A hely, ahol élek

     
        

    A hely, ahol élek, napközben csendes és nyugodt. Reggel kiürülnek a parkolók, és a családfenntartók elmennek dolgozni, sokszor 10-12 órát naponta. Sárga különbuszok sorjáznak a lakótelep feljáróján, és óvodába, iskolába viszik a kisebb gyerekeket. A nagyobbak már önjáróak, kötelező egyenruhában mennek a suliba. Az anyukák otthon maradnak az aprónéppel, bár bölcsőde is van a telepen. Az idősebb generáció tagjai kivonulnak a szabadba, és a tömbök közötti elkerített, aprócska földjeiket művelgetik. Most érik a méregerős koreai paprika, a kocsu, szedni lehet már a hagymát, salátát, padlizsánt, tököt. A halványzöld, selyemhernyóhoz hasonlatos szezám növény is érik, aminek leveleibe burkolva eszik a sülteket, magvait pedig sok ételhez felhasználják a konyhában. Az idős nénik felmennek a panelházak tetejére, és ott rendezgetik a szárított zöldségeiket, vagy szójaszószt érlelnek nagy kőhordókban. Olykor lemennek, és kiteszik a fűszergyökereket szikkadni a játszóterek közötti fedett, négyzet alakú pergolákba, ahová nem lehet cipővel belépni.

        Kora délután a környező közértek, hangosbemondóikon keresztül, egymást túlharsogva ajánlják akciós termékeiket. A sült mandu vagy udong árusok kirakják portékájukat a gyorsétkezdék pultjaira. A kifutófiúk a kisteherautók platójára teszik a kartondobozokba összepakolt árut, – szabadon vannak, mégsem jut eszébe senkinek ellopni azokat – és ingyen hazaszállítják a vásárlóknak. A telepre újraszállingóznak az iskolabuszok, és meghozzák a siserehadat. Megint más sárga buszok viszik bele a késő délutánba a külön foglalkozásra járókat. Saját busza van az angol nyelviskolának, a zenetanodának, a tae kwon do edzésnek. Nem kell a családoknak gondolni a gyerekek transzportálásával, akik estig a játszótéren játszanak. /Akár szülői felügyelet nélkül, mert a játszótér be van kamerázva, és a szülő fentről a lakásból is nézheti a tévén a gyerekét, ha ráhangolja a helyi csatornára./ A telep amúgy is körbe van kerítve, hogy ne császkáljanak el a kölkök.

       A helyen, ahol élek, még javában tombol az indiánnyár, és eltart még sokáig. Meleg szellőben hullámoznak a sárga rizsföldek, hamarosan itt az aratás ideje. Kora este lemegy az utcára a felnőtt nép is, és igénybe veszik a szabadtéri kondicionáló gépeket. Sokan csak sétálnak, karjukat előre-hátra lóbálva, - ez olyan intenzív ’nordic walking’ féle séta, csak bot nélkül. Senki nem nevet ki senkit, itt nem szégyen a mozgás, az egészséges életmód. Egyáltalán – még soha nem hallottam senkit nyilvánosan gúnyolódni, szidni a másikat, veszekedni vagy akár beszólni bármiért is. Ennél sokkal jobban tisztelik egymást, az embert.

       Ezért - is - szeretek itt élni. Biztonságos, rendes környék, normális emberekkel. Pozitív kisugárzással, nyugalommal és harmóniával.

My house is my castle

Átköltöztünk. Órák alatt. Profi költöztető brigáddal, két darus, emelhető „rakszerkezetes” kisteherautóval.

Napok óta mást sem teszünk, csak felsorjázzuk a pro és kontra érveket. Régi lakás: megszoktuk. Belaktuk. Megszerettük. Főleg a kilátást a hatodikról, amely feledtette velünk a panel jelleget. Odáig épp felértek a fák, és premier planban leshettük a hegyeinket reggeli kávészürcsölgetés közben. Új lakás: pontosan ugyanolyan és akkora, mint a másik, csak úgymond ’negatívja’ annak: másik oldalra nyílik a lakás, a szobák, az ajtók, mint az előzőben. Meg kell szokni. Legfelső emelet, tizenötödik, így a felettünk lakó, fékevesztett koreai kiskölkök trappolása nem hallik le. :-) Ám az eső egy-egy nagy monszunszerű zivatar után bizony meg-megjelenik itt-ott a kéróban. Kilátás: gyenge hármas. Messzire ellátni, másféle hegyekre, és a telepen átfutó folyó is látszik. De a telizöld hegy-völgy-lanka-erdő bizony eltűnt… Néhol csíkokban felbukkan két monstrum épülettömb között, de valójában takarásban van.

Az erkélyemről látom a régi lakásunk ablakát, mintegy 200 méterre. Szomorú. Majd nem nézdegélek arrafelé. Hanem a másik irányba. :-) Ahonnan olyan messze nézhetek, ameddig csak a szemem ellát…

A hely, ahol élek

A nappalink egyik oldala szinte csak üvegből van, vagyis három egymásba tolható, padlótól plafonig érő üvegablakból. Innen, a 6. emeletről szemet és lelket gyönyörködtető látvány nyílik egy kis völgyre, és az azt ölelő hegyekre. A panoráma esztétikai élményén valamelyest ront a tudat, hogy ez az idilli környezet valójában egy katonai bázisnak ad helyet.

 
 

Koreában nincs béke (az olajfák alatt). Jelenleg is csak tűzszünet van, és nem ratifikált béke, vagyis elméletileg passzív és felfüggesztett hadiállapot. Ennek a megdöbbentő és valóságos, kézzel foghatóan labilis – és ugyanakkor feszülten fegyelmezett – „békének” voltam a szem és fültanúja, amikor tavasszal részvettem egy Panmunjom túrán, ami a két Korea – Észak és Dél – határvidékéhez kalauzolt el minket, egyenesen a DMZ-be (demilitarizált zóna). Megrázó volt átélni és látni, ahogy a két hatalom, - a konok, vérszegény és vérvörös Észak, és a büszke, gazdag és amerikanizált Dél – egymásnak feszül a határon. A közelmúlt vészjósló politikai eseményei is megerősítették a vezetésben, hogy ide nem egy amatőr hadsereg kell, hanem egy elhivatott és profi zsoldos had.

Mi, innen a hatodik emeletről nap mint nap szemtanúi vagyuk a folyamatos készenlétnek. Miközben édenkerti látvány tárul a szemünk elé egy-egy ködös, lullaby-os reggelen, sokszor a katonák ébresztőjére riadunk mi is, és a hadgyakorlatozás zajai csak az este 10 órai takarodóval csendesülnek. A szépséges hegyek naponta visszhangoznak a lőgyakorlatoktól, sokszor hatalmas füst csap fel egy-egy tanklövedék becsapódásakor. Két rotorú keki helikopter köpi ki magából a földszínű ejtőernyősöket, a nagy „zeppelinből” pedig fehér ernyősök hullanak alant az erdők sűrűjébe. Engem furamód lenyűgöz a szépséges formának ily tökéletes diszharmóniája – a rombolás, pusztítás és háború negatív konnotációjú tartalmával.

Egyéként bárhol jársz Koreában, mindenhol rálátsz egy gyönyörű kis hegycsúcsra, nagyobb dombra vagy emelkedőre. Ezek nem magas lánchegységek, inkább lankás középhegységek, de markánsan meghatározzák a koreai tájat. A borderline túráról jut eszembe, hogy pont annak a fakultatív programnak a keretein belül volt egy olyan igazi, tradicionális sütögetős ebéd, amiközben egy észak-koreai menekült adott elő koreai népdalokat egy szál kajagunnal. Hirtelen meghallottam egy szomorkás dallamot, persze koreai nyelven, melyhez magyarul dúdoltam hozzá a szöveget magamban. 14 éves voltam, amikor utoljára énekeltem a Rádió Gyermekkórusában, a népek zenéje összeállításból azt a koreai népdalt, amit akkor az az ember énekelt. Leírom ide a szövegét – kár, hogy a dallam nem hallatszik hozzá.

„Szép hegyem, szép hegyem,
Bűbájok otthona.
Még a nap fel sem kelt, úgy siettem.

Hűtlen páromnak nyugtot ne ádj soha,
Fájdítsd meg a lábát, hogy el ne menjen.”

Ps: és igen. Miután mindezt leírtam, rákerestem a YouTube-on. Hogy hátha. És megvan. :-) A koreai népdaltól eljutottam odáig, hogy ez az ARIRANG song, tradicionális koreai népdal. Köszönöm, YouTube. És az Istenek óvják a két Koreát.