lehet megszokni, és még csak könnyebb sem lesz soha, bár azt hinné az ember.

   


Elbúcsúztam Koreától, melyet hazámnak érzek most már. Hiányozni fog minden... a monumentális hegyek és a méltóságteljes buddhista kolostorok. Az ezer színes lampion, melyek a hitet, reményt és melegséget szimbolizálják. A fényes és színpompás fesztiválok forgataga, a koreai dobok hangjai. A lenyűgözően modern épületek varázsa, harmóniában a tradicionális ancient Koreával. A különleges és ízletes zamatok, a szamgetang és a sárga retek, az evőpálcika... a Starbucks-ok a fehér csokis kávéval és a sajttortával, meg a zöld teás fánkok... az éjszakai Szöul kápráztató fényei, az Insadong és a Myeongdong, a királyi paloták és a Namsan torony... a kiállhatatlan és önkényes buszvezetők, a bűnrossz és mégis imádnivaló koreai kiskölykök, a kézfertőtlenítők, vásárlás utáni nagy papírdobozok, szelektív hulladékgyűjtés, chipkártyás bérlet, mustárságra gingko sétány... a nyugalom, a biztonság, a harmónia. Ezt jelenti nekem Korea.


Holnap utazom haza. „Haza”...? Erősnek kell lenni, és nem szabad szomorkodni. Hálát kell adni azért a rengeteg csodálatos és felejthetetlen élményért, melyek emlékké nemesedtek családunk életében. Sarang, Korea, anyong hí keszejo! – vagyis, szeretlek, Korea, viszontlátásra!


Ps: ez a blog most ideiglenesen lezárul. Hamarosan újat nyitok, www.miramagyarorszag.blogspot.com címmel.

2010. január 28., csütörtök

Első házassági évforduló


Van egy koreai vadkacsapárom, fából faragott, kedves és színes jószágok. Tavasszal szereztem az Insadongon. Az itteniek szerint a kacsák a hosszú boldog házasságot jelképezik. Rossz ómen azonban az, ha elválasztják egymástól a fiút és a lányt. Így hát biztos ami biztos, egy vastag madzaggal szorosan összehurkoltam a kacsák nyakát, hogy még véletlenül se tudjanak szabadulni egymástól.

 

Ma van az első házassági évfordulónk. MOST MÁR TUDOM, hogy mit jelent valakit teljes szívedből és lelkedből szeretni. Tudom milyen az, amikor az ember megtalálja az élete párját, a másik felét, a társát. Tudom és érzem, hogy miről szól az eskü, a jóban-rosszban rész. Tudom és átélem nap mint nap, hogy milyen áldott és isteni érzés szenvedélyes szerelemmel szeretni valakit. Gyökeret vert bennem a fogadalom, hogy ÖRÖKKÉ.


Szerencsés vagyok, nagyon szerencsés. Szeretek és szeretnek. Minden más csak por és árny. Az Ember, akit szeretek, életem legboldogabb egy évével ajándékozott meg. Egy emberöltőre való gyönyörűséges élmény nemesedett emlékké eddigi közös életünkben. Hűséggel, hálával és tisztelettel szeretem Őt, míg a halál el nem választ, - és még azon is túl. Saranghaeyo, sk!

2010. január 27., szerda

A zen buddhizmus bölcsői


Folytatván spirituális lelki utazásomat, ellátogattunk két különleges kolostorba. (A lányom szerint minden buddhista templom egyforma, így Ő kisség unja már ezt a "vallásturizmust". :-) Számomra azonban minden kolostor más és más, egyedi környezettel és sajátságos hangulatvilággal.)

Először egy szép nemzeti parkba mentünk, a Samgaksan hegy völgyébe. A Hwa Gye Sa templom 1522-ben épült Shin Wol zen mester alapításával. A hely jelenleg is aktív zen és dharma központ. A világ minden tájáról, így Magyarországról is érkeznek ide emberek, gyakorolni a meditációt és az önvizsgálatot, „önfelfedezést” és önuralmat. A zen metódusa nem a dogmák, szabályok és leírt előírások nyomán halad, hanem a „mind to mind” elsajátításán alapul. Lehetőség van átmenetileg látogatóként is kipróbálni a szerzetesek életét, vagyis az este 7-8 órás lefekvést, a hajnali 2-3 órás kelést, a templom körüli munkákat, a teázási ceremóniát vagy a sétáló hegyi meditációt.


Alkonyat előtt értünk oda a varázslatos Bukhansan hegy lábához, ahol a sima szürke kövek alatt egy ősrégi kolostor húzódik, a Doseonsa. 862-ben épült, a Shilla dinasztia ideje alatt. A hegyi emelkedőn fölfelé előtűnt a lampionokkal kivilágított díszes kapu. A bejáratot először két kőtigris védi, fejük lekopott már a hívők engesztelő simogatásától. A kapu oldalsó mélyedésében két-két őrző áll, rémisztő hindu istenségek. A látogatók mindegyik előtt fejet hajtottak, imára kulcsolt kézzel.

A Doseonsát érződik a hosszú évszázadok során rárakódott tiszta hit és mentális békesség spiritualitása. Hihetetlenül szuggesztív lelkierőt és nyugalmat sugároz az egész hely. Monumentális sziklaszirtek óvják a templomot felülről. A megszokott színes gömbök helyett itt Buddhát ábrázoló, narancsszínű hengerek lógnak mindenütt, ezer és ezer. A külső imacsarnokban óriási kő-relief Buddha előtt imádkoznak lótuszülésben az emberek. Felettük vénséges vén életfa ágai terülnek el oltalmazón. A Kedvest is megérintette a hely szelleme, mert azt mondta, ha valaha kedve támadna imádkozni vagy meditálni, ezt a templomot választaná.


"Ne zsúfoljátok tele lelketeket haszontalan gondolatokkal.
Minek rágódni a múlton, elébe menni a jövönek?
Maradjatok a jelen pillanat egyszerűségében."

(Buddha)

2010. január 22., péntek

Varázslatos buddhista templomok


A Jogyesa templom áprilisban a legelbűvölőbb. Buddha eljövetelének a napján lampionos lótusz fesztivált rendeznek a szöuliak. Aki ezen egyszer részt vesz, az életének egyik legnagyobb élményeként fog emkékezni rá. Felejthetetlen az a millió színes lampion, végig a Jongnon, az Insadongnál és a Cheonggyecheon területén. Különféle ázsiai népek hozzák el a saját fényeiket, gyönyörűbbnél gyönyörűbb saját népviseletben. Monumentális felvonulás kezdődik alkonyatkor, és tart hajnalig. Az emberek táncolnak és énekelnek, és elvegyülnek a számtalan koreai dobos tradicionális forgatagába. Egyszerűen nem tud boldogtalan, reményvesztett és szomorú lenni az, aki engedi magát elragadni, elragadtatni a Buddhát ünneplőkkel.

   

A buddhistáknak ez a legnagyobb ünnepük. A kívülálló látogató csak azt a megfoghatatlan, mégis elementáris életerőt, jókedvet és reményt érzi, amely áthatja, átlükteti az egész lotus lantern festivalt. A buddhizmus nem egy nyomasztó, elrettentő és szomorú vallás. Jóval több benne a megbocsátás, a harmónia, az élettel és halállal – valamint önmagunkkal való megbékélés, mint egyéb ókeresztény gyökerű hitekben. Ha csupán azt a pár perc meditatív megnyugvást, transzcendens elmélyülést érzem a buddhista kolostorokban, melyeket átélek minden szertartás alatt, amikor hallom a szerzetesek moktakját vagy a nyelv nélküli harangok tompa gongását, már érdemes betérni és meghajolni háromszor, mélyen, a Fényességes és Bölcs, mindig mosolygó Buddha előtt. Azt gondolom, semmilyen ima nincs hiába, semmilyen megfogalmazódott kérést nem küldünk feleslegesen az égiek felé.

   

Szomorúbb volt most látni a Jogyesát, mint tavasszal, Buddha születésének ünnepén. A bejáratnál ott állt a 450 éves hatalmas fehér akác, a főépület előtt az 500 éves fehér fenyő. Minden kolostor udvarán állnak ilyen méltóságteljes öreg „életfák”. A füstölők mindig égnek, a hívők rizst és vizet tesznek a buddha szobor lábaihoz. A lampionok nem világítottak, de a templomból kiszűrődött a narancsszínű fényesség. Az ima három óriási arany Buddha előtt zajlott, ott nem ildomos fényképezni. Most nem volt vidámság, de a béke, nyugalom és harmónia szétáradt a csarnokban, és a lelkemben is.

   


http://www.llf.or.kr/eng/



2010. január 19., kedd

Itaewon – 2. rész


Hétvégi programunk másik érdekes része volt a „global village” Szöulban, miként az útikönyvek írják. Megfordulván egy-két fővárosban Európában, volt némi elképzelésem arról, hogy milyen az, amikor különféle idegenbe szakadt populáció kialakítja a saját kis nemzeti etnikumú kerületét a városban. Ez azonban mégis különlegesebb volt.

   

Itaewon egy viszonylag kis városrész Szöul közepén, a Han folyótól északra. A koreai háború idején a körzet elsősorban az amerikai katonák ellátására szolgált, a benne található üzletekkel, étkezdékkel és irodákkal együtt. Mivel azonban az amerikai támaszpont közel van, a negyed jelenleg is a katonák elsődleges ellátója. A boltokból persze divatos shopok lettek, az étkezdékből a nemzetközi konyha számtalan kiváló reprezentánsa. Soha még egy helyen összezsúfolva ennyi nemzeti konyhát nem láttam. Egymást érik az arab, marokkói, török, indiai, görög, mexikói, örmény, oszmán, orosz, cseh, osztrák, thai, japán, spanyol, olasz éttermek. Aki szeretné kipróbálni a global kitchen zamatait, annak külön étterem kalauzt javasolnak.

   


A kimenőt kapott amerikai katonák mellett itt a legnagyobb az egy négyzetméterre eső külföldiek száma. Szinte alig láttam koreai embert az utcákon. Vannak speciális DMZ shopok, melyek turistáknak szánt katonai ruhákat, kellékeket árulnak. Nagyrészt arabok élnek az Itaewon környékén, a közel 1 millió koreai muszlin lakosság java ide jár vallási szertartásra, a páros minarettel rendelkező hatalmas iszlám mecsetbe.

   

A főutcán sétálgatva mi egy nemrég nyílt thai étterembe vetődtünk be, a Wang Thai-ba. Bár nem vagyok egy nagy gourmand, be kell valljam, hogy életemben nem ettem még ilyen finomat. Előételnek zöldséges tekercset és kurkumás csirke saslikot rendeltünk, szilva szósszal és mogyoró öntettel. A főételeink főként zöldéges csirkéből, édes-savanyú falatokból és currys húsos tésztából álltak. Desszertként egy falat mennyországot kóstoltunk a kókusztejbe mártott banánból. Bevallom, ha a thai konyha nem túl erős, agyoncsilizett részét választom, akkor annak illatosabb, zamatosabb, aromásabb és gyümölcsösebb ízvilága hozzám sokkal közelebb áll, mint a koreai ételek markáns ízei.

 

Mindent összevetve, Itaewon egy magával ragadó és elbűvülő hely, azonban lehengerlően kaotikus multikulturális és globális feelingjével pont arról kezeskedik, hogy NE Koreában érezze magát az ember, hanem bárhol másutt a világban.

2010. január 17., vasárnap

Koreai skanzen és global village – 1. rész


Egész napos programot terveztünk ma Szöulban, bár a dermesztő hideg próbált visszatartani minket. A Namsan Hanok Village-be mentünk először, vagyis tradicionális koreai falut látogattunk. Ez olyan, mint egy tájjellegű skanzen. Műemlék épületekben mutatják be az régi koreai házakat, berendezéseket, használati tárgyakat, életmódot. Aktívabb programként lehet enni hagyományos koreai ételt, vagy zenés-táncos előadásokon résztvenni, vagy akár egy díszes esküvői ceremónián. A hagyományokon van a hangsúly.

   

Volt még ott egy érdekes dolog, ami nagyon tetszett nekem. A szöuliak egy időkapszulát ástak el a parkban 1994-ben, azzal az utasítással, hogy 400 év múlva ássák ki az utódok, amikor a főváros 1000 éves lesz. Maga a kapszula egy buddhista harang alakjára hasonlít, és 600 darab emléket helyeztek bele a polgárok: olyan miniatűrákat, mikrofilmeket, cd-ket, melyek tükrözik az 1994 évi Szöul és lakói mindennapi életét. Vannak benne ruhák, ételek, média termékek, könyvek, szóval mindenféle praktikus dolog. A legkedvesebb tételek azonban szerintem – összesen 99 darab – a polgárok gondolatait tartalmazzák: az élet értékéről, az élet élményeiről, a jövőről alkotott véleményüket mentették el, a hermetikusan lezárt időkapszulában, vákumban és argongázba burkolva. :-) Szerintem mindenkinek kellene egy ilyen saját időkapszulát örökítenie az utána jövők számára.

   

Voltak azért kevésbé felemelő és filozofikus dolgok is a koreai skanzenben. Korabeli gyerekjátékokat lehetett kipróbálni, a fémkarika gurítást, (nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik!) a régi fa pörgenytyűt, (ami a mi búgócsigánkhoz hasonlatos) és a célba dobálást – speciális szalagos botokkal. Az épületek tájház jellegűek voltak. (Érdekes volt magunkban összehasonlítani mondjuk az őrségi pityerszeri tájházakkal, vagy a jósvafőivel.) Az igazi hagyományos koreai ház, vagyis a hanok jellegzetessége az ázsiai épületekhez hasonlóan az oldalra eltolható ajtó, a speciális kézműves papírral borított fal, és a földön történő mindennapi élet (étkezés, alvás, stb...) A konyhák elengedhetetlen tartozéka a megannyi hatalmas kimcsi tartó edény.

 
 

Nem tudom, tudnék-e élni egy ilyen hanokban. A nyugat-európai ember megszokta a szűk, kicsiny tereket, az elzárható és különnyíló szobákat, vastag falakat és biztonságosan csukható ajtókat. A „civilizációs fóbiáinkhoz”, na meg persze a zordabb időjárásunkhoz tartoznak ezek a feltételek. Itt Koreában egyébként szervezett utak és tradicionálisan megőrzött, eredeti állapotú helyek és szállások vannak azok számára, akik a régi koreai adottságoknak megfelelően életet akarnak kipróbálni.


2010. január 16., szombat

„Highculture” - nem csak sznoboknak


Operagálán voltunk a Seoul Arts Centerben. A rektorhelyettes hívott meg minket, akinek a felesége is fellépett a Korea Awards Opera rendezvényen. Amint már említettem, a koreaiak valamiért nagyon kedvelik a klasszikus zenét. (Vagyonokat adnak ki komolyzenei koncertekre, a mi tiszteletjegyeink átszámolva 45 000 (!!!) forintba kerültek volna.) A HUFS egyetem vezetősége azonban szokott külföldi professzorokat és azok családtagjait invitálni különböző kulturális eseményekre.

   

A Szöuli Művészeti Központ helyet ad számtalan antik és modern kiállításnak, színdaraboknak és musicaleknek, balettnek és koncertnek, kortárs képzőművészeknek és a tradicionális koreai művészet minden vállfajának. A nagy koncertteremben zaljott az operagála. Abszolut fogyasztható, ismert áriákat adtak elő a Toscából, Carmenből, Pillangókisasszonyból, Bohéméletből és a Traviatából. Tehát mielőtt még valaki sznobizmussal vádolna, hallgasson bele a Torreádor dalába vagy a Mme Butterfly nagyáriájába, és máris észreveszi az opera fogyaszthatóbb, közismertebb és tetszetősebb darabjait. Erről szólt a mai este is. Lelkes előadóművészek, még lelkesebb közönség, és élvezetes, szívhezszólóan szép dallamok.

   

A gála után találkoztunk a rektorhelyettessel és megköszöntük a meghívást a különleges estére. Önkéntelenül is megismerkedtünk a feleségével, aki fellépő volt, és emellett egy rendkívül elragadó, közvetlenül kedves asszony, - ez nem jellemző a hozzá hasonló korú koreai nőkre. Kézen fogva invitált meg minket az előadás utáni állófogadásra, ahol isteni sütiket, gyümölcsöket, falatkákat ettünk. Találkoztunk a külföldi tanárok közül a már felszínesen megismert szlovák és maláj tanárnővel, illetve egy cseh tanárral. A spontán verbuválódott kis sokszínű kompániában vidáman eltársalogve kiderült, hogy mindenki kimondottan jól érezte magát ezen a kivételes estén.

 
 

Éjjel hazavittük a tanárnőket, én meg közben azon is elgondolkodtam kicsit, hogy mennyire színes és eseménydús a társasági-szociális életem a Férjem mellett. Vele igazán zaljik az élet, az ember (felesége) csak úgy belesodródik az eseményekbe. És az a társas lény bennem, akiről már rég lemondtam, IGAZÁN jól érzi magát ilyenkor.


2010. január 15., péntek

Álom a valóságban – Konjiam


Elmentünk a hegyeinket éjjelente glóriába vonó fény forrásához, a Konjiam síparadicsomba. Láttam megint a Jólétet. Minden igényt ellátó szolgáltatások, modern fényűzés, elegáns luxus. Három hatalmas sípálya ér össze egy mesterségesen kialakított kis völgyben. Balról jobbra egyre nehezebb terep, mindegyikhez külön lanovka. A koreaiak ezt is nagyon komolyan gondolják, komoly felszerelésekkel vannak ellátva, csak úgy mint a sportszerűen űzött kirándulásnál és a golfozásnál.

   

Kicsit rossz érzés volt annak tudatában sétálgatni, hogy valószínűleg soha nem leszek az élet ezen nívós részének részese. A pályák köré komplex infrastruktúrát építettek, az egész olyan, mint egy „síváros”. Van gigászi méretű, színvonalas melegedő, ahol a kandallókban igazi tűz ég. Van rengeteg apartman, ahol megszállhatnak a vendégek. Vannak éttermek és shopok, egyéb sportolási lehetőség. Aki unja már a havon siklást, levezethet biliárddal, pingponggal vagy lövészettel. Van spa részleg, gomolygó hőfelhőt árasztó kinti forróvizes medencével. A koreaiak abnormálisan sokat hajtanak, de tudnak élni is.

   

A pályák nonstop nyitva állnak. A szünetekben remek kis lánctalpas hókotrók (snow bank) tisztogatják a felületet. A széleken kicsi hóágyúk állnak, melyek a csúcsokig szegélyezik a terepet. Alkonyatkor bekapcsolták a gigászi halogén lámpákat, melyek nappali világosságba vonták a síelőket. Most már közelről láttam a monumentális elektronikát, ami látszik a lakás ablakából is.

 
 

Csak ámultunk a Kedvesemmel. Ittunk egy forró csokit a kioszkban, és csendben nyugtatgattunk magunkat, hogy a műtött térdünk miatt úgysem síelnénk soha. Bár a Férjem valóban ki nem állhatja a hideget, a telet, ezáltal a téli sportokat sem, és nem volt nagyon motivált. Én viszont elgondolkodtam, hogy milyen rövid az emberöltő, hogy milyen kevés idő áll rendelkezésre minél több érdekes dolog kipróbálásához, minél több csodálatos élmény átéléséhez. Vajon egy idösödő, három térdműtétet átélő, siralmas fizikai állapotban lévő nőnek van esélye valaha száguldozni a fekete pályákon? :-)