Háromnapos ünnep előtt, az utolsó pillanatra elhalasztva, „ahogy
esik, úgy puffan...” alapon nekiindulni a vidéknek Koreában – főleg egy
kiemelten frekventált helyre – jelesül a világkiállításra Yeosuban – enyhén szólva
is kockázatos vállalkozás. A barátnőmék lefoglalták jó előre a helyjegyüket a
buszra, és elmondása szerint az összes jegy elfogyott. Még éjszaka próbáltam a
KTX online foglalási rendszerén jegyet venni, de egyszerűen nem vette be az
email címemet, illetve nyomtatni sem tudtam volna. Másnap dél felé a vesztesek
nyugalmával értem ki a Seoul Station-re, ahonnan az elegáns KTX-ek indulnak.
12:50 volt, millió ember minden pénztárnál. 13:10-kor ment az a vonat, amivel én is szerettem volna... Az automatákhoz indultam, hogy
lecsekkoljam, van-e jegy. A mai és a holnapi napra már mindent eladtak. A
tavalyi tapasztalatok alapján nem adtam fel, hanem irány az információs pult.
Csak annyit mondtam, hogy nekem ma Yeosuba kell mennem, mert várnak a barátaim.
„Aisss, aisss.... „ – mondta félhangosan és udvarias fejcsóválással a hölgy, ami annyit tesz koreaiul jelen
szituációban, hogy: "hát te hülye vagy, ha komolyan azt hiszed, hogy ezen a
hétvégén lejutsz Jeosuba...” Majd ráfrissített a rendszerre, és apró csoda, egy
jegyet töröltek, 3 perccel az indulás előtt. Pazar. Trappoltam végig a peronok
mellett, és az uccsó figyelmeztetésnél felugrottam a vonatra. Nem tudtam nem
vigyorogni, annyira örültem. 
Nagy okosság a KTX. Ilyenek hasítottak a Csalagútban, több
mint 300-zal, úgy, hogy meg sem érzi az ember. Tavaly még nem gondoltam, hogy
ilyen hosszú utat is lesz lehetőségem végigsuhanni rajta, bár szívem szerint
Busanba mentem volna ilyen módon. Az ülések economy class-on is oltári
kényelmesek, légkondi, wifi, zenehallgatási lehetőség van. A stewardessek többször
végigjárják a kocsikat, érkezéskor és távozáskor udvariasan meghajolnak.
Kulturált a mellékhelyiség, van pelenkázó a babáknak, telefontöltő az
üzletembereknek, ital és étel automaták az éhes/szomjasoknak. A rendőrök is
folyamatosan cirkálnak, vigyáznak a rendre. 
Ahogy haladtunk –mit haladtunk: lebegtünk, igen gyorsan és
könnyed puhán, mint az UFO-k - , dél felé járva egyre zöldült és emelkedett a
táj. Csodás kis hegyek olvadtak a ködbe, és hatalmas, sárgászöld, vízben
tocsogó rizsföldek táblázták a síkokat. Amint mászkáltam a vonaton, egy
kedélyes nyugdíjas csapat is megtalált, persze pozitív értelemben véve. Sózott
hallal, kimbappal és szodzsuval kínáltak, és nem volt apelláta. A mellettem ülő
fiatal srác is megszólított, csak gyakorolni akarta az angolt, de nagyon
kétségesen segített, amikor azt kérdeztem, hogy találok oda a jjimjilbanghoz
az állomásról. Megint csak arra döbbentem rá, milyen jó külföldinek lenni
Koreában. Az itteni emberek kedvesek, őszintén vendégszeretőek és segítőkészek.
Csupa jó érzéssel szálltam le Yeosuban, ahol már pezsgett a fesztivál
hangulat. Pozitív meglepetések zöme. A KTX állomás, - amit villámgyorsan építettek
ki, direkt az Expo miatt – szinte belelóg a rendezvénybe, egyik főkapuja
pontosan ott van, ahova befut a vonat. A turista infonál jól beszélnek angolul,
és mindent kedvesen és részletesen elmagyaráznak, továbbá feltöltik a
telefonomat, mivel az lemerült. A kiállítás előtti téren ugyanolyan kis közért
van, mint Koreában bárhol, és még véletlenül sem emelt árakkal dolgozik. Minden
annyiba kerül, mint amennyiért megveszem Szöul külvárosában, itt tiltva van a
300-400%-os rabló haszonkulcs. A belvárosba vezető buszjáratok ingyenesek, nem
kell fizetni menetdíjat az expo miatt. Minden megállóban égszínkékbe öltözött
expo informátorok vannak, és mindenben készségesen segítenek.
Korea, én egyre jobban szeretlek...
