2010. december 31., péntek

Szilveszter Szöulban

Arra emlékszem, hogy tavaly az év utolsó napján farkasordító hideg volt a koreai fővárosban. A fiatalaok – a lányom és a párja – előre mentek a városba, bele a bulizó tömegbe. Mi ketten a Férjemmel a Jamsilban vacsoráztunk egy kínai étteremben, és próbáltuk húzni az időt, olyan elrettentő zimankó volt. Végül nem sokkal éjfél előtt keveredtünk be a belvárosba, ahol a főutcán, a Jongjo-n már magával ragadott a tömeg. Moccanni sem bírtunk, amikorra a Bosingak harang pagodája elé értünk, körülöttünk rohamrendőrök százai voltak, de csak a biztonság kedvéért. Hatalmas volt a hangulat, tradicionális koreai dobosok ugráltak körülöttünk, mindenhol apró tüzijátékok ezrei röpködtek a levegőbe. Vibrált egész Szöul, és éjfél előtt 10 másodperccel az óriási buddhista harangot megkongatták az arra kijelöltek. A körülöttünk lévő soknemzetiségű embermasszából mindenki a saját maga anyanyelvén számolta vissza a szekundumokat az óévből...

Elementáris élmény volt, életem egyik legkülönlegesebb szilvesztere. Azokkal voltam, akiket szeretek, a Családommal; ott voltam, ahol szeretek, Koreában. Boldog voltam. Igen, egészen egyszerűen boldog voltam – pedig szétfagyott a kezem-lábam, és hazafelé forró italokat vásároltunk, hogy valamelyest felmelegedjünk, és nagysokára keveredtünk a metrókocsiba az embermassza miatt, de mindez semmit sem vont le az élmény egyedülállóságából és nagyszerűségéből. Soha nem szilvesztereztem még egy monumentális metropolisz utcáján. :)




 
Idén „itthon” leszek, Budapesten. A barátaimmal járom a várost, és nem fogok bőgni, csakazértsem, mert ki ahogy végzi az óévet, úgy fogja kezdeni és folytatni az újat. Nem akarok többet sírni. Embertelen mennyiségű lencsét veszek magamhoz, ahogy Anyika tanította kicsi gyerekkorom óta. Tele lesz a zsebem is és a hasam is vele. Óriás dudákkal tülkölöm el a rosszkedvet, talán táncolok és iszom is egy kicsit. Szigorú számvetésemre, óévi mérlegemre, valamint a beteljesíthetetlen – ám mégis beígért újévi fogadalmaimra majd ráérek január első napján. Boldogabb új esztendőt mindenkinek, és mindenkinek érdeme szerint.

2010. december 30., csütörtök

Függő vagyok

Hajnal felé jár az idő, aludni nem tudok, és ahogy szlalomozgatok a tévé csatornákon, az RTL-en a reklámblokk végén ismerős koreai betűk futnak a képernyőn. A penge szövetsége. Mindig rácsodálkozom az ilyen ’véletlenekre’ és – valószínűleg teljesen feleslegesen – jelzésértékűnek veszem őket. Most csak az lesz, hogy elkezdem nézni, reggelig; minden bizonnyal végigbőgöm az elérzékenyüléstől, az ismerős tájak és jelenetek miatt – vagyis a múltbarévedő nosztalgia miatt. Mindig tudtam, hogy nem kellene a szívünkhöz közel engedni dolgokat, kellő mértéktartással és távolsággal kéne szemlélni a világot, hogy ne szüljön fájdalmat minden szeretet és ragaszkodás. (Ki is volt ez a filozófus, nem ugrik be, majd utánanézek, talán nem késő az embernek élete derekán elsajátítani a biztonságos közönyt, amivel lényegesen könnyebb az élet...)

A csodálatos kék-piros-sárga trikolor van most a képernyőn, a királyi színek, na meg – ó, istenem, az egyik királyi palota, ahol voltam, legalábbis ugyanazok a tetők, színes-cirádás fafaragásokkal, a kínai betűkkel és a kőlépcsőkkel, na meg a király útjával középen. Bizonyára jó film ez, majd megnézem, nem most, mert nem akarom magamat ennél nagyobb depresszióba taszítani.

Amúgy velem van Korea itthon is, minden nap, olyan élénken és autentikusan, mintha csak ott lennék. Legalábbis azokon a napokon, amikor a Palota ékkövének egy-egy epizódját megnézem. Merész vállalkozás ez, tudván, hogy menthetetlenül átsírom ezt is, részről részre, és igazán jókedvem sem lesz tőle; mert hogy nem tudom, élek-e még valaha huzamosabb ideig a szeretett ázsiai országomban. Függtem én már sorozatoktól, akik ismernek, tudják, de azt bizton állíthatom, hogy széria még ilyen elementáris hatással nem volt még rám, és nem is igen értem, hogy miért van ez.


Tegyük hozzá, hogy Koreában kezdtem el nézni. Van akinek számít az, ha úgy olvas egy könyet vagy néz egy filmet, hogy abban a környezetben van, ahol a történet játszódik. Én imádtam Szerb Antal Utas és holdvilágát olvasni Olaszországban, és Angliába elvittem magammal az Üvöltő szeleket. Koreában zsibbasztó gyönyörűséget éreztem, amikor hasonló díszletek között mászkáltam, ahol a széria hősei. Ugyanazokat az ételeket ettem, amit ott főztek, ugyanolyan ruhákat láttam magam körül. A koreai történelmi sorozatoknak egyébként a legnagyobb érdeme a hitelesség. Dokumentumszerűen mutatják be a kultúrát és népzenét, a használati – és dísztárgyakat. A koreaiak egyik nemzeti büszkesége, a tradicionális királyi konyha fantasztikus ízeit pedig szinte érezni lehet képernyőn keresztül is, - főleg nekem, aki az ételek nagy részét kóstolta már.

A palota ékköve (대장금 Dae Jang-geum)című sorozatot azért is ajánlom szívből, mert biztos vagyok benne, hogy aki csak egy fél részt lát belőle, nem tudja abbahagyni. Megtörtént eseményeken alapul, mindez persze semmit nem számít. A szereplők – főleg a főszereplő, Jang-geum – elbűvölően naiv egyénisége az, ami úgy magával ragad és kivédhetetlenül könnyeket csal a szemünkbe. (ezt férfi nézők is alátámasztják.) Egyik barátnőm a következőket írta a sorozatról: „Még nyáron láttam néhány részt, uh most kifejezetten vártam, hogy ismét belenézhessek. Hát eltelt vagy 50 rész, nagyjából fogalmam sincs, miért jutott oda DzsanGün és hogyan, ahol épp fel tudtam venni az események fonalát, de szerettem nézni. Mindenki visszafogott, udvarias, minden nehézséget méltósággal és eleganciával viselnek.”

Hát ez az, ami annyira lenyűgöz engem ezekben a koreai történelmi drámákban, - amelyek egyébként Koreai egyik legkurrensebb export cikkei. A tömény és unalmas brazil szappanoperákat megunva, az amerikai típusú – szex-szel és erőszakkal teletömött szériáktól megcsömörölve – az emberek egyre inább igyénylik a monumentális, lassú folyású, egzotikusan szép és színvonalas koreai történelmi drámákat, melyek minden túlzás nélkül - reneszánszukat élik most. Jómagam eztán – dependenciámat kielégítve - a Silla királyság ékkövének esem majd neki, mely jelenleg fut a magyar tévécsatornákon. A témáról szakértő ajánlás található a Namhanman egyik érdekes blogbejegyzésében a következő linken, illetve Benny blogjában, angolul.




A Palota ékköve letölthető. Mindenkit óvatosságra intenék ezzel kapcsolatban, mert amint írtam – végzetes függőséget okoz. Álljon itt végül az a klip a sorozatból, - tulajdonképpen a főcím, az ONARA - aminek varázsát és titkát mindezidáig nem sikerült megfejtenem. Annyit tudok csak – mily meglepő – hogy akármikor, ha meghallom, végigbőgöm az egészet, az elejétől a végéig...

http://www.youtube.com/watch?v=7CLvEt-1ML4

2010. december 21., kedd

Ünnep előtti gyomor forradalom

Óh, én hálátlan dög, nemhogy az isteni mákos és diós (vagy egyben: mákos-diós, ahogy Anyikám szokta sütni!) beiglire gondolnék... vagy a mennyei halászlére, amit Pepe főz minden karácsonykor. Vagy a kihagyhatatlan ünnepi töltött káposztára, ínycsiklandó sült halra és gombával töltött dagadóra, vagy a szokásos isteni köretre, amit hagyományosan Biával csinálunk. (főtt krumpli, lila hagyma és alma, gyenge majonézes szószban)



Ó nem. Én most éppen koreai kajára vágyom. De olyan ellenállhatatlanul, hogy szinte szenvedek tőle. Tán azért ez a le nem győzhető kísértés, mert jól tudom, autentikus és igazi koreai ízekhez nem nagyon jutok már. Az elérhetetlenség fokozza a vágyat. Egyszóval MEGŐRÜLÖK egy kis rámjánért, amiben préselt halfalatkák úsznak. Vagy az udongért, ami az E-mart foodcourtja előtt kapható, hurkapálcikára feltűzve, forró lével lelocsolva, tojásos puffancsokkal. Vagy a Koreában evett legfantasztikusabb levesért, - ami mellesleg japán volt – a Lotte alján ettem, szójababcsírával volt tele és üvegtésztával, és finom csirkehús és tojás volt benne. Vagy a bulgogiért – SOHA nem gondoltam volna, hogy áhítozni fogok a bulgogi után, de szinte a számban érzem a szójában pácolt húsok édeskés zamatát, a szezámmaggal megbolondítva, ami engem is megbolondított, úgy tűnik... És hát hazudtam az imént, mert a VILÁG LEGJOBB LEVESE - a rizzsel, jujubával és ginsenggel töltött apró csibe leves – a szamgetang - úgy hiányzik, hogy az már szinte fáj, na meg a bibimpab is, nyers tojással, ami megsül a forró kőedény szélén... Kimcsi, nem csak a mulkimcsi, hanem az igazi is... és ne felejtsem a mandut, amin el tudnék élni életem végéig, zöldséggel és üvegtésztával töltött mandun, sárga retekkel és ecetes szójaszószba mártogatva... na meg a kimpab, a lazacos....és azok a sültek, főleg a kacsafalatok nyárson, vagy saláta levélbe csomagolva, hófehér tapadós rizzsel...

Most már tudom, hogy a koreai konyha valóban MŰVÉSZET. A legkomolyabban veszik a koreaiak, akárcsak a finom és teljes étkezést, amely az egyik legfontosabb „nunchi” összetevő. Lakasd jól a tested, és jól lesz benne a lélek is! Soha, sehol még nem tapasztaltam, ahol ennyire szívükön viselik ezt a vendéglátók, és ilyen magas színvonalon művelik. Azt sem gondoltam volna, hogy pár hónap alatt ennyire hozzá lehet szokni ehhez a különleges, mennye, ázsiában is egyeülálló ízvilághoz. Hiányzik a koreai étel, még ha naptár szerint az isteni magyar ünnepi étkek ideje közeleg most. Szerencsére talonban van egy koreai ebéd meghívásom, alig várom, hogy két ünnep között áldozzak a „korean royal court cuisine” oltárán! :)

2010. december 12., vasárnap

Korea Magyarországon, kicsit máshogy


Többen kérdezték tőlem az utóbbi időben, hogy miféle kulturális kapcsolatok vannak Dél-Korea és Magyarország között. Sokan csodálkoznak azon, hogy miként lehetséges, hogy Koreában vannak magyarul tanulni akarók, és Magyarországon akadnak Korea iránt érdeklődők. Nos, a gazdasági kapcsolatokról nem kell külön szólnom, hacsak arról nem, hogy a koreai cégek közül sokan aktívan és hatékonyan szponzorálják a kulturális és sporteseményeket. (Lásd: Samsung) A Korea Foundation jóvoltából pedig leginkább a legjobb tanulók tölthetnek el akár több szemesztert Budapesten - az ELTE vagy a Balassi Intézet közreműködésével, - vagy Debrecenben.


http://elteonline.hu/oktatas/628/szeptembertol_indul_a_korea_alapszak

Koreaiul tanulni Magyarországon ugyanolyan kuriózum, mint bármilyen távol-keleti vagy egzotikus nyelven. Koreában csak egy helyen tanulhatnak magyarul a fiatalok, a Hankuk University of Foreign Studies magyar szakán. Ez pontosan ugyanolyan szakként működik, mint a cseh, lengyel, német vagy arab. A két nyelvet (magyar-koreai) beszélőkre még mindig szükség van akár a diplomácia (konzulátus, hivatalok), akár a gazdasági élet (tolmácsolás), vagy az irodalom (fordítás, oktatás) területén. Legjobb tudomásom szerint a jól prosperáló koreai multinacionális cégek még mindig szeretnének beruházni, terjeszkedni a közép-kelet európai régióban, így Magyarországon is. Ezért (is) van az egyetemi szünetekben (leginkább nyáron és télen) a Samsung kurzus, ahol a vállalat tulajdonképpen kitaníttatja a saját leendő dolgozóit, az adott ország nyelvére, így a magyarra is. Megfelelően dotálják a dolgozók külföldi tartózkodását is, anyanyelvi környezetben való gyakorlat céljából.

http://korea.lap.hu/

Jelenleg az adekvát és ad hoc kulturális kapcsolatok egy-két lelkes magánember kezdeményezésein múlnak. (Bár tavaly a két ország közötti hivatalos politikai látogatások alkamával többször elhangzott a szándék és ígéret, egy Koreai Kulturális Központ létrehozásán Budapesten.) Addig azonban az ’amatőröké’ a terep, akik valóban szívükön viselik a koreai-magyar kapcsolatok felvirágozását. A minap zajlott például egy esemény, bár inkább a fiatalabb generációt célozta meg. A Shinsoku party a koreai-japán popzene rajongóinak szervez fergeteges partit minden évben. A dél-koreai popkultúra, ezen belül a K-Popped, tágabb értelemben véve az úgynevezett „hallyu” hullám egyre több embert érdekel itthon is, ennek jegyében is szerveződik a glamour buli telente.

http://community.livejournal.com/shinshoku_fever

Teszár Dávid az ’alapító atyja’ a koreai filmklubnak, melyet minden hónapban megtartanak a budapesti Örökmozgóban. A holnapi összejövetelre mindenkit szeretettel várnak, a részvétel ingyenes. Egy érdekesnek ígérkező kortárs koreai szociodrámát vetítenek, a címe Döglégy. (Előzetes információk alapján Luc Besson féle Leon, a profi utánérzésre számíthat az, aki megnézi.)

http://namhanman.blog.hu/2010/11/28/koreai_filmklub_december_13_an

Ahogy elnéztem a közösségi portálokon, a Magyarországon tartózkodó koreai diákok kapva kapnak az ilyen alkalmakon. Furcsa viszonyulásuk van ezeknek a cserediákoknak az országunkhoz. Lehet, hogy meglepő, de tetszik nekik, nagyon. Várják már a magyar karácsonyt, és leginkább a kimcsi hiányzik nekik. Kicsit fáznak, és hiányolják a koreai ’hotpack’-ot is, ami melegíti az ember tenyerét. Tetszik nekik a földalatti, szeretik a Pilóta kekszet és a Tibi csokit. :) Lelkesen, tisztelettel és jóindulatúan állnak hozzá az országunkhoz. Talán így kéne nekünk is.


2010. december 7., kedd

Koreai vásárfia

    Mit tud az ember hozni ajándékul Koreából, ha már kimerítette a „fridzsimágnes-kulcstartó-dísztárgyak” bűvüs háromszögét? Ajándékozni mindig nehéz, főleg ha az ember gyarló módon olyat szeret adni, ami saját magának is tetszik. Ezért elsődleges szempont az volt, hogy a Lányomnak próbáljak örömöt szerezni, és felidézni számára a koreai ízek világát, ahogyan kérte... :)


      Mindenki örült mindennek, én pedig vidáman fogom elfogyasztani az ajándékokból lecsípett snack-et, az egyik elbitorolt pálcikával, hogy egy kicsit megint koreai ’feelingem’ legyen...

2010. december 1., szerda

Gondűző búcsú kacsa vacsora

         Elvitt az Uram búcsúvacsorára, amolyan igazi koreai sütögetős helyre. Tudni kell, hogy az itteniek nagyon komolyan veszik az étkezéseket, kellőképpen megadják a módját, és ennek a legjellegzetesebb módja, ha olyan helyre mennek, ahol húsokat lehet sütni, saját kezűleg.
     Én a kacsát választottam, mert bár nem egy diétás kaja, de oltári finom. Tavaly már írtam erről az étteremről, de nem tudok betelni vele. Egyrészt mert a szokásos méregerős sidedishes-eken kívül más finomságokat is adnak az étel mellé. A kötelező rizs mellett külön edénykében jár az ételhez savanyú retek, szójabab csíra, mulkimcsi, saláta levél, fokhagyma, és elviselhető erősségű paprikaszósz.
      A bejáratnál lekerül a cipő, az étteremben a földön ülünk. Fogóval hozzák az izzó parazsat, amit betesznek az asztal közepén lévő mélyedésbe. Kis tálaló asztalon görgetik be a kacsa nyársakat és az egyéb köretet, meg vizet és nedves törlőkendőt. Mi magunk húzzuk fel a saslikot a parázs fölé, az oldalt található tálkákban pedig vékony szelet burgonya és hagyma pirul. Amikor megsült a kacsa, oldalra szervírozzuk a húsdarabokat, és kezdődhet a falatozás. Isteni lakoma, csak az embernek – jobban mondva a rugalmatlan európai embernek – öt percenként váltogatnia kell a lábát és kinyújtogatni, mivel nehézkesen megy a standard török ülés. (Mellettünk egy koreai lazán végigette a vacsoráját lótuszban, egyenes háttal, hát ez nem kis teljesítmény a részükről.)
     Most valamiért teltház volt az étteremben, fiatalok nagy csoportja mondott tósztot egymás után, lehetséges, hogy az egyetemi diákönkormányzati választások miatt voltak ilyen emelkedett hangulatban. Folyt a víg társalgással egybekötött evészet, no meg a szodzsu és a makkori (koreai pálinka és rizsbor). Sokszor magasztaltam már egekig Koreát, de tapasztalatból mondom, hogy a konyhájuk, az étkezési kultúrájuk és az ételeik vitán kívül lenyűgözőek és világhírűek. Még egy dolog, ami nagyon fog hiányozni, amikor nem leszek itt.


                                           

2010. november 30., kedd

Búcsúzni nem jó

Igen, ez egy olyan ’nemszeretem’ dolog, amit jó lenne megúszni minden alkalommal. Mert hogy az ember akárhogyan is iparkodik, beleszökik az a fránya könny a szemébe. (Pontosabban szólva, intenzíven jön onnan kifelé...) Meg ilyenkor szorongatja valami az ember torka tájékát. Meg remeg az orcája, és lefelé görbed a szája neki... Voltaképp csúnya az ember ilyenkor, de ami még nagyobb baj, hogy sajog ott belül a bordája mögött a szíve, erősen.

 

Mert hát hiába akaródzik könnyedén venni, és odavetni a tanítványoknak az első óra végén, hogy megyek haza Magyarországra, és továbbiakban a Férjem tanítja őket, és ebben a félévben már nem találkozunk...Hát hogy-hogy nem, görbed az ő szájuk is lefelé. Aztán meg, lám, elkezdenek sírdogálni, meg – koreai embertől szokatlanul – nagy öleléseket eszközölni... hát ekkor már aztán végképp elhagyja az ember lányát a maradék ereje is, hát hogy térjünk így vissza a nap-napos, köd-ködös, felhő-felhős főnévből képzett melléknevek mikéntjére...

 

Aztán a második csoportomból két lány kisurran, „bocánat, bocánat...”, majd hamarvást visszatérnek egy hevenyészett fánktortácskával, enni és innivalóval, mert hát búcsú van. Na, akkor már szégyen ide vagy oda, az ember lánya elfordul a tábla felé, mert úgy érzi, igen fontos dolga van ott éppen, tán fel kell írni a ’kánikula’ szót...aztán titokban törölgeti a könnyeit, aminek eredménye az, hogy a lányok még jobban elkezdenek sírni.

 

Hát, így valahogy. Az óra lement, a házi feladatot feladtam, a Férjem alaposan ki is kérdezi tőlük a következő órán, abban biztos vagyok. Ettün, ittunk, e-mail címeket cseréltünk, túlestünk a kötelező fotózásokon. Sőt, még a végén azt is sikerült kimondani bőgés nélkül, hogy: „Vigyázzatok magatokra, jók legyetek, tanuljatok sokat. Köszönök mindent, és NAGYON BÜSZKE VAGYOK RÁTOK.”


2010. november 29., hétfő

Identitás? (zavar)

Csendes télbe forduló éjszaka Szöul déli részén. Alig végeztem a vásárlással Jamsilban, az utolsó ajándékokat veszem meg a családnak. Sötétedik, és én a hosszú buszos út előtt beülök egy kávézóba, késői óra lévén egy pillecukros forró csokira, és egy kalóriabomba karácsonyi fánkra. Körülöttem minden asztal foglalt, bár hétköznap este van. Jobbra mellettem két barátnő zöld teát iszik, balra tőlem egy nő olvas, miközben jeges lattét szürcsölget. Halk duruzsolás tölti be a termet, fölöttem a falon egy nagyképernyős tévén éppen az Asian Music Award díjkiosztó gálája megy –jó lenne nézni, mert bár bőven kinőttem abból a korból, kezdek K-Popped rajongó lenni... (A dél-koreai popkultúráról nagyon jó kis írás olvasható namhanman blogjában, bár vigyázat! belemélyülés esetén esélyes a függés... http://namhanman.blog.hu/2010/10/26/namhanman_az_este_cimu_musorban_bovitett_valtozat )

Két nap múlva megyek haza. Haza...? Mi az, hogy „haza”? És ahogy forgatom a szavakat a számban, rádöbbenek, mi is ez a kellemetlen érzés. Valójában szégyellem magamat. Amiért nem vágyom „haza”. Amiért nincs honvágyam. Amiért – úgy tűnik – találtam magamnak egy új haza-féleséget. Ha meg akarnám fejteni, nem sokat kellene godnolkodnom. Nekem jó Koreában. Úgy tűnik, beilleszkedtem, jól érzem magamat. Csupa jó impresszió és élmény ér. Otthonról folyamatosan rossz híreket hallok. Furcsa idegesség és nyugtalanság jön rám, amikor arra gondolok, hogy leszáll a gépem a Ferihegyen. Mert Magyarországnak meg kell felelni. És aki egy ázsiai miliőből, főleg Dél-Koreából csöppen vissza, annak bizony hamarvást aklimatizálódni kell az otthoni terepviszonyokhoz...

                                       
                                                                                                         Ahogy sorolom magamban a pro és kontra érveket, szomorúan konstatálom, hogy ez alighanem valami nemzeti identitás válság lesz... Mert hát hogyan juthattam el én idáig, én, aki fenntartás nélkül imádom a magyar kultúrát, irodalmat és zenét, folklórt és művészetet.... Szeretem és aligha (???) tudom nélkülözni a szépséges magyar tájat, az Őrséget, a Balaton felvidéket, Aggteleket és Hollókőt, Mátrát és a Hortobágyot... Szeretem és jó hírét viszem a pezsgő kulturális életünknek, a fesztiváljainknak, a tradicionális ünnepeinknek és hagyományainknak, a világhírű magyar ételeknek és italoknak...

         De nagyon sok mindent nem szeretek Magyarországon... a politikát...az ország vezetését... a magyar ember rossz természetét, a depressziót, az irigységet, a rosszindulatot... a balkáni állapotokat, a szegénységet, a kilátástalanságot... a korrupciót... az átkos bürokráciát... az szolgáltató szektor arrogáns bánásmódját... a bankokat... az elmaradottságot az oktatásban vagy a közegészségügyben... a metrópótló autóbuszokat, amikor egy ember öngyilkos lesz és a sínekre veti magát...az első latyakot, amit képtelenek feltisztítani az utakról az „illetékes szervek”... és meddig sorolhatnám még...

Kész tudathasadásos állapot ennyire nem vágyni abba az országba, amit annyira szeretek...

Vagy talán haza csak egy van, ezt így kell érezni, akárhova is veti a Jó vagy Rossz Sorsa az embert? Akárhogy is meghasonul az országában, majd önmagában, a hazája meg kell hogy maradjon első helyen a szívében? Végül is, mi az a hazaszeretet? Miből kell hogy álljon? Hűtlen vagyok én most azzal, mert nem akarok ott lenni? Én már nem is vagyok igazi magyar? Mit kezdjek most én ezzel az ambivalenciával?

Egyáltalán – nem lehetne két hazám?



 

Vannak titkok itt Koreában...

    ....melyekhez nem érhetek én fel soha, bármennyire is igyekszem. Melyeket hiába próbálok feszegetni, makacs kagylóhéjként őrzik a kódjukat, és nem engednek hozzáférést a lényeghez. Vannak dolgok, melyeket csak a Beavatottak vagy az e helyütt születettek értenek, tudnak és alkalmaznak. Vannak dolgok, amelyeket én, mint örök ’outsider’ külföldi, - más kontinensről érkezett vándor, más kultúrában nevelkedett idegen, más isteneket félő (veszett hitetlen hívő), más értékrendet próbálgató és át-áthágó Ember – nem érthetek itt meg soha.

 A kibunról szeretnék most mesélni, arról a koreai 'alapentitásról’, melyet legjobb tudásom és igyekezetem ellenére sem sikerült felfejtenem. A kibun a legfontosabb a koreai ember számára. Amikor rákérdeztem a tanítványaimtól, még ők is nagyon nehezen tudták megmagyarázni, mit is jelent valójában. A papírra olyan szavakat írtak, mint ’feeling’ és ’emotion’, ’gyönyörű és jó’. Én csupán sejtem, hogy ennél jóval többről van szó. Óriási késztetés van bennem, hogy felfogjam a kibun IGAZI értelmét, és heves vágy, hogy megértessem azt másokkal. Mert az a valószínűtlen helyzet állt elő, hogy nap mint nap ÉRZEM a kibunt, tapasztalom, hogy MI EZ a csodálatos DOLOG, de elmondani aligha tudom.

        Magának a szónak nincs közvetlen fordítása. Nem pusztán hangulatot jelent, ahogy azt a nyugatiak vélik, hanem sokkal több annál, egy komplex állapot: hangulat + lelkiállapot + érzés együttesen. Az itteniek szerint mindenkinek van kibunja. Ebben kárt okozni olyasmi, mintha negatív hatást váltanánk ki minden fronton egy emberben: mentálisan, szellemileg és fizikailag egyaránt. Egy olyan országban, melynek nemzeti mottója a következő: „Jóakarat az emberiségnek” (!!!) (널리 인간세상을 이롭게 하라 (홍익인간), minden bizonnyal hiteles igyekezet az egyensúlyra és a harmóniára való törekvés, mikroszinten is. A koreaiak szerint a nyugati emberek mindennapos cselekvéseik és kommunikációjuk során folyamatosan sértik mások kibunját. Amikor beszólunk valakinek vagy nyilvánosan kinevetjük, felemeljük a hangunkat vagy leszidjuk valamiért, ez mind a kibun kárára megy. Itt Koreában velem még soha nem kötekedtek a férfiak, soha nem voltak ellenségesek az eladók, soha nem gúnyoltak ki a nők, hogy például hogyan öltözködöm, és soha nem mulattak a diákok, ha valamit ügyetlenül csináltam vagy mondtam.

      A még mindig konfuciánus hierarchiát szem előtt tartó Dél-Koreában a kibun független a társadalmi ranglétrától és egyéb betöltött hatalmi státuszoktól, - azt illetően, hogy ugyanolyan mértékben fontos és tiszteletben tartandó mindenki számára. Az üzleti életben például egy menedzser kibunja sérül, ha a beosztottjai nem mutatnak kellő tiszteletet, de a beosztott kibunja is sérül, ha a feljebbvalója bírálja őt nyilvánosság előtt. A kibun sértés legegzaktabban talán a büszkeség és méltóság sértésével kategorizálható.

       Naponta tapasztalom, hogy Koreában az egyéni és társadalmi harmónia döntő fontosságú. Ennek jegyében a koreaiak szerint képesnek kell lennünk megítélni a másik ember komplex lelkiállapotát. A nuenchi az a képesség, - gondolom legközelebb áll az empátia és tolerancia gyakorlati alkalmazásának technikájához – ami a kibunt feltérképezi és meghatározza. A koreai embernek fura mód fontos az, hogy a saját maga érzéseit ne mutassa ki, másokét viszont hamar átlássa, pontosan a nuenchi segítségével. Valamiféle hatodik érzéknek is szokták nevezni ezt a képességet, és a testbeszédet, hangnemet, egyéb nonverbális kommunikatív megnyilvánulásokat figyelembevéve lehet fejleszteni. (Igen, ez lehet a nagy titok valószínűleg, – a TITOK – hogy ugye ODA KELL FIGYELNI az emberre... nehéz lehet ez, nekünk, outsider-eknek...) Hosszas megfigyelés után arra jutottam, hogy ha itt Koreában egy koreai ember mond valamit, akkor az valójában MÁST jelent, mint amit mond... Tudom, kissé bonyolultnak tűnik, de próbálom példával alátámasztani. Ha egy koreai azt kérdi: éhes vagy? – ez valójában azt jelenti: „én éhes vagyok, együnk valamit.” A kérdésére tehát a rossz válasz az lesz, hogy „nem”, mert ez sérteni fogja az ő kibunját. A jó válasz az, ami választást adhat neki: „igen, ehetnénk valamit”, vagy „nem igazán, de tudnék enni”. Azt a példát olvastam még valahol, hogy ha egy koreai ember azt mondja egy kérésedre vagy kérdésedre, hogy „talán”, akkor az azt jelenti, hogy „nem”. Ha azt mondja, hogy „majd holnap”, akkor azt azt jelenti, hogy „soha”. Nem fogja a kizárólagos és megfellebbezhetetlen kifejezéseket használni veled szemben, mert az sérti a kibunodat, ezért harmonikusabb módon fogalmazza meg a válaszát. Én is csak nagyon sokára értettem meg ezeket a dolgokat.

      Csodálatos ez az ország. Csodálatosak az emberek benne. Látom, érzem, tapasztalom ezt. Az egymást kiegészítő két legnagyobb rejtélyt próbálom nap mint nap megérteni, a kibunt és a neunchit. Ahogy utánanéztem, ez csak az első két tétel a koreai lélek hat legfontosabb összetevőiből. Négy még hátravan: chemyeon, bunuiki, jeong és han. Nagyon sokat kell még tanulnom.

 

(ps: legközelebb azt szeretném elmesélni, hogy konkrétan én milyen szituációkban tapasztaltam meg a kibun és a neunchi működését az itteni életemben.)

2010. november 27., szombat

Mi kerül a koreai kosárba?

A már ígért kisfilm arról, hogy mi kerülhet a kosarunkba, ha Koreában vásárolunk. :)

                                   

2010. november 26., péntek

Vásárolni jó

   Főként azért, mert ilyenkor én is kapok valamit, nem csak a mindennapi szükséges fogyócikk kerül a kosárba. Azért is jó, mert lassan felfedezem, hogy Koreában szinte minden kapható, ami Magyarországon. Amit pedig nincs, az pótolható vagy helyettesíthető mással. (Ilyen módon elkezd praktikusan gondolkodni az ember (lánya); hogy tampon helyett tampaxra tér át, Canderel helyett Stiviát használ (ami egy ’emberbarát’, természetes édesítőszer, és vegeta helyett a sokféle őrölt zöldséget teszi a levesbe, ami ugyanolyan jó ételízesítő, mint a delikát.) Szóval az ember hazautazás előtt betér egy tipikus koreai szupermarketbe, leggyakrabban az E-Mart-ba, Home Plusba vagy Lotte-ba. Nekiáll kosarába pakolni minden földi jót, amit az otthoniak (Magyarországról) megkívántak.

 A vásárlás aktusához elmaradhatatlanul hozzátartozik a napszaknak megfelelő étkezés, olcsó ebéd vagy vacsora az üzletekben található étkezde részen, vagy a kívüle fellelhető foodcourt-ban. (http://www.youtube.com/watch?v=bjBuGmg9yik) Végül esedékes a dobozolás – már ha kocsival van az ember -, erről majd máskor.

Ma kellemes meglepetésben volt részem, az úgynevezett önkiszolgáló pénztárgépnél. Történt az, hogy jóindulatúan odacitáltak egy áruleolvasó masina elé, amikor a pénztáraknál őgyelegtem. Kiderült, hogy én magam lehetek a saját pénztárosom. Áru vonalkodját egyenkét lehúzni, automata leolvassa, bemondja az árat (angolul is!), és mindegyik után részösszeget is mond. A végén rákérdez, hogy cash vagy credit card, fizetés után meg ad egy korrekt számlát. Így nem kell sorban állni, és én magam ellenőrizhetem az árukat és árakat. Cool!

 

       Ezek után álljon itt egy nyúlfarknyi lista azokról a dolgokról, melyeket - minden igyekezetem ellenére - sem találtam ezidáig a koreai polcokon.

tampon (nem használják. Az amerikai típusú tampaxra szocializálódtak. Rá kell szokni.)

intim sampon és higy kendő (ezt otthonról kell pótolni)

meggybefőtt (rumos ízesítésű hideg meggyleves, tejszínhabbal – sztornó)

citrompótló (meg tudom magyarázni!)

ízesített szénsavas ásványvíz (szénsavas is csak egyféle van, és az is ritkán)

csökkentett koffeintartalmú kávé (leszokáshoz lenne jó)

TV paprika (úm: tölteni való. Kaliforniai jellegű van, nem jó töltött paprikának)

• csipkebogyó tea (nagyon hiányzik télen)

mák (fuccs a mákos gubának, mákos tésztának, gőzgombócnak...)

búzadara (fuccs a tejbegríznek...)

kukoricadara (fuccs a túró gombócnak, puliszkának...)

túró (lásd egy sorral feljebb...)

kefír (a legnagyobb bánatom)

   Hamarvást következik azonban egy slideshow arról, milyen frankó kis kajákat lehet az élelmiszer áruházakban kapni. (Ma pedig még színezett labellot is sikerült találni, szóval javul az arány! :) )


2010. november 25., csütörtök

Hozzá tudnék szokni

      Szeretem Koreát. Közel sem ismerem még. Próbálom megfigyelni, megszokni, elfogadni a sok kis furcsaságot, amivel itt találkozom. Van ami jó, van ami kevésbé jó. Van, amihez könnyen hozzá tudnék szokni otthon is, van ami nem nekem való. Egy bizonyos, egy csodálatos, titkokkal teli, megfejthetetlen országban élek most, mely nap mint nap meglep, elvarázsol, lenyűgöz.

Itt egy hirtelen lista a koreai „szokatlanságokról”, melyek tetszenek nekem.

• az iskolások egyenruhája. Jó ötlet, mert nem kell azzal törődni, hogy mit adnak rá a gyerekre hétköznapokon, és senki nem csinál presztízs kérdést a divatozásból. A lányok mini szoknyája láttán kiráz a hideg ezekben a jeges novemberi napokban.


• a metró dupla ajtaja. Állítólag azért van, mert magas az öngyilkosok száma Koreában. Üvegfolyosóval zárják el a metró síneit a várakozóktól.


• a tűzforró ételek. Minden főtt ételt úgy kap ki az ember a konyhából, hogy szervírozás után is hosszú ideig lobog az edényben. A hőfok és a méregerős íz sokáig ehetetlenné teszi a kaját.


• fertőtlenítő készülékek mindenhol. Áruházakban, üzletek előtt, közintézményekben, minden mosdóban, könyvesboltban, éttermeknél, postán, metró aluljáróban, tényleg mindenütt. Sterilizáló folyadék vagy zselé, antibakteriális készítmények, csírátlanító UV fény.

• az ultramodern üzletek mellett hagyományos talicskás árusok, bódés sütödék, platós gyömölcsösök. A koreaiak elismerik és preferálják a régi típusú vásárlási formákat is, nem csak az ultramodern plázákat.

 

kisállat megőrző a csomagmegőrzők mellett. Vásárlás idejére ketrecbe lehet tenni a kis termetű kedvenceket.

 

folyékony hidrogénnel hűtött és frissen tartott zöldségek és gyümölcsök. Hatékony, környezetbarát, sokáig szépen tartja a zöldeket.

 

fűtött wc ülőkék. :) Tudom, gyarlóság, de nagyon jól jön a hideg napokon.

 

tévé nézés a szöuli metró járatain. Mindenki ezt csinálja. Nem tudom, hogyan lehetséges ez technikailag, de a sokszor 1-2 órás menetidők alatt nagyon sokan néznek TV adásokat a telefonjukon.



 • századfordulós (múlt század!) fürdőruhák. :) Tündéri kis fodrok és apró szoknyák, minél többet takaró, konszolidált modellek. Itt ez a divat, tangát ne keress.


folyamatos kóstoltások az élelmiszer boltokban. Minden terméknek van kóstolási lehetősége, természetes dolog, hogy mindenki él ezzel, nincs szemrehányás a hostessek részéről.

 

• a kávézókban mindig két villát adnak az egy süteményhez is. Itt nem ciki, ha ketten esztek egy tortát, és ha egyedül vagy is automatikusan adják hozzá a két evőeszközt.

 

víz. Tiszta ivóvizet lehet inni mindenhol, ez olyan természetes dolog. Nem csak az éttermekben, hanem a közintézményekben, üzletekben, metró megállókban. Fertőtlenített poharak vagy egyszer használatos papír poharak állnak rendelkezésre a vizes ballonoknál, automatáknál.

 

Korea, szeretem. Szerelem. Hát, ezekért a dolgokért (is) szeretem.