2010. szeptember 30., csütörtök

Termelés bármi áron

     A lakótelepen, a játszótéren, bent a városban az utcákon lépten-nyomon ismerős és beazonosítatlan, szárított izékbe ütközöm. Most van az idénye például a 'kocsu'-nak, vagyis a méregerős, koreai paprikának. A kimcsiket is most teszik óriási, érlelő kőhordókba. Ismeretlen zöldségek, gyökerek és füvek aszalódnak a legváratlanabb helyeken. Olyan, mintha láthatatlan manók tennének eleget az őszi idény termelési, betakarítási és elrakási feladatainak.

     Aztán egyik nap, ahogy kinéztem a legfelső, 15. emeletről, láttam, hogy egy töpörödött nénike mászkál a szemközti ház legtetején, és rendezgeti a szárított zöldjeit. Másnap egy másik mama járt a tetőn, és a kimcsis edényekből vett ki egy adagot. Harmadjára egy idős mamót lestem meg, ahogy a játszótéren villámgyorsan felszedi a hatalmas ponyvára kitett aszalt gyökereket, és menekíti az eső elől. És amikor lenézek a monumentális magas házak közé, a vékony zöld sávokban egyszerűen kialakított, de példásan megművelt kicsi kerteket látok. Látom azt is, hogy nincsenek ezek a zsebkendőnyi kertek igazából elkerítve. Látom, ahogy nap mint nap mennek le oda az idős emberek, és pedánsan művelgetik, gazolgatik a földjüket. Persze, valószínűleg nem az Ő földjük. Valószínűleg nincs róla hivatalos papír vagy legális 'felosztás'. Ezek az idős emberek egyszerűen találtak pár méternyi megművelhető földecskét, a monstrum panelek között, és azonnal birtokba vették. Ezek az emberek pár tucat évvel ezelőtt - mert a koreai gazdaság, és ezzel együtt az infrastruktúra, építkezési beruházások villámgyorsan megtörténtek - mérhetetlen nagy változáson estek át. Az egyszerű kis falusi környezetükből bekerültek a család fiatalabb generációjával együtt az ultramodern lakókörzetekbe. Elveszítették az addigi életformájukat, a földjüket, a mindennapi és havi kis rutinjukat.

     Láthatóan nem adják fel. Ahol van egy talpalatnyi föld, azonnal beültetik. Amint lehet, kapálnak, ültetnek, vetnek, aratnak, szüretelnek, szednek, szárítanak, befőznek, eltesznek. MERT ÉLNI AKARNAK. Ugyanúgy, hogy eddig. Megőrizve a saját kis mikroszintjükön a HAGYOMÁNYAIKAT. Lehet, sőt, biztos, hogy a családfő fillérekért megveszi a Lotte Markt-ban azt a paprikaszószt, szárított gyömbért vagy kimcsit, amit Ők keserves munkával előállítanak, de nem adják fel. Csinálják. Ez tartja Őket életben. És EZ is Korea EGYIK arca.



2010. szeptember 28., kedd

Ez itt a propaganda helye

      Meghívást kaptunk Jeonju tartomány vezetésétől. Jobban mondva a HUFS egyetemen keresztül (a Férjem - gyanítom 'Kafka konferencián' való példás részvétele miatt) minket is meginvitáltak egy full extrás, két napos vidéki programra. Mint kiderült, ez egy úgynevezett 'propaganda' utazás, ami elsősorban azért van, hogy a külföldi vendégtanárok megismerjék Koreát, kellemes benyomásokat szerezzenek róla, és népszerűsítsék mindenféle fórumon.

      Nos, nem tudom, hogy ezt a gyakorlatban miként tartják kivitelezhetőnek. Ám legyen, mivel nekem nincs más lehetőségem, ezt itt a propaganda és reklám helye. Önmagáért beszél az, hogy kápráztatóan színes élménycsokrot kínálnak, ütemezve egy különleges helyi fesztivállal. Pompás szállást biztosítanak, egy hagyományos, régi típusú koreai házban. Teljes ellátást kapunk, és ismervén a koreaiak TÉNYLEGES és nem légből kapott elképesztő vendégszeretetét, semmiben nem fogunk hiányt szenvedni a két nap alatt. A hagyományos ételkóstolástól kezdve, a tradicionális kulturális bemutatókon át a legszebb természeti kirándulásig felejthetetlen élményorgiában lesz részünk, ezt már most előre borítékolom.


Mindezt csak azért, mert külföldi tanárok vagyunk, és jó benyomást akarnak kelteni bennünk, hogy jó hírét vigyük Koreának, szerte a világban. Mondhatnám, hogy hihetetlen, de nem az. Ebben élek épp most.




2010. szeptember 26., vasárnap

Hétvégi szelektív szemétkedés


       Vasárnaponként nekilódul a lakótelep. Egész kis népvándorlás indul meg, reggeltől késő estig. Ez a nap ugyanis a szelektív szemétleadás napja. Mi is így gyűjtjük a hulladékunkat, és bátran állíthatom, másként nem is lehetne.

       Kora reggel kinyit a kis bodega, és egy ember csak a szemétlerakó zökkenőmentes működésével foglalkozik. A lakók – így mi is – hatalmas dobozokban, zacskókban, kocsival vagy taligán viszik a hétközben kiszanált szemetet. Szigorúan külön a papírt, műanyagot, fémet, üveget, de még a hungarocell és nylon is szétválasztandó. A használt ruhaneműt szintén hatalmas zsákba teszik, ez utóbb a rászorulókhoz kerül. Az elektronikus hulladéknak – például a rossz mobiltelefon tartozékoknak – is külön konténer dukál. A szerves szemétnek külön tárolója van, ezt később egy speciális szemetes kocsi viszi el, talán komposzt lesz belőle vagy hasznos trágya. Olyannyira nem lehet ’csak úgy’ összekeverni mindent, hogy a sima szemeteszsák drága wonokba kerül, így ömlesztve szemetet nem nagyon dobnak ki az emberek.

      Állítólag valamiféle 'urban legend'-ként terjengett a külföldi vendégtanárok között – nekem is a Férjem mesélte - , hogy a 90’-es évek közepén az ezzel megbízott koreai munkás átnézte a külföldiek szemetét, hogy vajon fegyelmezetten, szelektíven gyűjtik-e a szemetet. El tudom képzelni, és nem is lepődöm meg. Hovatovább, teljesen elfogadom. Mindig csodálkoztam a koreaiak konform, utasításokat követő, szabályokat meg nem szegő viselkedésén. Ez esetben annyit értek el, hogy Dél-Korea - a világ egyik vezető gazdasági nagyhatalma, amely 49 millió lélekszámú, jólétben és intenzív fogyasztásban élő kicsi ország – nem fullad bele a saját szemetébe.

2010. szeptember 17., péntek

A Vígszínház Szöulban

Korábban már fejtegettem, mekkora nagy esemény, ha külföldre szakadt magyarként a hazai kultúra bármely szegmensével találkozhatunk idegenben. Tényleg nagyon jó érzés magyar nyelvű irodalmat olvasni vagy hallani, színházat vagy filmet nézni, magyar zenét hallgatni. A Vígszínház érkezett Koreába az Othelloval, és mi a péntek esti előadásra kaptunk jegyet a követségről.

A Szöuli Nemzeti Színház a belvárosban van, mégis valahogy eldugva erdő és hegy közé, a Namsan torony tövében. Régi épület, belül mindenféle modern dologgal felszerelve. Korábban érkeztünk a kelleténél, és volt lehetőségünk egy finom olasz vacsorára az épületkomplexumhoz tartozó, hangulatos kis étteremben. /Hihetetlen, de nem hogy otthon, de Olaszországban sem ettem ilyen finom pizzát!/ A hallban óriási transzparensek hirdették a magyar színházat. Nem kis meglepetésünkre tüntetés folyt az aktuális kultúrpolitika és kulturális miniszter ellen. A koreai nemzeti színház művészei tüntettek a tradicionális koreai kultúra és színház mellett. Gondolom, a hagyományok már ezen a téren is háttérbe szorulnak, és valamiféle globalizáció és multikulturalizmus hódít teret a színpadokon is. Nem szükséges és rossz, de elkerülhetetlen folyamat. Sokszor tapasztalom Koreában ezt a diszharmóniát, ahogy a Régi és az Új, a Hagyományos és a Modern, a Keleti és a Nyugati próbál összhangba kerülni egymással, a társadalom minden területén.

Az előadás szüneteiben találkoztunk a magyar szak önkéntes diákjaival, akik segítettek az előkészületekben és a tolmácsolásban. Összefutottunk a tanítványokkal és koreai tanár kollégákkal is, akik csak azért jöttek, hogy magyar nyelven hallgathassanak egy színdarabot. /Biztos nem sikerült nekik, még nekünk sem, mert a rossz hangosítás miatt elenyészett a hatalmas teremben a színészek hangja. Az óriás kivetítőkön koreaiul és angolul lehetett olvasni a szöveget./

A végén persze megvolt a kötelező fotózkodás. Aki Koreába jön, az majd megtapasztalja, - majd hozzá is szokik – hogy a koreaiak lépten-nyomon fényképet csinálnak, szinte az életük minden történéséről. Az külön kuriózum számukra, ha nem ázsiai emberrel örökíthetik meg magukat. A tanárukkal fényképezkedni meg egyenesen megtiszteltetés. :-)

2010. szeptember 16., csütörtök

Mert az ember megszokja...

...akárhogy is idegenkedik tőle. Mert hiába vagy retrográd kézzel levelet író, megrögzött képeslap küldő, elvetemült napló körmölő... Sajnos átveszi a helyét a kommunikációs megnyilvánulásaidban és kontakt ápolásodban az ad hoc, az azonnali, a gyors, az online, a több emberhez eljutó, modern fórum. A chat, az msn, a skype, a twitter. A fészbúk. A blog. És hiába nem kedveled igazán, ezek megkönnyítik a kapcsolattartást azokkal, akik messze vannak, és nem áll módodban személyesen találkozni, beszélgetni Velük.

Már csak a puszi hiányzik, és az ölelés... :-(


2010. szeptember 15., szerda

Kafka és a konferencia

Az egyetem, jobban mondva az itteni Kelet-Európai és Balkán Intézet nemzetközi konferenciát szervezett, amelynek Kafka volt az egyik fő témája. Napok óta Kafka lázban égünk. A Férjem előad, témája az ’ügynökügyek’ a kortárs magyar irodalomban. Emellett felkérték az egyik moderátornak, Kafka ügyben. Nem is értette, hogy miért. Mindegy is, tanulmányoztuk Kafkát. Egy-egy ilyen apropó tökéletes arra, hogy felelevenítsük hajdani irodalom tanulmányainkat. /Eltekintve attól a nüansznyi különbségtől, hogy én mondjuk a Wikipédiát böngészem, Ő meg az angol nyelvű Kafka recepcióesztétikát, Gilles Deleuze tanulmányokon át. Hmmm. :-)

Szóval sk. jött, látott, győzött, a meghívott Nagy Cseh Író meg persze Vele adomázott az esti vacsora előtt.

/Azt hiszem, nem nagyon fogom szeretni ezeket a konferenciákat./

2010. szeptember 14., kedd

A 'pókháló' és a 'veréb'

Amióta kint vagyok Koreában, többen mondják, hogy várják a színes élménybeszámolókat, érdekes történeteket, különleges kalandokat. Ahogy ezen gondolkodtam, rádöbbentem, hogy én már nem egy nyaraláson, hosszú szabadságon vagy vakáción vagyok itt. Élem a szürke hétköznapjaimat, csak úgy, mint odahaza, vagy bárhol másutt a világban. Nem csak programokat szervezek, csavargok és felfedezem Szöult és a környékét, hanem dolgozom, intézem az ügyeimet, végzek a napi feladatokkal és tennivalókkal. Így ez a blog sem szolgálhat mindig olyan fantasztikus impressziókkal és felejthetetlen történésekkel, amiképp az előző. Csak olyan szimpla kis hétköznapokkal, mint ez a mai is volt.

Ma tanítottam először. Két csoport egymás után. Gyomorgörcs, remegés, és reményvesztett érzés. Ott ül veled szemben több mint 20 önérzetes, hangos koreai kamasz, és hiába próbálod követni az eltervezett óravázlatot, már az első 10 percben rájössz, hogy lehetetlen. Kirakod a névkártyádat az asztalra, amin koreai betűkkel rajta van a neved. Tőlük is ezt kéred, magyarul. Valószínűleg minden szót tanultak, amit hallanak, mégis úgy tesznek, mintha egy kukkot sem értenének. :-) Megismétled angolul, erre fel(jebb)élénkülnek, majd amikor kiderül, hogy nekik most magyar betűkkel kellene leírni a koreai neveiket, általános izgalom és vigalom lesz úrrá rajtuk. Igen, végül is nagyon funny leírni, hogy Choi Young Ho, vagy Shin Hye Min, nem az anyanyelvükön. Kiabálnak folyamatosan, „Mira!”, „Tanár!”, és egyenként hívnak oda, hogy írjam le a nevüket. Aztán véget vetek a happy hours-nak, és könyörtelenül kikérdezem a házit. Megtanuljuk, hogy ha a macskát közvetlenül az asztalra rakjuk, akkor az miért jobb, hogy az „asztalon” van, mint az, hogy az „asztal felett”. Amikor lankad a figyelmük, játszunk egy akasztófát, persze könnyű szóval, - ’kisgyerek’ - hogy én lógjak a kötélen, és ez általános derültséget kelt újra. Megtanulunk két fontos szót, ’pókháló’ és ’veréb’. A sima tárgyeset még könnyen megy, a tárgyas ragozás már nehezebben. Észre sem veszem, hogy eltelik az óra, és valami megmagyarázhatatlan és indokolatlan, jóleső érzés van rajtam a végén, amit először meg sem tudok fogalmazni, de aztán rájövök: SZERETEM ezt csinálni, szeretem őket tanítani.

Szünetben boldog ’csuszak’-ot kívánnak nekem, ez nagy dolog. /Jövő héten a koreaiak legnagyobb 3 napos happening-je lesz. Olyan ez, mintha egybegyúrnánk a Hálaadás Napját, a Karácsonyt és Mindenszenteket. A család és az ősök ünnepe ez. Szünet lesz mindenhol, így az iskolákban is./ Órák után loholunk a Férjemmel az első koreai nyelvóránkra, amit az egyetem szervez a vendégtanároknak, és azok családtagjainak. A sokféle és renitens vendégprofesszor és lektor láttán eszembe jut a találó mondás, hogy ilyen az, amikor akasztják a hóhért: tanároknál nincsenek rosszabb diákok, az biztos. A szintfelmérőre szomorúan írom rá, hogy „My level is zero, because I don’t speak korean at all, but I would like!” Aztán már rohanunk is haza, mert jön az új lakásba a gázszerelő, lecsekkolni a tűzhelyet. Fapálcikás vacsorával fejeződik be a nap. Hát ilyen egyszerű hétköznapokkal tudok szolgálni, innen Koreából. :-)

2010. szeptember 13., hétfő

My house is my castle

Átköltöztünk. Órák alatt. Profi költöztető brigáddal, két darus, emelhető „rakszerkezetes” kisteherautóval.

Napok óta mást sem teszünk, csak felsorjázzuk a pro és kontra érveket. Régi lakás: megszoktuk. Belaktuk. Megszerettük. Főleg a kilátást a hatodikról, amely feledtette velünk a panel jelleget. Odáig épp felértek a fák, és premier planban leshettük a hegyeinket reggeli kávészürcsölgetés közben. Új lakás: pontosan ugyanolyan és akkora, mint a másik, csak úgymond ’negatívja’ annak: másik oldalra nyílik a lakás, a szobák, az ajtók, mint az előzőben. Meg kell szokni. Legfelső emelet, tizenötödik, így a felettünk lakó, fékevesztett koreai kiskölkök trappolása nem hallik le. :-) Ám az eső egy-egy nagy monszunszerű zivatar után bizony meg-megjelenik itt-ott a kéróban. Kilátás: gyenge hármas. Messzire ellátni, másféle hegyekre, és a telepen átfutó folyó is látszik. De a telizöld hegy-völgy-lanka-erdő bizony eltűnt… Néhol csíkokban felbukkan két monstrum épülettömb között, de valójában takarásban van.

Az erkélyemről látom a régi lakásunk ablakát, mintegy 200 méterre. Szomorú. Majd nem nézdegélek arrafelé. Hanem a másik irányba. :-) Ahonnan olyan messze nézhetek, ameddig csak a szemem ellát…

2010. szeptember 10., péntek

Egy jó és egy rossz hír


Kaptunk ma egy jó, meg egy rossz hírt. A jó az, hogy jövő héten jön a Vígszínház Szöulba vendégszerepelni. A Nemzeti Színházak Találkozója lesz – rejtély, hogy miért a Víget delegálták, de az általuk előadott – abszolút orientális stílusban rendezett – Othello mindenesetre jó választás ide Koreába. A kint élő magyaroknak mindig nagy esemény egy hazai kulturális rendezvényen részt venni. A magyar konzulátus közreműködésében, az itteni magyar szakos egyetemisták önkéntes munkájának segítségével adjusztálják ilyenkor a magyar művészeket.

http://www.ntok.go.kr/wfnt2010/eng/program/06_detail.jsp

A rossz hír az, hogy jövő héten hétfőn költözünk. A mostani lakás bérleti joga lejárt, az egyetem új apartmant ajánlott fel. Ugyanezen a lakótelepen leszünk, de egy másik blokkban, és a legfelső, 15. emeleten. Tudom, hogy nem szabadna elégedetlenkednem, mert az új lakás hasonló opciókkal rendelkezik, mint a mostani; két hálószoba, két fürdőszoba, egy nappali, egy vendégszoba, hatalmas konyha, egy mosókonyha szerűség meg balkon. De nagyon megszoktam és megszerettem ezt a mostanit. A legszélső házban lakunk, a 6. emeleten, ahova még felérnek a fák lombjai. Előttünk nincs ház, csak a már említett katonai bázis, és egy meseszép panoráma, a völggyel és a hegyekkel. Zöld és zöld mindenütt… na, ezt a gyönyörű, léleknyugtató képet most elveszítjük, minden bizonnyal. Beljebb megyünk és magasabbra. Nem jó semmilyen változás, főleg ha rosszabb helyzetbe kerül az ember. Zűrös és zsúfolt hétvége előtt állunk.

2010. szeptember 8., szerda

’O-teng-teng’ és ’en-váj’ :-)


Megvolt az első tanítási nap, és két dologra döbbentem rá. Először is, hogy halálosan szerelmes vagyok a Férjembe, másodszor pedig hogy tündéri aranyosak a koreai diákok.

A Hankuk University of Foreign Studies egyetem campusa Yonginban van, egy meseszép völgyben, hegyek által körülölelve. A campusra egy hosszú gingko sétány vezet, amely az igazi ősz beálltával harsány okkersárgába borul. Az út mentén kis patak és tó van, feng shui jegyében kialakított parkok és pallószerű hidacskák, szépen nyírt különleges bokrok és cserjék. Óriási különbség, amikor ilyen helyre megy az ember naponta dolgozni.

A koreai diákok igen hangosak. Eleve, Koreában az alapzaj többszöröse az otthon megszokottnak. Állítom, hogy a Férjem tanítványai a leghangosabbak, kiváltképp a lányok. :-) Az elviselhetőnél jóval több decibellel örvendeztek, visongtak, sziáztak az érkezésünkkor. Az óra elején sk. megmutatott egy magyar napilapot az osztálynak, melyben egy több oldalas cikk jelent meg Koreáról, és külön oldal a yongin-i egyetemen folyó magyar oktatásról. Amikor a lányok felfedezték magukat a képeken, nem lehetett kontrollálni az üdvrivalgásukat. Folyamatosan fotózták a lapot, éktelenül hangosan visongtak, és szinte eufóriában voltak. Sokáig tartott megszoknom, hogy a koreai emberek nagyon őszintén és kendőzetlenül fejezik ki az örömüket, ha tetszik nekik valami.

Az óra szólánccal folytatódott. Roppant egyszerűen hangzik nekünk, magyar beszélőknek. Nekik viszont valóságos küzdelem volt egy-egy 'ny'-re vagy 'gy'-re végződő szónál újat találni. Sokat puskáztak és súgtak egymásnak, mert azt is tudni kell, hogy nehezen veszítenek, és mindegyik győzni akar. A Férjem könyörtelenül kiszámolta Őket, és akinek nem jutott eszébe szó, azt leültette. Elképesztő volt megfigyelni azt, hogy mindaz, ami számomra evidensnek tűnik az anyanyelvünkben és nyelvtanunkban, mennyire nehéz egy idegenajkúnak. Az 'ö' betű számukra 'o-teng-teng' volt (ami annyit tesz koreaiul, hogy 'o-pont-pont'), az 'ny' betű pedig 'en-váj', mert ugye keverik az angollal, jobban mondva azt szívesebben használják, mint a jóval nehezebb és bonyolultabb magyart.

Elnéztem az emberemet, ahogy tanítja Őket. Szívvel és lélekkel, tényleg nem túlzok. Láttam, ahogy magyaráz, érthetően és tisztán, türelemmel és meggyőződéssel, és láttam, ahogy nézik Őt a diákjai, ahogy felnéznek Rá. Látszik, hogy szeretik, tisztelik és becsülik. Eszembe jutottak régi képek, régi hangulatok és órák, amikor irodalomértelmezés szemináriumon ültem a többiekkel az egyetemen, és nagy-nagy rettenettel hallgattam, próbáltam felfogni, amit a Férjem magyaráz rivális hipotézisekről, ontológiai azonosságokról, szimulákrum elméletről vagy abjekcióról. /és ennél persze jóval értelmesebb dolgokról is... :-)/ Eszembe jutott, hogy mennyire szerettem Őt akkor is, plátóian, reménytelen szerelemmel. És eszembe jutott, hogy miként szeretem MOST Őt, - viszonzott, beteljesült, igaz és mély szerelemmel és szeretettel. És annyira boldog és hálás voltam, hogy ott lehettem az óráján, hogy itt lehetek Koreában – és egyáltalán: hogy VELE lehetek.

2010. szeptember 5., vasárnap

A második otthonom

Több mint fél év elteltével újra Koreában. Kicsit ambivalens érzés, mert egyszerre hihetetlen és szürreális, meg olyan is, mintha hazaérkeztem volna. A Helsinkitől Szöulig tartó 10 órás repülőutat végigszenvedtem. Ahogy vonszoltam a csomagjaimat a terminálon át, szinte letaglózott a fülledt meleg, a gyilkosan párás tömény levegő. A 15°C-os Finnország után egy 30°C-os Korea fogadott – meg a Kedves remegően szoros ölelése.

Az érkezés után 10 órát aludtam folyamatosan. Néha félkábultan felriadtam, és hosszú másodpercekig nem tudtam hova tenni magamat, térben és időben. De ahogy kinéztem az ablakon, és láttam a gyönyörű hegyeket és a burjánzó zöld fákat, ahogy opálszínű párapamacsokba burkolóznak, jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy otthon vagyok, a második otthonomban.

Küzdök az átállással, a 7, majd - később az őszi időszámítás szerint – 8 órás időeltolódással. Amikor itt reggel 8 óra van, otthon Budapesten éjjel 1 óra. Küzdök az elviselhetetlenül párás meleggel, a szűnni nem akaró, monszunszerű esővel. Próbálok berendezkedni a hosszabbtávú életre, ami – valljuk be, nem olyan egyszerű. Hiányoznak a könyvek, a kedvenc használati tárgyaim, a képek, díszek, a megszokott rutin és környezet. Vajon meddig lehet ilyen 'kétlaki' életet folytatni? Mikortól érzi azt az ember, hogy vándorlásai, a két kontinens közötti ingázásai valójában hontalanná és otthontalanná teszik? Mikortól van az, hogy szükséges végleg letelepedni és megállapodni valahol? Elviselhető a szeretteim hiánya, egyáltalán – működőképes egy ilyen életforma?