Pro és kontra

PRO: Levelet kaptam otthonról, melynek egy rövid részét – ismerősöm utólagos engedélyével – idemásolom.

„Gondoltam, hazafelé bemegyek egy Tescoba. Elintézem a három napra a bevásárlást, vagy egy hétre. Vásárlás után a pénztárnál felejtettem valamit. Erre nagyon gyorsan rájöttem, még a kocsinál sem jártam. Rohantam vissza a pénztárhoz. Nem az ára fáj annak, amit ez alatt a 2-3 perc alatt valaki lenyúlt, hanem a hozzáállás (ha már te is használtad ezt a szót a FB-on), hogy sem a pénztáros, sem a pénztárnál álló tesco alkalmazott, sem a pénztárnál sertepertélő őr, sem a kamera nem látott semmit, én viszont igen - kárörömöt a szemükben, de jó, hogy valaki másnak rossz.”

KONTRA: a minap tömegközlekedtünk Szöulba. Egyik megállónál a buszvezető hangosan hátraszólt a mellettünk épp felszálló utasnak valamit. „Mi történt?” – kérdem a Férjemet, aki a „hendöphon” szót tudta kivenni a beszélgetésből. Aztán a rákövetkező eseményekből megfejtettük a történetet. Az utas szétnézett, majd helyeslően mondott pár szót, és a mögöttünk lévő üléshez lépett. Felvett onnan egy mobiltelefont, előrement és átadta a sofőrnek. Nyilvánvaló volt, valaki elhagyta a mobilját, beszólt az erre a célra fenntartott ügyfélszolgálati számra, ahonnan értesítették az érintett járat vezetőit. Ezek után a következő megállónál rostokoltunk pár percet, és mire az utasok türelmetlenkedni kezdtek volna, a buszvezető pár szóban elmagyarázta, hogy a telefon tulajdonosát várjuk – aki meg is érkezett, és átvette a mobilját.

       Nem akarnék most belebocsátkozni a konfuciánus etika hosszas fejtegetésébe, vagy abba, hogy a mobiltelefon milyen multifunkcionálisan létfontosságú a koreai embernek. (persze, a magyarnak is, de nagyon sok koreai például a telefonjába behelyezett chip-pel utazik, vagy azon néz tévét.) Az elképesztő különbség lényegi jellege enélkül is kiordít ebből a két rövid történetből.

A Myeong-Dong crescendo-ja

Péntek, estébe hajló késő délután. A főváros legfelkapottab szórakozó és vásárló negyede, a  Myeong-Dong sóhajt egy nagyot, és rákészül a hosszú éjszakára.

FORMÁK: Süldő iskolás lányok rajzanak az utcára, ahogy elnézem miniszoknyás egyenruhájukat, kiráz a hideg és eltűnődöm: hallottak ezek a felfázásról? Lakli kamaszok imbolyognak és teszik a lányoknak a szépet, szintén az iskolájuk uniformisában. Kiszabadulnak a kölykök a heti robotból, irány a kávézó meg a mozi. Pom-pom sapkás fiatalok idétlenkednek a szalon előtt, ahol olyan fényképeket lehet csinálni, amiből egyből matrica lesz. Ez még mindig menő itt Koreában. Fekete öltönyös üzletemberek verődnek csapatokba, egy jó kis sütögetős vacsora után irány az éjszaka. Akik korábban letették a lantot, súlyos szodzsu szagot húznak maguk után. Shoppingoló nők egyensúlyoznak a tűsarkaikon, meglepő biztonsággal.

HANGOK: egy újkeletű keresztény szekta szószólója kibújuk a nylonfólia sátra alól, és fennhangon prédikálni kezd. A lábszárvédős, mikrofonos hostess lányok egymást túlordítva fejhangon visítják az aktuális „egyet fizet, kettőt kap” kozmetikai termékek akcióját. Egy cipőárus erős tapssal próbálja meg felhívni a figyelmet a portékájára, miközben egy kínai étteremből az aktuális koreai slágerlista number one-ja harsogja a „Sarang!”-ot. Az egész hangzavar egy kakofón szimfóniába csak át, és még mielőtt kellemetlen lenne, konstans tompa zsivajjá csendesül, mert hozzászoktam már.

ILLATOK: bódító kókusz és vanília, a szépségszalonok előtt elhaladva. Émelyítő sült polip és ínycsiklandó éde burgonya, a sütögetős bódék mellett. A jól ismert hof és szodzsu, a vendéglőkből kitolulva. Markáns bőr és árulkodó műbőr szag a cipős sorok mentén. Karamellás latte illat lengedez az elvitelre szánt papírpoharakból, ahogy gazdáik villámgyorsan kerülgetnek a tömegben, hogy elérjék az aktuális hétvégi bulit.

FÉNYEK: a Namsan torony opálos fénye a távolban, ahogy a kerületre magasodik a hegyről. A beauty shopok neonvillanásai. A kínai negyek vörös lampionjai. A multiplex mozi rikító UV színei. A karaoke bár hívogató fényreklámjai. A thai masszázs megnyugtató halványzöld reklámtáblája. A bankomatok feltűnő fehér fényei. Az emberek kezében apró lámpásokként világítanak a mobiltelefonok.

       Szédülök. Minden érzékszervem ellen összehangolt és komplex támadás indul. Lüktet a fejem a fényektől, zajoktól, szagoktól. A koordinációs képességem elveszett, csak sodródom az emberek masszájában. A Myeong-Dongban hajnalig nincs nyugovás. A Myeong-Dong ilyenkor mutatja az egyik – igazi – arcát Koreának.

Büszke vagyok rájuk!

      Tudom, hogy megígértem, hogy nem rakom fel. És nem is azért. És a legcsekélyebb rosszindulat nélkül. Mert egyszerűen imádom őket, ahogy próbálkoznak ezzel a fránya nehéz magyar nyelvvel, az egyedülállóan infantilis „gyö” meg „nyö” betűvel, nyomorult „ö” –vel és „ü”-vel, mássalhangzó torlódásokkal, hasonulásokkal és alanyi/tárgyas ragozással...

      Komolyan mondom, le a kalappal előttük. Valamivel több mint fél éve tanulnak. Az én – mondjuk ez enyhén szólva is fellengzősen hangzik :) - koreaim meg sem közelítené ezt a szintet fél év tanulás után. Ezek a példák tehát csak mintegy tanulságként kerültek ide, hogy látható legyen, milyen problémát okoz a mi magyar anyanyelvünk hallás utáni megértése, grammatikája és fogalmazása.

     A diákok számára horrornak számító egy hetes midterm vizsga időszak szerencsésen lezárult. A dolgozatok kijavítása, a tipikus hibák átbeszélése után pedig csak egyet tudok mondani a diákjaimról: végtelenül büszke vagyok rájuk! :)

 

 

Jó érzés

       Azt, hogy a lyukas zászló mit jelent, nem fogom tudni elmondani soha Nekik. Talán egyedül vagyunk, mi, magyarok, széles e világban, akik számára szívfacsaró többlettartalommal bír a lyuk a magyar trikolor közepén.

 Emlékszem, tavaly serényen készültünk a lányommal a tanszéken a nemzeti ünnep méltó megemlékezésére, a koreai diákokkal együtt. Kerestük a megfelelő cikkeket, a fontosnak ítélt képeket, a szép és könnyen érthető verseket. Kutattuk a nem kétértelmű értelmezéseket, - nem is volt olyan könnyű. (Mint ahogyan idén sem volt egyszerű olyan kisfilmet találni a youtube-on, ami nem fröcskölte magából a gyűlölködést vagy a szélsőjobboldali szélsőséges nacionalizmust.) Nagyfilmnek a Szabadság, szerelem ment, nem találtunk jobbat. Volt egy zászlónk. Amikor a plakátot készítettük, megkértük a koreai diáklányokat, hogy vágjanak a közepébe egy lyukat, csak úgy, nagy hirtelen, nem kell, hogy szabályos legyen. Általános szörnyülködés fogadta a javaslatunkat. A harmadévesekkel kellett elmagyaráztatni, hogy hogyan is került az a lyuk oda, és valójában miért nem kell hogy tökéletes legyen. Lassan megértették, végül nagy óvatosan, geometriai pontossággal vágtak egy kört a zászló közepébe, mintha csak körzővel lett volna kimérve. :)

       Idén kicsit késik az ünneplés a félidős (midterm) vizsgák miatt. A mai órán csak arra volt idő, hogy egy kisfilmet levetítsek a végén, angol felirattal, zenével. Tisztelettel végignézték, és nekem ennyi elég is volt. Azt hiszem, ennél többet nem tudok hozzátenni 56’-hoz. Én így (is) ünnepeltem; a jó érzéssel a szívemben, ami akkor töltött el, amikor elnéztem, ahogy a diákjaim nézik a lyukas zászlót.

 
 

A ’szörp’ és a ’szirup’, avagy a nyelvi nehézségek esszenciája

           A minap azt gyakoroltuk a koreai diákokkal, hogy miféle dolgokat lehet vásárolni különféle helyeken, például egy élelmiszerboltban. Sorolják, noszogatom Őket, - na még egyet! – erre rávágják: „Szörpöt!” Meglepődöm, és örülök egyben, hogy ilyen archaikus, nem mindennapi, ízes magyar szót honnan tudnak. De a kétely is munkálkodik, így rákérdezek: Mi az, hogy szörp? Valaki magyarázza el nekem. Elbizonytalanodnak, aztán határozottan kijelentik: „Szörp is syrup. Syrup!” Ez volt az egyik magyar tankönyv gyakorló dialógusában. Na ja, mosolyodtam el magamban. Szirup, igen, de nem az, amire Ők gondolnak.

(Ti: Koreában a kávézókban és a boltokban is különféle flakonos cukorszirupot adnak kristálycukor helyett, ezzel édesítenek mindent. Na persze szirup a miénk is, a Szobi például, de a diákoknak valószínűleg fogalmuk sincs róla, hogy nálunk ez hogy működik; persze el lehet magyarázni angolul, hogy „szirup, jesz, bat nat dö szém, szám kájd of frúitszirup, plusz minerálvóter, end disz iz dö hungarian szirup.” Csak hogy legyen fogalmuk róla, és ha netán valamelyikük eljut Magyarországra, hát értsék meg, mi fán terem – mondjuk – egy tisztességes bodza vagy meggyszörp. Mert ezek igen jó dolgok tudnak lenni, valljuk be.)

        Szóval megcselekedtem verbálisan, amit megkövetelt a haza, és ez némi örömféleérzettel töltött el. Csak akkor kámpicsorodtam el egy kicsit, amikor azon agyaltam, hogy egyéb fontos ’rusztikus ennivaló hungarikumokat’ miként tudnék Nekik elmagyarázni. Úgy mint mákos guba, tökös-mákos rétes, töki pompos (avagy langalló, kenyérlángos, kinek melyik tájegység ugrik be...) A kürtős kalácsról meg inkább ne is beszéljünk...

Levél a Lányomnak Suwonról

Drága Bia!

    Suwonról írok Neked, Kicsim, meg a várost körülvevő impozáns Hwaseong erődről. Ám nem arról, hogy milyen lenyűgöző olyan helyen járni újfent, amely fent van az UNESCO kulturális világörökségének a listáján, bár bizonyára érdemes lenne. (http://whc.unesco.org/en/list/817/) Inkább arról az őszi fesztiválról ejtenék pár szót, amin Te is voltál a múlt évben.

    Ugyanolyan piros-kék lampionok díszítették az utcákat, és a Hwaseong Haenggung palota előtti téren óriási szabadtéri színpad állt, gigakivetítőkkel és sokezer emberrel. A város kulturális kuriózumainál egyelőre népszerűbb volt a nézőtér mögötti Food Festival, ahol – többek között – a kínaiak is remekeltek. Éjszakára gömb alakú vörös lámpások világították be az extrém finomságokat. Te tudod jól, hogy próbálok konstruktívan hozzáállni a világkonyhához, de Bia, itt még élő és mozgó polip csápokat ettek az emberek, valamilyen csípős szószba mártva és szezámlevélbe csavarva! Nem ítélkezem, bár picikét liftezett a gyomrom, és inkább maradtam a szójás csirkesasliknál, és a póréhagymás tojásos-burgonyás lepénynél.

    Emlékszel a palota három jinjangos kapujára? Azt is lefotóztam Neked, de nagyon hiányoztál belőle... képzeld, felújították, és élénknarancs és sötétkék színekben pompázik. Bent kézműves kiállítás volt, gyönyörű patchwork jellegű népi munkákkal. Sk-t persze azonnal megtalálta egy kimustrált koreai katona, és kedélyesen elbeszélgetttek – tudod, hogy mennyire kedvelik Őt az emberek.

    Amikor a szürkületben felnéztem a Suwont körülölelő dombokra, ott magasodott és fénylett az Arany Buddha, ahol együtt fényképezkedtünk, biztos emlékszel rá. Nem akartam felmenni oda, mert fájt, hogy nem vagy velem, de végül is úgy döntöttem, hogy Te is úgy akarnád, hogy járjam újra a Veled együtt bejárt utakat. Így nem csak Buddháig és a kolostorig kapaszkodtunk fel, hanem tovább, a város nyugati védő posztjának a kilátójára, a Seojangdae pagodához. Lélegzetelállító, öröknek tűnő, kicsit szomorkás volt az éjszakai Suwon panorámája, a millió kis fényponttal, melyek gyöngysort hullámoztak a fesztiváltól hangos ünneplő város köré.

    Pont a záró ceremónia utolsó műsorszámaihoz értünk le a dombról, kényelmes sétával. Ismered a koreaiakat, hogy szeretnek és tudnak mulatni ezeken a népünnepélyeken. Most neonszínű, világító rudacskákat osztogattak a szervezők a tömegben, és mindenki lelkesen, egy emberként lengette a polgármester felszólítására. Fergeteges koreai dobos műsor volt a finálé csúcspontja, közben egy autentikus népdalt skandált, teret betöltő hangon egy énekesnő. Ekkor végighordozták a város, az erőd és a régi dinasztiák zászlait, és gyönyörű koreai népviseletben lévő lányok szedték ki az első sorban ülő, gondolom VIP-es prominens személyeket. A hátam mögött már tombolt a tömeg, és mivel látni is szerettem volna és sodródtam is, egyszer csak azt vettem észre, hogy a kordon előtt állok. A hangulat leírhatatlan eufóriába csapott át, és fél szemmel láttam, hogy mögöttem és mellettem elégedetlenkednek az emberek, mert hát mindenki táncolni, mulatni akart, és alig tudták visszatartani őket a szervezők és rendőrök....

    És akkor, Bia, én nem tudom, mi történt velem. Azt éreztem, hogy egyszer csak valami iszonytató súly lehuppan rólam legbelül, és a lábaim maguktól vittek. A fények és színek szédítő orgiájában, a dobpergés és zene kaotikus akkordjaiba belekapcsolódva, valami elementáris és felszabadult erő kapott el, sodort befelé, a tomboló-táncoló emberek közé....átléptem a kordont, és már ott voltam a dobosok és táncosok között, és csak azt éreztem, hogy régen voltam ennyire felszabadult és BOLDOG, ahogy ott ugrálok és énekelek, tapsolok és forgok az extatikus tömeg kellős közepén... és csak akkor álltunk le, örömteli és vigyorgó arccal, lihegve-kapkodva a levegőt, amikor a hátunk mögött tüzijáték zárta az egész pompázatos orgiát.

    Nem tudom, miért történt ez velem, biztosan volt oka. Amikor vége lett mindennek, és én csendesen, felfoghatatlan belső lelki békével ballagtam a kocsi felé, eszembe jutott, hogy nem is fényképeztem le, nem is örökítettem meg ezt a felejthetetlen pillanatot. Most már tudom, hogy ez egy Bónusz volt. Olyasféle, amit úgysem lehet átadni, megmutatni egy képen másoknak. Ez az enyém, ’enyémmé’ vált, kaptam ajándékba, hogy valamit kezdjek vele. És azt akartam, hogy tudd, hogy Miattad (is) mertem beleszédülni az euforikus embermasszába. Pedig tudod, hogy nem is ilyen vagyok igazán. De ha itt lettél volna velem, együtt engedtük volna szabadjára a lelkünket, hogy kézenfogva táncoljanak a testünk felett, arra a vidám, minden rosszat feledtető koreai dobpergésre.

A hely, ahol élek

     
        

    A hely, ahol élek, napközben csendes és nyugodt. Reggel kiürülnek a parkolók, és a családfenntartók elmennek dolgozni, sokszor 10-12 órát naponta. Sárga különbuszok sorjáznak a lakótelep feljáróján, és óvodába, iskolába viszik a kisebb gyerekeket. A nagyobbak már önjáróak, kötelező egyenruhában mennek a suliba. Az anyukák otthon maradnak az aprónéppel, bár bölcsőde is van a telepen. Az idősebb generáció tagjai kivonulnak a szabadba, és a tömbök közötti elkerített, aprócska földjeiket művelgetik. Most érik a méregerős koreai paprika, a kocsu, szedni lehet már a hagymát, salátát, padlizsánt, tököt. A halványzöld, selyemhernyóhoz hasonlatos szezám növény is érik, aminek leveleibe burkolva eszik a sülteket, magvait pedig sok ételhez felhasználják a konyhában. Az idős nénik felmennek a panelházak tetejére, és ott rendezgetik a szárított zöldségeiket, vagy szójaszószt érlelnek nagy kőhordókban. Olykor lemennek, és kiteszik a fűszergyökereket szikkadni a játszóterek közötti fedett, négyzet alakú pergolákba, ahová nem lehet cipővel belépni.

        Kora délután a környező közértek, hangosbemondóikon keresztül, egymást túlharsogva ajánlják akciós termékeiket. A sült mandu vagy udong árusok kirakják portékájukat a gyorsétkezdék pultjaira. A kifutófiúk a kisteherautók platójára teszik a kartondobozokba összepakolt árut, – szabadon vannak, mégsem jut eszébe senkinek ellopni azokat – és ingyen hazaszállítják a vásárlóknak. A telepre újraszállingóznak az iskolabuszok, és meghozzák a siserehadat. Megint más sárga buszok viszik bele a késő délutánba a külön foglalkozásra járókat. Saját busza van az angol nyelviskolának, a zenetanodának, a tae kwon do edzésnek. Nem kell a családoknak gondolni a gyerekek transzportálásával, akik estig a játszótéren játszanak. /Akár szülői felügyelet nélkül, mert a játszótér be van kamerázva, és a szülő fentről a lakásból is nézheti a tévén a gyerekét, ha ráhangolja a helyi csatornára./ A telep amúgy is körbe van kerítve, hogy ne császkáljanak el a kölkök.

       A helyen, ahol élek, még javában tombol az indiánnyár, és eltart még sokáig. Meleg szellőben hullámoznak a sárga rizsföldek, hamarosan itt az aratás ideje. Kora este lemegy az utcára a felnőtt nép is, és igénybe veszik a szabadtéri kondicionáló gépeket. Sokan csak sétálnak, karjukat előre-hátra lóbálva, - ez olyan intenzív ’nordic walking’ féle séta, csak bot nélkül. Senki nem nevet ki senkit, itt nem szégyen a mozgás, az egészséges életmód. Egyáltalán – még soha nem hallottam senkit nyilvánosan gúnyolódni, szidni a másikat, veszekedni vagy akár beszólni bármiért is. Ennél sokkal jobban tisztelik egymást, az embert.

       Ezért - is - szeretek itt élni. Biztonságos, rendes környék, normális emberekkel. Pozitív kisugárzással, nyugalommal és harmóniával.