Boldogságos búcsúnapjaim

Mert hogy lehetne másként is. Magamba roskadón, gyászolván az elmúlt szép napokat; keserű könnyeket hullajtván, szánakozva azon, hogy itt kell hagyni ezt a szép országot; pánikrohamban tördelni a kezemet, hogy nem tudok összepakolni; - valóban képtelen vagyok a közel egy év alatt felhalmozott motyómat szortírozni és egy darab utazóbőröndnyire redukálni... Ám elhatároztam, hogy nem kevés tartalmat adok az utolsó napoknak, és megpróbálom egy maratoni csörtébe belesűríteni a hátramaradt szép és fontos dolgokat – vagy inkább csak azok töredékét.

Ezen elgondolásból a mai virágba borulós gyönyörű napon a Gyeonghuigung palotában kezdtünk barátnőmmel, Momoval, ahol taekwando bemutatót ígértek az útikönyvek. Nos, a performansz elmaradt, így „csak” egy szépséges palota idilli környezete jutott nekünk. Azután Momo elcipelt a közeli Történeti Múzeumba, ahol egy cseh fotográfus kiállításának a megnyitója volt. Őszinte rémületünkre ott volt a külföldi konzulátusok színe-java, többek között a magyar nagykövet is. Egyesült erővel, fehér kesztyűben vágták át a szalagot. A tárlat egyébként nagyon élvezetes volt, az 1900-as évek első dekádjaiból látatta Szöult és a szöulitákat.

Akkor visszakanyarodtunk a Gwanghwamun térre, ahol megcsodáltuk a szökőkutat és a tavaszi virágokkal pöttyözött plázát. Majd lementünk a föld alá a Sejong múzeumba, és újfent leírtuk a nevünket hangulul. J Mivel megéheztünk, kerestünk egy kajáldát, de szerencsétlenségünkre egy magkoli bárba tértünk be, ahol pusztán kétfajta étek volt: pajeon és manduguk. (mert hogy  lényeg az ivászat volt, és mivel mi látványosan nem éltünk ezzel a lehetőséggel, nosza, megkínált minket a rizsborával a szomszéd asztalnál ülő két hölgy.)

De akkor már rohannom kellett a Sejong Centerbe, egy koreai énekesnő koncertjére, aki a mi Zeneakadémiánkon tanult. A követség tiszeteletjegyeket ajánlott fel az itt tartózkodó magyaroknak, és így meghallgathattam – többek között -, hogy milyen furcsa egy koreai szoprán szájából hallani az ízesen magyar „csárdás kisangyalom” kifejezést.  A koncert jó volt, és találkoztam pár régi tanítványommal, akik nem voltak hajlandóak magyarul megszólalni, csak angolul. Túl szégyenlősek, pedig én aztán sosem voltam velük szigorú! J   A nap vége – és egyben csúcspontja – pedig az volt, hogy koreai ittlétem alatt most először egyből megtaláltam a kedvenc Crispy Cream fánkozómat a belvárosban, és még az áhított, rózsaszínű cseresznyevirágokkal mintázott termoszra is ráleltem egyik Starbucksban. Bónusz: a lampionokat kiaggatták a lakótelepünk környékén is. :)

ps: Istenem. Kérlek adj erőt, hogy a hátralévő búcsúnapjaimat is ilyen tartalmasan és jókedvűen, könnyedén tudjam meg – és átélni.

Különböző kultúrák kollekciója

A Koreai Nemzeti Múzeum a világ hatodik legnagyobb múzeuma. A belépés ingyenes, és a PDA-s, MP3-as idegenvezetés mellett még olyan különlegességekkel is rendelkezik, mint például a napelemmel működő belső világítás, mely az épület jelentős részén természetes erőforrásokat használ a lámpákhoz. A felbecsülhetetlen kincseket óvandó a falakat olyan megerősítéssel építették, hogy a Richter skála szerinti 6.0-s földrengést is kibírják. No és persze tűzálló anyagokból készült a múzeum nagy része.

Nem kell ahhoz kultursznobizmus, hogy az ember hosszabb időt töltsön a helyen. Egy szlovák tanárnő ismerősömmel öt és fél órán keresztül róttuk a termeket, őszinte és nem fogyatkozó érdeklődéssel, - és korántsem értünk a néznivalók végére. Az épület három emeletes, és szimbolikusan bal és jobb félre van osztva. A bal oldal a múltat, a jobb oldal a jövőt jelképezi. A koreaiakat jó értelemben vett nacionalizmus jellemzi. Óriási – és elismerő –érdeklődéssel adóznak népük kultúrája, történelme és hagyományai iránt. Nagyon sok családot láttunk, akik kollektívan fedezték fel a kincseket, iskolai osztályokat, akik az egész napot itt töltötték, és a legkisebbek úgy használták a modern számítástechnikából fejlesztett idegenvezető kütyüket, ahogyan én sosem fogom.

A több mint 200 000 darab műtárgy elenyésző részét sikerült csak megcsodálni, habár amiért idejöttünk, azt megtaláltuk, és infantilis lelkesedéssel próbáltunk fotót készíteni róla :) – ami ugye lehetetlen, a félhomály és a golyóálló üvegkalitka miatt. A Silla dinasztia és királyság Arany Koronájáról van szó, ugyebár, amit imádott koreai történelmi drámáimban lehet látni, - jelenleg éppen a legnépszerűbb – Magyarországon a Silla királyság ékköve című - sorozatban is, Seondeok királynő fején. (Nos, rajta azért - valljuk be - impozánsabb és előkelőbb az 5. századból származó színarany, meseszép fejék.)

               

Szót érdemel még a monumentális Tíz Történet pagoda, amely a múzeum belső terében kapott helyet, és három emeletnyit nyújtózkodik a napkollektorok felé. A Töprengő Bódhiszattva (Pensive Bodhisattva) nagyon híres még, amely Rodin Gondolkodójára hajaz, és Siddhartha-t ábrázolja, amint az élet négy nagy fázisán mélázik: születésen, felnövésen/öregedésen, betegségen és halálon. Kicsit tényleg megrendítő volt üldögélni a sötét szobában, és figyelni a megvilágított és méltóságot sugárzó alkotást – a szobor külön termet kapott, ahol meditálni lehetett, megállni kicsit a nagyon rohanásban, és elidőzni az időtlen gondolatok, kérdések és válaszok között.