Drága Bia!
Suwonról írok Neked, Kicsim, meg a várost körülvevő impozáns Hwaseong erődről. Ám nem arról, hogy milyen lenyűgöző olyan helyen járni újfent, amely fent van az UNESCO kulturális világörökségének a listáján, bár bizonyára érdemes lenne. (
http://whc.unesco.org/en/list/817/) Inkább arról az őszi fesztiválról ejtenék pár szót, amin Te is voltál a múlt évben.
Ugyanolyan piros-kék lampionok díszítették az utcákat, és a Hwaseong Haenggung palota előtti téren óriási szabadtéri színpad állt, gigakivetítőkkel és sokezer emberrel. A város kulturális kuriózumainál egyelőre népszerűbb volt a nézőtér mögötti Food Festival, ahol – többek között – a kínaiak is remekeltek. Éjszakára gömb alakú vörös lámpások világították be az extrém finomságokat. Te tudod jól, hogy próbálok konstruktívan hozzáállni a világkonyhához, de Bia, itt még élő és mozgó polip csápokat ettek az emberek, valamilyen csípős szószba mártva és szezámlevélbe csavarva! Nem ítélkezem, bár picikét liftezett a gyomrom, és inkább maradtam a szójás csirkesasliknál, és a póréhagymás tojásos-burgonyás lepénynél.
Emlékszel a palota három
jinjangos kapujára? Azt is lefotóztam Neked, de nagyon hiányoztál belőle... képzeld, felújították, és élénknarancs és sötétkék színekben pompázik. Bent kézműves kiállítás volt, gyönyörű patchwork jellegű népi munkákkal. Sk-t persze azonnal megtalálta egy kimustrált koreai katona, és kedélyesen elbeszélgetttek – tudod, hogy mennyire kedvelik Őt az emberek.
Amikor a szürkületben felnéztem a Suwont körülölelő dombokra, ott magasodott és fénylett az Arany Buddha, ahol együtt fényképezkedtünk, biztos emlékszel rá. Nem akartam felmenni oda, mert fájt, hogy nem vagy velem, de végül is úgy döntöttem, hogy Te is úgy akarnád, hogy járjam újra a Veled együtt bejárt utakat. Így nem csak Buddháig és a kolostorig kapaszkodtunk fel, hanem tovább, a város nyugati védő posztjának a kilátójára, a Seojangdae pagodához. Lélegzetelállító, öröknek tűnő, kicsit szomorkás volt az éjszakai Suwon panorámája, a millió kis fényponttal, melyek gyöngysort hullámoztak a fesztiváltól hangos ünneplő város köré.
Pont a záró ceremónia utolsó műsorszámaihoz értünk le a dombról, kényelmes sétával. Ismered a koreaiakat, hogy szeretnek és tudnak mulatni ezeken a népünnepélyeken. Most neonszínű, világító rudacskákat osztogattak a szervezők a tömegben, és mindenki lelkesen, egy emberként lengette a polgármester felszólítására. Fergeteges koreai dobos műsor volt a finálé csúcspontja, közben egy autentikus népdalt skandált, teret betöltő hangon egy énekesnő. Ekkor végighordozták a város, az erőd és a régi dinasztiák zászlait, és gyönyörű koreai népviseletben lévő lányok szedték ki az első sorban ülő, gondolom VIP-es prominens személyeket. A hátam mögött már tombolt a tömeg, és mivel látni is szerettem volna és sodródtam is, egyszer csak azt vettem észre, hogy a kordon előtt állok. A hangulat leírhatatlan eufóriába csapott át, és fél szemmel láttam, hogy mögöttem és mellettem elégedetlenkednek az emberek, mert hát mindenki táncolni, mulatni akart, és alig tudták visszatartani őket a szervezők és rendőrök....
És akkor, Bia, én nem tudom, mi történt velem. Azt éreztem, hogy egyszer csak valami iszonytató súly lehuppan rólam legbelül, és a lábaim maguktól vittek. A fények és színek szédítő orgiájában, a dobpergés és zene kaotikus akkordjaiba belekapcsolódva, valami elementáris és felszabadult erő kapott el, sodort befelé, a tomboló-táncoló emberek közé....átléptem a kordont, és már ott voltam a dobosok és táncosok között, és csak azt éreztem, hogy régen voltam ennyire felszabadult és BOLDOG, ahogy ott ugrálok és énekelek, tapsolok és forgok az extatikus tömeg kellős közepén... és csak akkor álltunk le, örömteli és vigyorgó arccal, lihegve-kapkodva a levegőt, amikor a hátunk mögött tüzijáték zárta az egész pompázatos orgiát.
Nem tudom, miért történt ez velem, biztosan volt oka. Amikor vége lett mindennek, és én csendesen, felfoghatatlan belső lelki békével ballagtam a kocsi felé, eszembe jutott, hogy nem is fényképeztem le, nem is örökítettem meg ezt a felejthetetlen pillanatot. Most már tudom, hogy ez egy Bónusz volt. Olyasféle, amit úgysem lehet átadni, megmutatni egy képen másoknak. Ez az enyém, ’enyémmé’ vált, kaptam ajándékba, hogy valamit kezdjek vele. És azt akartam, hogy tudd, hogy Miattad (is) mertem beleszédülni az euforikus embermasszába. Pedig tudod, hogy nem is ilyen vagyok igazán. De ha itt lettél volna velem, együtt engedtük volna szabadjára a lelkünket, hogy kézenfogva táncoljanak a testünk felett, arra a vidám, minden rosszat feledtető koreai dobpergésre.
