Továbbállók

„Double B-day party" volt hétvégén, az itt tanító külföldi professzorok közül kettő ünnepelte a születésnapját. Az itteni tanárok bizonyos szempontból kényszerű közösségben élnek. Nap mint nap találkoznak a campuson, és nagyjából egy helyre is vannak elszállásolva. (a mi lakóparkunkban és közelében is élnek vagy egy tucatnyian.) A szülinapra – mintegy batyus buliként – mindenki vitte a saját maga által preferált vagy készített kaját.  Én – jobb híján – lesütöttem egy jó adag palacsintát, és kerítettem hozzá tölteléket. (kár, hogy itt soha nem fogják megtudni, milyen az igazi mazsolás-túrós palacsinta, a mákosról nem is beszélve...) Jelképes ajándékként vettem két kis övre akasztható pléhbögrét, és Monika segítségével ráragasztottam matricából koreaiul, hangul nyelven az ünnepeltek (Priyanko és Stephan) nevét.

Számomra nagy tanulság volt, hogy - bár tartottam tőle, hogy nem így lesz, mégis - kimondottan jól éreztem magamat az összejövetelen. A palacsinta hihetetlenül népszerű volt és hamar elfogyott. Az ajándék mindenkinek nagyon tetszett. Nagyon vegyes etnikumú társaság jött össze, volt spanyol, portugál, olasz, indiai, román, bolgár, német, cseh, angol, amerikai tanár, és néhány diák is. Lazák voltak és közvetlenek. Senki nem okoskodott, senki nem nagyzolt, nem játszotta meg a fejét. Többektől hallottam, hogy hiányzik nekik az azonos kultúrkörbe tartozó emberek társasága, és az angol nyelven történő értekezés. (A saját tanszékén ugye mindenki a saját nyelvén tanít, a koreaiak közül pedig még mindig nagyon kevés tud és mer megszólalni angolul.)

Ami megdöbbenéssel töltött el, az az volt, hogy nagyon sokan mondták el, hogy nem maradnak tovább Koreában, és ez a saját döntésük. Általában akik 2-3 évet eltöltöttek itt, most továbbállnak – és szívesen teszik. Volt ebből egy kis vélemény ütköztetés, mert egyedül maradtunk Monika barátnőmmel, aki szlovákot tanít, és egy olasz lánnyal, aki most érkezett, és (még) óriási benne a lelkesedés. Persze nem voltam kompetens a témában, hiszen nem tanítok, és emiatt teljesen más aspektusból látom a dolgokat. Akik hamarosan elhagyják a tanszéket, azok arra hivatkoztak, hogy nem nyújt nekik elegendő szellemi kihívást az anyanyelvük tanítása. Nincs benne semmi kreativitás, és többre vágynak. Nekünk, akik idealisták vagyunk, és – legfőképpen – középkelet-európai blokkból érkeztünk, kicsit olyan Korea, mint a Kánaán. Nyilván máshogy gondolja ezt az a német vagy angol tanár, aki otthon is tud annyit keresni a tanítással, hogy megél belőle. Számomra csak nehéz megérteni, hogy valaki miért akar innen elmenni. Azóta sokat gondolkodom ezen. De az biztos, hogy ha húzok egy képzeletbeli vonalat valahol a Duna mentén, akkor az attól keletre és délre élők szívesen maradnának, és meg vannak elégedve a sorsukkal, a munkájukkal, Koreával. A nyugatabbra élők már nem így gondolják – sőt, engem nagyon meglepett az indiai srác döntése, hogy nem akar tovább itt tanítani. Persze mindenkinek megvannak a maga preferenciái és elképzelései az életéről. Mi, Monikával pedig továbbra is áhítozunk egy „forever Seoul citizen” sátuszra, akár olyan áron, hogy kiszengek legyünk vagy baristák a Starbucks-ban. J

Makkos vacsora

 

Professzorok, ha összejönnek

Konferencia volt az egyetemen. (Hankuk University of Foreign Studies) A Balkan Institute tartotta, vagyis a közép – és kelet európai tanszékek professzorai készültek előadással, így tehát képviseltette magát a bolgár, román, cseh, szlovák, talán szerb, és persze a magyar tanszék. Annyira nem untam, és még volt egy elég érdekes téma is, szóval helyzet – és esettanulmánynak megfelelt az élmény. A cseh tanszék koreai professzora nem hagyta annyiban, és engem is meghívott a konferenciát követő vacsorára. Utóbb már azt gondolom, hogy hála az égnek, hogy elmentem.

A hangulatot megalapozó rizsbor

Nem voltam én a magyar konyha ellensége, most sem vagyok az. Nem tudnék egyéb tipikus konyhát felsorolni az európai, ázsiai vagy amerikai kontinensről, amiért annyira odalennék. Egyébiránt, nem vagyok egy nagy gourmand. Ezért is volt furcsa tudomásul venni azt a lassú, ám biztos folyamatot, ahogy a koreai konyhaművészet eszelős rajongója lettem. Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy nincs jobb a koreai kajánál. Ez azért (is) kétségbeejtő, mert hamarosan már nem leszek itt, és valószínűleg már sosem leszek itt huzamosabb ideig. Az itteni konyha összetevőit, autentikus ízvilágát pedig LEHETETLEN bárhol másutt elővarázsolni. Lehet, hogy vannak jó kínai, mexikói vagy olasz éttermek Magyarországon, de igazán jó koreairól nem tudok. Nem egyszer tapasztaltam már, hogy otthon ellenállhatatlan vágy tört rám egy itteni íz után, és nem volt mivel pótolni, helyettesíteni.

Makklisztből készült tejszínes falatkák

Makklepény kagylóval és hagymával

E hosszadalmas bevezető csak azért volt, mert egy nagyon különleges étterembe mentünk vacsorázni. Az Isten háta mötöt, a hegyek között, egy aprócska tó mellett eldugva van ez a kajálda. Földön (vánkoson) ülős, melegített padlós, rengeteg fogásos, felszabadult – és a kulináris élvezeteket maradéktalanul kiélő – koreaiaktól hangos hely, amolyan tipikusan koreai. Rendelkezik azon kívül egy igazán kuriózumnak számító jellemzővel: (majd’) minden étel valamilyen formában MAKKBÓL készül. A makkból, vagy makklisztből gyúrt szószós falatkáktól elkezdve, a makkból és tenger gyümülcseiből sült lepényen át a makklevesig. Ez a ház meglepő specialitása, mely valószínűleg messzire vitte a jóhírét, mert tele volt vendégekkel. Meglepően jó, hangulatos és finomságokkal teli este volt. Levontam a konzekvenciát, hogy az ilyen (fél)hivatalos vacsorák is tudnak igen szórakoztatóan elsülni – köszönhető ez talán nem kis mértékben a bőségesen, és nagy öblös tálakban szervírozott magkoli-nak, a rizsből erjesztett koreai bornak is. IMÁDOK KOREÁBAN ENNI!!! :)

Makkból és szójából készült zselé

Makklisztből készült zöldséges rétes

A lucullusi lakoma maradványai :)

(Ki/Meg)Mozdulás

Ma végre nekiduráltam magamat, és tornázgattam 78 percet. :) Mivel erősen akaratgyenge ember vagyok, ez csak egy rövidtávú teszt első lépése, amit talán teljesíthető. Kíváncsi voltam, hányszor megyek le az edzőterembe egy héten, ha már ténylegesen elhatározom, hogy intenzív mozgásba kezdek. Háromszori alkalmat tűztem ki, ma volt az első. (Hogy kijön-e a három, nem tudom, mivel holnapra és péntekre más terveim vannak...) Mindenesetre röhej. Az egyetem nincs messze, 15 perc busszal, és egy hosszú séta. Frankón felszerelt konditerem van a campuson, ami díjmentesen használható. Valószínűleg soha nem lesz ilyen szerencsém, és én vagyok olyan hülye, hogy nem élek vele...

A terem az esetek 90%-ában üres. Csak a mögötte lévő - szintén ingyenesen használható - golfpályán és a pingpongasztaloknál van általában mozgás. Az mindenesetre eléggé motivál, hogy maximumra csavarok valami jó kis KPopped zenét, - van egy válogatás CD, ami 78 percig tart, innen tudom pontosan a mai edzésidőmet, - és senki nem frusztrál és zargat, miközben loholok a futópadon vagy lihegve emelgetem a súlyokat. Ideális állapot.

Úgy az 50. perc környékén középkorú, ám fiatalos koreai bácsika lépett be a terembe, és joviálisan köszönt. Micisapkáját az egyik padra tette, kimért lépésekkel a CD lejátszóhoz ment, és lehalkította a zenét. Aztán úgy ahogy volt, nekiállt fel-le ugrásokat csinálni, karlengetésekkel, majd szolidan nekiesett a gépeknek. Egy ideig felvettük az udvarias, ázsiai jellegű "tudomást sem veszek a másikról" viselkedést, aztán nem állta meg, és megkérdezte, hogy én mit tanítok. Á, én sajnos semmit, én csak családtag. Feleség? Aha... kié? Magyar tanszék....  Áááá.... Ő ismeri a magyar tanszék professzorát, ő a barátja! Örülök... Ő meg cseh tanszék, és szereti a zenét. Igen, rémlik valami... Család, gyerek? Otthon, Magyarországon... hány éves? Most érettségizik... De hát én olyan fiatal vagyok! :))))) Ó, köszönöm... Pénteken lesz egy konferencia az egyetemen, és utána vacsora, a tanárokkal és családjaikkal, ő mindenképpen meg akar hívni engem. Neeem... nem hiszem,  hogy ez jó ötlet... De jöjjek oda 5 órára, és megyünk vacsorázni! Á, ez nem az én társaságom... De ő ragaszkodik hozzá, és szeretné, ha elmennék... (Persze hogy nem fogok. De azért nagyon jó fej volt a kisöreg, így első találkozásra. Kedélyesen eltársalogtunk a vádligyakorlatok közben, aztán golfozott egy kicsit, és ment tanítani.)

Aki Koreába jön, az látni fogja, hogy itt az emberek nagyon komolyan veszik az egészséges életmódot és a mozgást. Itt nem ciki tornázni sem, sőt... Az utcákon, parkokban, lakótelepeken nagyon frankó kis kondcionáló gépek vannak, és mindenki használja őket. Most, hogy egy ideig a terem is rendelkezésre áll, és az időjárás még nem olyan jó a külső gépekhez, remélem, tudom tartani a heti három edzést. Olyan büszke lennék magamra! (Na persze most fáradt vagyok, mint akit agyoncsaptak, és nem is merek gondolni a holnapi kínzó izomlázra... )

’O-teng-teng’ és ’en-váj’ :-)

Megvolt az első tanítási nap, és két dologra döbbentem rá. Először is, hogy halálosan szerelmes vagyok a Férjembe, másodszor pedig hogy tündéri aranyosak a koreai diákok.

A Hankuk University of Foreign Studies egyetem campusa Yonginban van, egy meseszép völgyben, hegyek által körülölelve. A campusra egy hosszú gingko sétány vezet, amely az igazi ősz beálltával harsány okkersárgába borul. Az út mentén kis patak és tó van, feng shui jegyében kialakított parkok és pallószerű hidacskák, szépen nyírt különleges bokrok és cserjék. Óriási különbség, amikor ilyen helyre megy az ember naponta dolgozni.

A koreai diákok igen hangosak. Eleve, Koreában az alapzaj többszöröse az otthon megszokottnak. Állítom, hogy a Férjem tanítványai a leghangosabbak, kiváltképp a lányok. :-) Az elviselhetőnél jóval több decibellel örvendeztek, visongtak, sziáztak az érkezésünkkor. Az óra elején sk. megmutatott egy magyar napilapot az osztálynak, melyben egy több oldalas cikk jelent meg Koreáról, és külön oldal a yongin-i egyetemen folyó magyar oktatásról. Amikor a lányok felfedezték magukat a képeken, nem lehetett kontrollálni az üdvrivalgásukat. Folyamatosan fotózták a lapot, éktelenül hangosan visongtak, és szinte eufóriában voltak. Sokáig tartott megszoknom, hogy a koreai emberek nagyon őszintén és kendőzetlenül fejezik ki az örömüket, ha tetszik nekik valami.

Az óra szólánccal folytatódott. Roppant egyszerűen hangzik nekünk, magyar beszélőknek. Nekik viszont valóságos küzdelem volt egy-egy 'ny'-re vagy 'gy'-re végződő szónál újat találni. Sokat puskáztak és súgtak egymásnak, mert azt is tudni kell, hogy nehezen veszítenek, és mindegyik győzni akar. A Férjem könyörtelenül kiszámolta Őket, és akinek nem jutott eszébe szó, azt leültette. Elképesztő volt megfigyelni azt, hogy mindaz, ami számomra evidensnek tűnik az anyanyelvünkben és nyelvtanunkban, mennyire nehéz egy idegenajkúnak. Az 'ö' betű számukra 'o-teng-teng' volt (ami annyit tesz koreaiul, hogy 'o-pont-pont'), az 'ny' betű pedig 'en-váj', mert ugye keverik az angollal, jobban mondva azt szívesebben használják, mint a jóval nehezebb és bonyolultabb magyart.

Elnéztem az emberemet, ahogy tanítja Őket. Szívvel és lélekkel, tényleg nem túlzok. Láttam, ahogy magyaráz, érthetően és tisztán, türelemmel és meggyőződéssel, és láttam, ahogy nézik Őt a diákjai, ahogy felnéznek Rá. Látszik, hogy szeretik, tisztelik és becsülik. Eszembe jutottak régi képek, régi hangulatok és órák, amikor irodalomértelmezés szemináriumon ültem a többiekkel az egyetemen, és nagy-nagy rettenettel hallgattam, próbáltam felfogni, amit a Férjem magyaráz rivális hipotézisekről, ontológiai azonosságokról, szimulákrum elméletről vagy abjekcióról. /és ennél persze jóval értelmesebb dolgokról is... :-)/ Eszembe jutott, hogy mennyire szerettem Őt akkor is, plátóian, reménytelen szerelemmel. És eszembe jutott, hogy miként szeretem MOST Őt, - viszonzott, beteljesült, igaz és mély szerelemmel és szeretettel. És annyira boldog és hálás voltam, hogy ott lehettem az óráján, hogy itt lehetek Koreában – és egyáltalán: hogy VELE lehetek.