Bakancslistán, minden évben

Azt olvastam egy koreai blogban, hogy egy Ryan Berkebile nevű embernek még nem sikerült eljutnia a Lótusz Lampion Fesztiválra, és ez felkerült a bakancslistájára. Végigpergettem a saját listámat, hogy vajon én mire vágyom igazán, hová szeretnék eljutni... és közben rájöttem, hogy – hálátlanul – eszembe sem jutott az, hogy mennyire áldott és szerencsés helyzetben vagyok, hogy immáron másodjára lehetek részese annak a csodának, amit ez a kivételes esemény nyújt.

Lampionok az éjszakában. Az úgy van, hogy amikor megérkezik az ember Ázsiába, és meglátja a feje fölött himbálózó vidám színes formákat, egyszerre csak elkezd mosolyogni, kívül s belül, és csak annyit érez, nagy sóhajjal kiszakadva a mellkasból: ’Itthon vagyok. Megérkeztem.’ Aztán éjszaka csak mászkál kábultan, újra és újra minden nap, mert kicsalogatják az imbolygó színes fényfüzérek a városba. A szívek megtelnek várakozással, és valami megmagyarázhatatlan ígéret lengi be a lelkeket. Aki nem hisz, az is kicsit hinni kezd. Mert mindenki sóvárogja a jót. A harmóniát, a szépséget, a nyugalmat.

Aztán az történik, hogy ott találod magadat a Jongno ünnepi forgatagának a  közepén. Jó helyed van a külföldieknek fenntartott és elkerített részen, de te mégiscsak előre kívánkozol, a kordon széléhez, ahonnak karnyújtásnyira látsz mindent. Így leülsz a földre, és várod a csodát... és akkor egyszer csak felhangzik az ünnepélyes zene, és kezdetét veszi a lampionos felvonulás. És onnantól kezdve egy teljesen más lelkiállapotba kerülsz. Halványan eszedbe jut a mudong kántálása, aki egy Seolnal idején megáldott téged. A mudong koreai sámánasszony, és varázslatos táncával, színes szalagjaival, rámondásos imájával szinte transzba révített téged.. Igen, és most szinte hasonlóan érzed magadat, csak ez annál sokkal jobb... mert olyan, mintha megnyílna a szíved és a lelked, és valami régen vágyott harmónia és megvilágosodás útjára lépnél... Lassan besötétedik, és te is meggyújtod az ajándék lámpásod fényét, és ahogy körbenézel, ezer és ezer lótusz fénye világít az éjszakában.

És akkor nem  éred fel ésszel, hogy hogyan lehet az ember mérhetetlenül boldog, amikor folyamatosan a feltörni vágyó könnyek fojtogatják a torkát. Hát van ilyen is, amikor legszívesebben sírnál, annyira mélységes öröm tölt el. Aztán egyszer csak, mintegy ajándékként, az egyik felvonuló hozzád lép, és kezedbe teszi az általa cipelt, hatalmas, sárga lótusz lampionját. Valamit mond, kezet fog, mosolyog, és te csak annyit nyögsz ki, hogy „komapszümnyida”, igen, és nem „kamszahamnyida”, mert az ’csak’ egy sima köszönöm, és hogy ezt most mennyire nagyon és végtelen hálával köszönöm, azt még az udvariasabb formula sem fejezi ki igazán.... A könnyed csordul, és ráz belül valami libabőrös zokogás, de milyen furcsa, hogy ez is az a bizonyos „jóféle” és jóleső zokogás, csak ne kellene visszatartani...

Valaminek kell lennie abban, hogy a hitből és szeretetből szétáradó erő hihetetlen energiát ad, és láncreakcióként szül újabb szeretetet. Az emberek, a buddhista emberek végtelen szeretete, vidámsága és nyugalma olyan boldogságos érzeteket kelt bennem, melyek régen látott vendégei a lelkemnek... Bizalom és bizakodás. Nyugalom és harmónia. Ujjongó öröm és vitalitás. Ezt érzem magamban, de olyan feltoluló és szétrobbanó erővel, hogy beleszédülök. Újabb felvonuló lép hozzám, és mesébe illő, Buddha kezét ábrázoló, csodálatos hanji papír lampiont nyom a kezembe. Mert ami jó benned lakozik, azt add tovább a világon a rászorulóknak, ezt írják a buddhista tanok. Megható, felkavaró és örökké felejthetetlen az élmény. Kinyújtott kezemet emberek százai érintik, fogják meg, akik mosolyognak, és köszönetet mondanak, nekem. Miért. Nekem. Nekem kellene köszönetet mondani mindenért. Azért, mert itt lehetek, még ha nem is maradhatok sokáig. Azért, mert így érezhetek, ilyen ’teljességfélét’, még ha a gondok nem is múlnak el hirtelen. Azért, mert képes vagyok még ilyen áldott, tiszta és könnyű érzésekre, a megnyomorodott és sérült lelkem ellenére.

Amikor a lampionos felvonulás véget ér, a főtérre megyünk, a záró ceremóniára. A tomboló tömeg magával ragad. Mindenünnen koreai dobok pergése hallik, vakító fények villódznak, mindenki nevet, táncol, énekel. Nem akarom elhinni, de automatikusan belesodródom az embermasszába, gyönyörű színes ruhás lányok ragadnak magukkal, és én szívesen megyek... csak táncolunk körbe-körbe, és én úgy érzem, hogy nem voltam még boldog, soha ennyire. A külföldiek úgy hívják a táncot, hogy „Flower party”, mert egyszer csak millió rózsaszínű selyempapír lótusz szirom hull alá az égből, mint egy mennyei hóesés... Eufóriában táncol és nevet mindenki, a kezünkkel próbáljuk elkapni a szirmokat... és olyan, TÉNYLEG OLYAN, mintha megszűnne minden rossz az életünkben, és röpke percekre ugyan, de elérnénk azt a vágyott és ideális állapotot, amikor már MINDEN JÓ. Minden jól van úgy, ahogy van. Nincs semmi rossz, egységre leltünk önmagunkkal, egymással, és a világgal is.

Azt mondják, hogy a lampionoknak különösen sok jelentésük van. Az ősi időktől fogva a melegséget, hitet és a félelem nélküli békét szimbolizálják. Így van ez a tiszta, fehér fényű, egyszerű ovális Japán lampionnal, az óriási vörös gömb alakú kínaival, vagy a nyolszögletű, szivárvány összes színében pompázó koreai lámpással is. A lótusz ezen felül még több erővel bír. Tisztaság, megvilágosodás, újjászületés. Hiszik keleten, hogy a lótusz gyökere mocskos iszapból növekszik, és mégis csodaszép, tisztán éteri virágokat terem. E virágok fakadtak a földből a gyermek Siddhartha herceg lába nyomán, akit később Buddha néven ismert meg a spirituális tudatára ébredő világ. Lampion és lótusz. Lótuszlampion. A kettő együtt a szellemi és lelki harmónia, a tökéletesség üzenetét hordozza és ígéri.

Jövő évben május 10-től 12-ig lesz a Lantern Festival, ami nem került le a bakancslistámról. Tudniillik minden évben felkerül rá - újra.  Szóval én BIZONYOSAN itt leszek akkor Szöulban. És ti...? 

Lótuszfény

A buddhisták hite szerint a lótusz alakú lámpa fénye szimbolizálja az önzetlenségből véghezvitt jótetteket, és fényt hoz a világ azon részeire, melyek tele vannak sötét gyötrelemmel. A lámpásokkal történő világítás a Goryeon és Joseon dinasztia idején terjedt el, és jelentőségét leginkább a buddhista események és megemlékezések során tartotta meg.  Véget ért a három napos Lótusz Lámpás Fesztivál, amely Szöul egyik legnagyobb ünnepe, és mellesleg a legnépszerűbb a külföldiek körében. Én hónapokkal ezelőtt jelentkeztem a Dharma Központban e-mail-en keresztül, hogy biztosítsanak helyet számomra a felvonuláson. Egyik pozitív kezdeményezése a koreai turizmusnak például az, hogy nagyon sok díjmentes és kedvező lehetőséget nyújtanak a külföldiek számára, főleg a nagy ünnepek alkalmából. Rendkívül hasznos és megtérülő beruházás ez a koreaiak részéről, hiszen a jó propaganda egyre népszerűbbé teszi az országot világ- szerte.

A Jongnon, ami a koreai főváros legnagyobb és legjelentősebb főutcája, valóban jó helyet biztosítottak egy elkerített részen, így zavartalanul láthattuk a felvonulást. Emellett nagyszerű gesztusként ajándék lótusz lámpást is kaptunk, melyben meggyújtotta mindenki a mécseseket alkonyattájt. Az órákig tartó menet színpompás volt, és gyönyörűséges látványt nyújtott a sokféle szervezet által felsorakoztatott, kézzel készített, világító lampion. Közben hangosan szólt a zene, tradicionális koreai, vidám buddhista vagy éppen népies jellegű, dobpergéssel teli. Csak kapkodtam a fejemet, és képtelen voltam befogadni a sok szépet, ami elvonult előttem. A szombati napon a Hoehyang Hanmadang a lefontosabb a legfelemelőbb esemény, az utóünnepség a Jonggaknál, a nagy buddhista harangnál, a Bosingak Belfry-nél. Hatalmas össznépi összejövetel van itt éjjel 11-ig, műsorok, tánc és zene.

Vasárnap még több buddhista rendezvény szórakoztatja a szöulitákat és turistákat egyaránt. A Jogyesa templom előtti úton szerzetes rendek sátrai állnak, bemutatják a buddhista kultúrát. Lehet koreai népi játékokat játszani, kézzel készíteni lampiont és imagyöngy karkötőt, megkóstolni a papok ételeit. Aki lemaradt a tengnapi lampionos felvonulásról, azt egy kisebb posztparádé kárpótolja. A menet az Insadongtól indul, és a Jongnon keresztül a Jonggakig tart. E napnak a végén is gálaműsor, tánc és mulatozás zárja a három napos ünnepet. Levezetéként érdemes elllátogatni Szöul – szerintem – legszebb buddhista kolostorába, a Bongeun-sa templomba, ahol meseszép, koreai hanji papírból készült, tradicionális lampionok kiállítása van május végéig. Záróakkordként ne feledjük, hogy a Fényességes Buddha születésnapja május 28-ára esik. Akkor ugyanis a Bongchuk Beobyoshik  néven ismert ceremónia által még egyszer, igazán megünneplik a Siddharthát, Korea minden kolostorában.

(Eddig a (fél)hivatalos beszámoló. És megvallom őszintén –nehezemre esett megírni. Úgyhogy a következő bejegyzés lesz az, amiben IGAZÁN én vagyok benne.)

ps: további képek a facebook-on. http://www.facebook.com/melindamira.marity#!/media/set/?set=a.294572147299705.65433.100002407672697&type=3

Fényfüzérek Szöulban

Az úgy van, hogy Buddha születésnapja a legnagyobb ünnep a buddhisták számára. Na, most ez egy úgynevezett „mozgóünnep”, mint nálunk a
húsvét. Függ a Holdújév (Seolnal) beköszöntétõl, és így április végétõl május
végéig tartó intervallumba eshet bele. A Fényességes születésnapjára Szöulban
minden évben megrendezik a Lotus Lantern Festival-t, vagyis Lótusz Lampion
Ünnepséget. Szerencsés vagyok, mert idén május 18-20-án lesz a hatalmas
happening. Na ez az, ami miatt a koreai fõváros ezer és ezer színes lampionnal van feldíszítve már most, az én nagy örömömre.

A lámpás füzérek egy része - legmarkánsabban a Jongno hatalmas fõutcájáról, ahol a legnagyobb parádés felvonulás zajlik majd – vénaszerûen fut bele a Jogyesa templom udvarába. A Jogyesa buddhista kolostor korántsem a legszebb ilyen jellegû épület Szöulban, ám a legrelevánsabb. Túl azon, hogy az igen fontos zen Jogye rend alapító háza, a fõvárosi buddhizmus szellemi központja is. Továbbá elég komoly kulturális és oktatói tevékenység folyik itt, a külföldiek számára is. A népszerû „Temple stay” program keretein belül potom összegért lehetünk egy napig részesei az itteni szerzetesek életének. Belekóstolhatunk csodaszép lótusz lampionok
készítésének fortélyaiba, saját ’heart sutra’-t nyomtathatunk magunknak,
résztvehetünk a híres koreai tea szertartáson és fûzhetünk saját imakarkötõt.

A Jogyesában sétálva csak olyan túlzónak tûnõ gondolatok

tolulnak az elmémbe, mint elragadtatás, szellemi megtisztulás és lelkibéke.

Nagy szavak ezek. Még nagyobb dolog, ha bárki (én?) akár egy röpke félórára is

érezheti. Mindig csodálom, hogy hányféle formájú, színû, mintájú meseszép

lampiont tudnak évrõl évre kreálni a templom dekoratõrei. A hatalmas udvaron az

ember feje fölé szivárványszínû lámpásokból fûzött égbolt borul. Hátul a

harangtoronynál nemzetiszínû (kék-piros) gömbök sorakoznak, mellettük pedig

egyszerû, ám gyönyörû hófehér lampionokból kirakott folyosón sétálhat az ember.

Az ékesen faragott hatalmas fakapuk díszítését már nem lehet fokozni. Mûvészien

megfestett, monumentális, halványsárga és rózsaszín, nyolcszögletû lámpatestek

himbálóznak a nyári szélben. Az emberek csak beugranak ide munka vagy iskola

után, résztvesznek a délutáni szertartáson, aztán csendben üldögélnek a templom

udvarán, alkonyatig, amikor is felgyújtják a kis fényeket a lampionok

belsejében.

Sok szép hely van a világon, minden bizonnyal, és én még oly

keveset láttam. De abban valahol biztos vagyok, hogy április-május környékén,

Szöulban a Jogyesa a legkápráztatóbb látvány széles e földtekén.

Waujeongsa, a Buddha emlékpark

Közeli kirándulásra mentünk a kerületünkben, Gyeonggi-do-ban, a Waujeongsa templomhoz. Kissé eklektikus gyűjtemény van itt, némileg mesterséges elrendezésben – amolyan Buddha emlékpark. Itt van a Világ Buddhista Egyesületének a székhelye, ennek értelmében a sokfelől kerültek ide a vallásra jellemző szobrok, épületek, tárgyak. Maga a hely gyönyörű természeti környezetben fekszik, hegyekkel körülölelt kis völgyben. A tipikus feng-shui tájépítészet szerint nem hiányzik a víz, - tavak és kisebb zubogók között vezet az út -, és hatalmas kövekből épült lépcsőkön lehet fellépdelni a teraszosan elrendezett látnivalókhoz. A szerzetesek már a Megvilágosodott születésnapjára készültek, így színes lampionok himbálóztak a fák ágain.

A testnek jóleső dombra kapaszkodás mellett van itt a léleknek és szellemnek is tetsző dolog. Újonnan épült, friss fa illatú templom. Monumentális bronz Buddha fej, mely hallgatag bölcsen nyugatja tekintetét a híveken, csillogása méltóságteljesen visszatükröződik a szürkészöld tó vizében. Itt van még a világ legnagyobb, (boróka)fából készült fekvő Buddhája. 3 méter magas, 12 méter hosszú, impozáns darab.

Akadnak messzi földről hozott kőpagodák, thai és kínai stílusban. Vannak buddhisták kezei által felhalmozott, kisebb-nagyobb kőhalmok, melyek kívánságokat vagy csupán emléke(zés)t hivatottak szimbolizálni. Egy helyütt 500 nevető kerámia buddha szobor veszi körül a látogatót, valamiféle bizarr arénai lelátó közönségeként. Feljebb újabb kori, rikító arany buddha szobor magasodik az elszáradt bambuszliget között. Egyszóval érdekes ez a hely. Kicsit ellentmondásos, de mindenképpen különleges, és megér egy spirituális látogatást. 

Temple stay - gyakorlatban.

Amit én a buddhizmusról ’tudok’, azt jórészt A kis Buddha című (egészen jó!) Bertolucci filmből http://www.blikk.hu/blikk_sztarvilag/20080331/a_kis_buddha_megvaltoztatta_hollywoodot/  és az egyetemi vallástörténeti előadásokból tudom. Itt Koreában sokszor botlom szerzetesekbe, egészen hétköznapi helyeken, áruházban vagy metrón. Mindig is érdekelt, hogy miként élnek, hogy csakugyan betartják-e a napi rutinjukban is azt az állhatatosan szelid életet, amit hirdetnek.

Tudtam azt is, hogy egy huzamosabb, éjszakát is magába foglaló „temple stay”- t nem tudok csak úgy simán bevállalni. A rövid, két órás templomi tartózkodás felemelő és tanulságos élmény volt, és megmutatta nekem, hogy nem biztos, hogy az a helyes, ha gondolkodás nélkül ki akarok próbálni mindent és habzsolni az életet, amolyan „carpe diem” módra.

A Bongeunsa templom, ahol a program zajlott, egészen sajátságos hangulatú helyszín a nyugati ’barbár’ turisták számára, hogy kicsit lelassítsanak és magukba szálljanak. Az egész kolostor komplexum – szinte környezetidegen módon – bele van ékelve Szöul egyik legdesign-osabb, legmodernebb kerületébe. Az ember csak kapkodja a fejét értetlenül a csodálatosan festett archív pagoda cirádáiról a háttérben meredő kolosszális üveg és krómacél felhőkarcolók között. Ellentmondásos, kissé tudathasadásos látvány ez. Regisztráció, és egy rövid adatlap kitöltése után (mi okból vagyok Koreában, honnan értesültem a ’temple life’-ról, milyen nemzetiségű és vallású vagyok...) idősebb szerzetes lép a csoporthoz, és kiosztja a visitor kártyákat.

Rövid idegenvezetéssel kezdődik a túra, ami alatt megtudom, hogy a kolostorok bejáratánál álló harcos hindu istenségek, a devak, csak itt vágnak ilyen elrettentő arcot. Indiában és Kínában – ahonnan érkezett a buddhizmus Koreába – nem ilyen rémisztőnek ábrázolták őket. Az istenek előtt háromszor kell meghajolni, és engesztelő ajándékokat is szokás adni számukra, ami legtöbbször rizs, gyümölcs, virág és víz. Az iljumun, a nagy pilléres kapu szintén nincs máshol Ázsiában, csak itt. A túra során bebocsátást nyertünk a beopdang-ba, a nagy Dharma hall-ba, ahol éppen szertartás folyt. Megtanultuk a szükséges leborulást az imához. Először fél meghajlás, összetett kézzel, majd három teljes földreborulás, úgy, hogy amikor a fejünk a szőnyegen van, két tenyerünket felfelé tartjuk, mintegy magunkra vonván Buddha fényességét.

Ezután átsétáltunk a meditációs központba, és bemutatták nekünk a dado-t, a hagyományos tea ceremóniát. Csodálatos és európai ember számára szinte érthetetlen lassú és kecses mozdulatok alkotják a dado-t. Zöld teát és krizantém teát szervíroztak nekünk, és megtanultuk amolyan zen-módon élvezni az italt… vagyis először szagoljuk, majd nézzük, aztán kóstoljuk –tehát az illata, a színe, és végül az íze által az összes érzékszerveinken keresztül jusson el hozzánk a tea.

Ezután a chamseon-t, vagyis a meditációt gyakoroltuk. Egy fiatalabb szerzetes kápráztatott el minket azzal, hogy a kötelező buddhista jóga alatt oly mértékű rugalmasságot mutatott, ami megszégyenített minket. Kapálózó, görcsös lajhárként mozogtunk hozzá képest, aki két lábát spárgában széttárva előre hajtotta a fejét, és orrával a padlót érintette. Könnyedén. Persze az áhított szellemi és testi, spirituális relaxációt és ellazulást olyannyira nem sikerült elérnem, hogy a féllótusz ülés alatt is csak a hátamban lévő fájdalomra tudtam fókuszálni, meg arra, hogy nagyon ennék egy szamgetangot.

Az utolsó programot belső ujjongással vártam. Bizonyára ismerős Buddha életében a fontos szimbólum, a lótuszvirág. Nos, ilyen gyönyörűséges virágokat készítettünk színes papírból. Szívem szerint tucatot csináltam volna, főleg, amikor elmondták, mit jelent a virágból készült lámpás. Bölcsességet és együttérzést szimbolizál, és azt az őszinte szándékot,  hogy világítson egész életünkön keresztül, a tudatlanság és a sötétség ellen.  

 

Hegymenet.

 Van úgy, hogy az embernek nincs kedve/módja/ideje bevergődni a nagyvárosba, de azért kimozdulna otthonról. Fogja magát, átsétál a lakótelepen, legyalogol egy megállót a Tous les Jours-ig. Magához vesz egy ’take away coffee’-t, majd a hegynek felfelé veszi az útját. Nagy lakóparkok, kisebb házak, majd műhelyek, telepek mellett halad el. Lassan maga mögött hagyja a civilizációt, elhagyatott környékre ér, melyre bőven ráférne egy tereprendezés – bár a közmű még idáig is elér. A külvárost tanyák váltják fel, majd senkiföldjék, és jó órai gyaloglás után már a hegyi szerpentinen lehet felkapaszkodni.

     Már sötét van, de az ember nem más emberektől fél tart, hanem az erdőből kiszűrődő zajoktól, melyeket – sejtései szerint – okozhatnak vadállatok, kóbor kutyák, medvék... (Miután egy gyanús zajtól összerezzen és a párjába kapaszkodik, az a tolerancia és empátia totális hiányával kárörvendően 'vérmókusokat' és ’vérfácánokat’ emleget, illetve felhívja a figyelmet a Koreát megszálló nagyszámú kígyó populációra, mely ilyenkor szokott errefelé előfordulni...)

       Másfél órányi, tüdőt kiköpő felfelé kapaszkodás a hegyi úton kissé átértékeli az ember gondolkodásmódját, legalábbis addig, amíg tart. Érdemes eltűnődni, hogy iyen kirándulások vajon békességes magukbafordulást és lelki gyakorlatot, illetve meditációt eredményeznek az embereknél, vagy éppenséggel az ellenkező hatást váltják ki, miszerint mi a jó büdös francért kellett ilyen messzire bármit is tenni... és hogy mikor érünk már oda. (és hogy-hogy még mindig van közvilágítás?) A kivilágított város éjjeli panorámája valamelyest kárpótol a sajgó vádlik miatt. Aztán feltűnik jobb oldalon egy kövekből feltornyozott, pagoda féle oszlop. Majd a parkoló, és a következő kanyar halovány fényei beigazolják a reményt. Feltűnik a fából készült harangtorony, és egy formás kis buddhista kolostorhoz vezető kőlépcső, oldalt a szokásos agg fával.

       Na, hát érdemes volt, sóhajt fel az ember, és úgy is érzi. Vaksötét van, csak a telihold világít, nem is lehet nagyon mit csinálni, csak téblábolni a templom kapuja előtt, és beleselkedni az imaterembe. A már ismert, meghitt hangulat és látvány. Óriási arany buddhák középen, sok apró szobor oldalt. Vörös imaszönyegek, rajtuk hatalmas moktak (fából készült buddhista hangszer). A mennyezeten megszámlálhatatlan rózsaszínű, világító lótuszvirág, a másik oldalon imakártyák a falon. Csend, béke, nyugalom, harmónia, legalább erre a kicsi időre. No, hát ez volt a cél, vagy mi. Még egy pillantás a hatalmas jongharangra oldalvást a kolostor előtt, meg a cifra sárkány kongatóra, aztán lehet indulni vissza. Lefelé ereszkedve, fokozatosan visszatérve a ’civilizációba’, önkéntelenül is átsettenkedik egy gondolat az ember agyán: vajon ha egy koreai Budapesten belebotlik egy katolikus templomba, érez-e hasonló jókat ott legbelül...