Búcsúnapjaim Koreában 3. – „All you can eat”, koreai módra

Ori, az imádnivaló fényeivel

Miután túlestem a bepakolás lehetetlen küldetésének paranoiás hisztériáján, utolsó estémen elvittek egy búcsúvacsora féleségre, az Orihoz, egy úgynevezett „all you can eat” étterembe. Voltam már párszor hasonló helyen otthon, de bátran állíthatom, hogy a koreaiak ezen a téren is bőven kitesznek magukért. Az étterem hatalmas volt, és a hétköznap ellenére szinte tele volt emberekkel. Elhűlten konstatáltuk, hogy a svédasztalok olyan lucullusi bőséget kínálnak, hogy a töredékét sem tudjuk végigenni. Hatalmas húsok, tenger gyümölcsei, levesek, tömérdek saláta, rengeteg féle köret, különleges gyümölcsök, olasz, kínai, japán kaja, rogyásig rakott deszertes asztal, többféle üdítő, fagylalt és kávégép állt rendelkezésre. Az első tányérom súlyos főételeket tartalmazott, a másodikra könnyű halféléket pakoltam, a harmadik édességgel volt tele, a negyedik pedig gyümölccsel... Nem voltak ostobák a régi görögök és rómaiak, akik a tort kitalálták. Az alapos evészet és ivászat ugyanis kellőképpen túlterheli az ember gyomrát, fizikumát, és ezáltal eltompítja a szellem fájdalmait is. Jómagam képtelen voltam a búcsúzásra koncentrálni, szomorúságom kimerült a gyomortérfogatom nem megfelelő nagyságán való kesergésen.

Éjszaka még találkoztam a barátnőmmel, Momoval, és legfőképpen megpróbáltunk nem sírni az elválás miatt. Szerencsére fáradtak voltunk a depresszióhoz, és abban mindenképpen megegyeztünk, hogy hamarosan találkozunk Angliában, Koreában vagy Kínában. Nagyon kíváncsi vagyok, melyik jön össze... J Monika egy csomagot adott át nekem búcsúajándékként, egy levéllel együtt. Az volt a feltétele, hogy csak a repülőgépen nézhetem meg. Betartottam. (Csodálatos ajándékokat kaptam Tőle, pont olyanokat, amelyekre vágytam. Egy hangul írásos terítőt, egy szerencsét hozó talizmánt, és egy kis királyi párt egy szép selyem tasakban.)

A repülőtéren kellemes és szépséges meglepetésben volt részem. A tranzitban egyszer csak megjelent a „Királyi család”. Hevenyészett kis kosztümüs bemutatót tartottak az utazóknak, felvonultak, és a végén élőképet alkottak, lehetőséget adva arra, hogy mindenki fényképezkedhessen velük. Mögöttük egy kulturális centrum volt, amiben zenés műsor is volt. A tradicionális, szomorúan szép hangú koreai hangszeren, a haegeum-on játszott egy művésznő. Pazar kis búcsúajándék volt az utazás előtti utolsó pillanatokban.

A repülőgépen is jó dolgom volt. Úgy 85%-osan volt csak telített a gép, így átülhettem egy jó helyre. A középső, négyüléses sor egyik hátsó sorában, ahol nem ül mögöttem senki, és teljesen hátratolhatom a székemet. A csomagoknak is több hely marad, és el lehet „feküdni” a mellettem lévő üres ülésekre. A Korean Air-rel utaztam, szerencsémre. Ők egészen jó ellátást biztosítanak. Vagy 100 film közül lehet választani, mindig adnak forró higykendőt, és folyamatosan lehet snack-et enni az utazás alatt. Miután kibontottam a barátnőm levelét, nem sikerült megállnom a sírást. Egészen jól tartottam magamat az utolsó percekig. Hiába, mert azt azért nem tagadhatom, hogy szívem és lelkem egy jó nagy darabját hagyom itt Koreában.

Ahogy visszaolvasom ezt a bejegyzést, látom, hogy túl sok benne a „búcsú” szó. Lehetséges, hogy most vége szakad életem egyik legboldogabb, legérdekesebb és legélvezetesebb periódusának, és emellett nem tudok csak úgy, könnyedén és vállvonogatva elmenni. De azt sem akarom és fogom elfelejteni, hogy mint minden búcsú, ez is magában hordozza egy másik, egy új élet lehetőségét. A búcsú és a lezárás után szükségszerűen és logikusan érkezik egy újrakezdés is. A következő élménnyel teli életszakaszom első napjait kezdem meg tehát most.

Búcsúnapjaim Koreában 2. – Varázslatos Haeinsa

Vasárnap reggel kellemesen felfrissítettük magunkat a jinjui jjimjilbangban, aztán irány a buszpályaudvar, és újabb buszozás a fő célunkhoz: Hapcheon tartományba, a legendás Haeinsa kolostorhoz. Annyira vágytam látni ezt a kultikus helyet, hogy őszinte meghatottság volt rajtam, amikor átléptünk a Mt. Gayasan hegy nemzeti parkjának kapuját, ahol a templom fekszik. Óriási sziklák között szaladgáló patakok, idilli fahidak, hulló fehér cseresznyevirág szirmok és zöld, egyre zöldebb erdők kísérték az utunkat a kolostorig. Itt is már Buddha születésnapjára készültek, és a főépület körül megszámlálhatatlan színes lampion és zászló lengedezett a szélben. Szemet gyönyörködtető látvány volt, mely csak kiteljesedett a főépület udvara előtt. Ott vastag színes szalagokat feszítettek ki a levegőben, és középen lótuszvirág lámpásokkal kirakott labirintuson kellett végigmenni, - akárcsak egy zen meditációra felkészítő kerengő séta, - hogy Buddhához imádkozhasson a hívő. Olyan meghitt és léleknek kedves látvány volt, mintha Tibetben, a Tiltott városban járna az ember.

A templom igen régi, 802-ben alapították. Hivatalosan is az UNESCO kulturális világörökség részét képezi. Itt találhatóak ugyanis a buddhista kánon legfontosabb és legrégebbi darabjai, a Tripitaka fadúcos faragványai. A legteljesebb buddhista szentírás található itt, még kínai nyelven. A nyomtató formák folyamatosan ki vannak téve a természet csapásainak, de kreatív építészeti technikával helyezték el a szerzetesek, hogy egyúttal folyamatosan védve is vannak. A különböző méretű rácsozott ablakok természetes szellőzést biztosítanak a kincseknek, míg az anyaguk elnyeli a páratartalmat. A fanyomatokat szigorúan őrzik, még vaku nélkül is tilos fényképezni őket, de azért megpróbáltam megörökíteni.

Haeinsa azt jelenti, „Temple of Reflection on a Smooth Sea.„ Tisztán lehetett érezni az elcsendesülést, ami körüllengte a fenséges völgyet. Ahogy sétáltam kábultan az elbűvölő régi pagodák között, nagyon mélyről jövő nyugalom szállt meg. Az emberek felkapaszkodtak a nagy kőlépcsőkön, hogy tiszeteletüket tegyék minden dharma hall-ban. Mindenhol a színes szalagok, lampionok és virágok díszítették az ősi épületeket. Az emberek megpihentek, és ittak a hegyről érkező kristálytiszta forrásból. Sokan kívánságokat írtak papírlapokra, és elhelyezték a templomokban. Volt, aki hangosan énekelt, miközben imádkozott. A levegőben füstölő illata terjengett, lent a falak mellett szerzetesek dolgoztak, ásták a kertet a növényeknek. Az egyik téren színkavalkáddal díszített fehér elefánt szobra állt, kikészítve a nagy ünnepre. A meleg tavaszi nap sugarai át-áttűntek a hullámos tetők felett, és bevilágították a halkan morajló embertömeget. Minden olyan szép és nyugodt volt, minden olyan egyszerűen és lassan mozdult a harmónia felé, mintha valóban Buddha áldása szállt volna le a völgybe.

Sokan mondják, hogy ha már láttál egy kolostort Koreában, mindegyiket láttad. Nem így van. A Haeinsa bebizonyította, hogy minden szent buddhista helynek különös és egyedi varázsa van, és páratlan szépséggel rendelkezik valamennyi. Barátnőim, Monika és Ivana is átélték azt a komplex lelkibékét, melyet nem is lehet nem érezni ebben a templomban. Hálásan és örömökkel telve ereszkedtünk lefelé a buszmegállóhoz vezető úton. S amikor közben megálltunk egy pihenőnél, leültünk egy árnyas fa alá, és meguzsonnáztunk, - odenget ettem és koreai, édes babbal és dióval töltött gombócokat, hozzá pedig a friss forrásvizet kortyolgattam – csak annyit éreztem, hogy a két legboldogabb napomat éltem meg Koreában ezen a hétvégén. Égi ajándék, hogy ilyen páratlan élményekkel, jóbarátok között, letisztult nyugalommal és boldog lélekkel tölthettem a búcsúmat. Méltón a Koreához és ahhoz a sok csodához, ami itt történt velem a közel egy év alatt, a Csendes Hajnalok Országában. 

Búcsúnapjaim Koreában 1. – Jinju és jjimjilbang

Pihenő az autópályák mellett

Az volt az elhatározás, hogy búcsúzásként pazar és "csakazértis" vidám programokat szervezünk a szlovák és cseh tanárnő barátnőimmel, és várakozáson felül be is jött a terv. Jinjuba indultunk, dél felé a Gyeongsang tartományba, a Seoul Nambu Terminálról. Itt Koreában a távolsági buszjáratok tiszták, kényelmesek és jól prosperáló úthálózattal rendelkeznek. Minél délebbre haladtunk, a táj annál szebb és változatosabb lett. A hegyek magasodtak, a teraszos rizsföldek kizöldültek, a virágzó hófehér vagy halványrózsaszín cseresznyefák is sűrűsödtek. A közel négy órás utazás közben egyszer tartottunk pihenőt. Itt szeretem az autópályák melletti pihenőhelyeket. Az otthoni helyzettel ellentétben itt nem három-négyszeres szórzóval lehet vásárolni ételt és italt, hanem pontosan ugyanannyiért, mint bármelyik közértben. A parkolók tiszták, akárcsak a rengeteg rendelkezésre álló mosdó. Mindent lehet kapni, amire utazáshoz szükség lehet. 

Jinjuba a gyönyörű, szinte nyári nap kellős közepén értünk. Egy Ted nevű koreai srác fogadott minket, Monika régi ismerőse. Szerencsénkre gavallérosan elkalauzolt bennünket a városban. Első utunk a Jinjuseonghoz vezetett, a város erődjéhez. 1592-ben óriási csata folyt itt a koreaiak, és természetesen a japánok között. Egy bátor kiszeng (koreai kurtizán, a japán gésákhoz hasonló) is életét vesztette, amikor magával rántott a várat körölvevő sziklákról egy japán generálist, és együtt zuhantak a Namgang folyóba. Emlékére egy csónakon himbálózik alant a két történelmi figura, és hatalmas halak úszkálnak a bárkájuk körül. Jinju történelmi belvárosa olyan klassz volt, hogy nem tudtunk onnan elszabadulni. A hatalmas, lábakon álló központi pavilon, a Chokseongnu most már nemzeti kincs lett. Legszívesebben órákat ejtőztünk volna ott, ahogy a többi ember.

Egy kicsike buddhista templom is volt a vár területén, eldugva egy bambuszerdőben. A neve Hoguksa, és persze ez is elbűvölt a gazdag díszítésével, színeivel. De leginkább tényleg a fekvésével, hangulatával. Van egy kültéri színpada is az erődnek, ahol – nagy szerencsénkre – folkfesztivál zajlott. Középkori vásári komédiához hasonlatos játékot láttunk, meg tradicionális koreai dobosokat és táncosokat. Volt egy káprázatos mudong szertartás is, a koreai buddhista sámánasszonyokat nevezik így. A színpompás katonai őrségváltást is sikerült elcsípni, amit általában mindenhol önkéntes fiatalok végeznek. Bónszként a speciális jinju-i bibimpabot  vacsoráztuk, ami abban különbözik a többitől, hogy szezámolajban pácolt, fűszerezett nyers marhahús csíkokat raknak bele. Isteni volt!

Helyi specialitású bibimpab

 

Kegyesek voltak az Égiek, hogy ilyen pompás búcsúnappal ajándékoztak meg, de azért a végét kicsit jobban át kellett volna gondolnom... J Autentikus élményként bevállaltuk a helyi jjimjilbangban az éjszakai ottalvást... Hmm. Mondjuk, hogy egyszer az életemben átéltem, és azt hiszem, elég is volt. Nálam kevesebb komfortot igénylő, vagy inkább kevésbé kényes emberek bátran bevállalhatják. A koreai szaunába akár minden nélkül is lehet érkezni, mert potom pénzért kap az ember szállást, és egész napos fürdő élményt. Ha nincs tisztasági felszerelésed, bármit kapsz 500 wonért, egyszer használatos szappant, sampont, balzsamot, pakolást. Testápoló és fogkrém ingyen használható, hajszárító is van, és több törülközőt kapsz a recepciónál. Nonstop büfé működik, és bármikor bemehetsz a szegregált alvótermekbe, ahol párnát és takarót is kapsz, amennyire szükséged van.

A forró fekete köves szauna nagyon jó
masszázsként funkcionált

Lehűlés a fagyos falak közöttt

Spártai szálláshelyünk éjszaka a
jjimjilbangban

A sószauna a légzésünknek is jót tett

Közös hálóban aludtak a koreaiak,
mi a külön hálót választottuk

A nap koronázásaként kipróbáltuk az összes fantasztikus szaunaszobát, a hatalmas fekete kövekből álló fekvőszaunát, a sóbarlangosat, meg a simát és a majdnem 100 fokos kemencét is. Lehűtöttük magunkat a jégfalú szobában, aztán megmártóztunk a jakuziban és a hideg vizes medencében. A napunk olyan tartalmas volt, hogy már éjfél felé kornyadoztunk a jóleső fáradtságtól és a forró gőzöktől. Szóval akár lehetett volna egy nyugodt éjszakám is a közös hálóteremben, ha nem fűtötték volna fel a padlót körülbelül 50 fokra, és nem hallottam volna minden alkalommal a terem ajtaját, amikor bejött vagy kiment valaki. Ennek ellenére mindenkinek ajánlom a jjimjilbangot ottalvásra is, aki nálam jobb alvó. Így én kissé fáradtan, de annál nagyobb lelkesedéssel álltam neki a másnapi fantasztikus búcsúprogramoknak. 

Boldogságos búcsúnapjaim

Mert hogy lehetne másként is. Magamba roskadón, gyászolván az elmúlt szép napokat; keserű könnyeket hullajtván, szánakozva azon, hogy itt kell hagyni ezt a szép országot; pánikrohamban tördelni a kezemet, hogy nem tudok összepakolni; - valóban képtelen vagyok a közel egy év alatt felhalmozott motyómat szortírozni és egy darab utazóbőröndnyire redukálni... Ám elhatároztam, hogy nem kevés tartalmat adok az utolsó napoknak, és megpróbálom egy maratoni csörtébe belesűríteni a hátramaradt szép és fontos dolgokat – vagy inkább csak azok töredékét.

Ezen elgondolásból a mai virágba borulós gyönyörű napon a Gyeonghuigung palotában kezdtünk barátnőmmel, Momoval, ahol taekwando bemutatót ígértek az útikönyvek. Nos, a performansz elmaradt, így „csak” egy szépséges palota idilli környezete jutott nekünk. Azután Momo elcipelt a közeli Történeti Múzeumba, ahol egy cseh fotográfus kiállításának a megnyitója volt. Őszinte rémületünkre ott volt a külföldi konzulátusok színe-java, többek között a magyar nagykövet is. Egyesült erővel, fehér kesztyűben vágták át a szalagot. A tárlat egyébként nagyon élvezetes volt, az 1900-as évek első dekádjaiból látatta Szöult és a szöulitákat.

Akkor visszakanyarodtunk a Gwanghwamun térre, ahol megcsodáltuk a szökőkutat és a tavaszi virágokkal pöttyözött plázát. Majd lementünk a föld alá a Sejong múzeumba, és újfent leírtuk a nevünket hangulul. J Mivel megéheztünk, kerestünk egy kajáldát, de szerencsétlenségünkre egy magkoli bárba tértünk be, ahol pusztán kétfajta étek volt: pajeon és manduguk. (mert hogy  lényeg az ivászat volt, és mivel mi látványosan nem éltünk ezzel a lehetőséggel, nosza, megkínált minket a rizsborával a szomszéd asztalnál ülő két hölgy.)

De akkor már rohannom kellett a Sejong Centerbe, egy koreai énekesnő koncertjére, aki a mi Zeneakadémiánkon tanult. A követség tiszeteletjegyeket ajánlott fel az itt tartózkodó magyaroknak, és így meghallgathattam – többek között -, hogy milyen furcsa egy koreai szoprán szájából hallani az ízesen magyar „csárdás kisangyalom” kifejezést.  A koncert jó volt, és találkoztam pár régi tanítványommal, akik nem voltak hajlandóak magyarul megszólalni, csak angolul. Túl szégyenlősek, pedig én aztán sosem voltam velük szigorú! J   A nap vége – és egyben csúcspontja – pedig az volt, hogy koreai ittlétem alatt most először egyből megtaláltam a kedvenc Crispy Cream fánkozómat a belvárosban, és még az áhított, rózsaszínű cseresznyevirágokkal mintázott termoszra is ráleltem egyik Starbucksban. Bónusz: a lampionokat kiaggatták a lakótelepünk környékén is. :)

ps: Istenem. Kérlek adj erőt, hogy a hátralévő búcsúnapjaimat is ilyen tartalmasan és jókedvűen, könnyedén tudjam meg – és átélni.

Búcsúzni nem jó

Igen, ez egy olyan ’nemszeretem’ dolog, amit jó lenne megúszni minden alkalommal. Mert hogy az ember akárhogyan is iparkodik, beleszökik az a fránya könny a szemébe. (Pontosabban szólva, intenzíven jön onnan kifelé...) Meg ilyenkor szorongatja valami az ember torka tájékát. Meg remeg az orcája, és lefelé görbed a szája neki... Voltaképp csúnya az ember ilyenkor, de ami még nagyobb baj, hogy sajog ott belül a bordája mögött a szíve, erősen.

 

Mert hát hiába akaródzik könnyedén venni, és odavetni a tanítványoknak az első óra végén, hogy megyek haza Magyarországra, és továbbiakban a Férjem tanítja őket, és ebben a félévben már nem találkozunk...Hát hogy-hogy nem, görbed az ő szájuk is lefelé. Aztán meg, lám, elkezdenek sírdogálni, meg – koreai embertől szokatlanul – nagy öleléseket eszközölni... hát ekkor már aztán végképp elhagyja az ember lányát a maradék ereje is, hát hogy térjünk így vissza a nap-napos, köd-ködös, felhő-felhős főnévből képzett melléknevek mikéntjére...

 

Aztán a második csoportomból két lány kisurran, „bocánat, bocánat...”, majd hamarvást visszatérnek egy hevenyészett fánktortácskával, enni és innivalóval, mert hát búcsú van. Na, akkor már szégyen ide vagy oda, az ember lánya elfordul a tábla felé, mert úgy érzi, igen fontos dolga van ott éppen, tán fel kell írni a ’kánikula’ szót...aztán titokban törölgeti a könnyeit, aminek eredménye az, hogy a lányok még jobban elkezdenek sírni.

 

Hát, így valahogy. Az óra lement, a házi feladatot feladtam, a Férjem alaposan ki is kérdezi tőlük a következő órán, abban biztos vagyok. Ettün, ittunk, e-mail címeket cseréltünk, túlestünk a kötelező fotózásokon. Sőt, még a végén azt is sikerült kimondani bőgés nélkül, hogy: „Vigyázzatok magatokra, jók legyetek, tanuljatok sokat. Köszönök mindent, és NAGYON BÜSZKE VAGYOK RÁTOK.”

„The dreams in which I’m dying...

... are the best I’ve ever had.” Holnap utazom haza Magyarországra. Napok óta búcsúzom a Szöultól, Koreától. Furcsa kábulatban csavargok a városban, végigjárom a kedvenc helyeimet, végigeszem a kedvenc ételeimet, felelevenítem a felejthetetlen élményeimet. Próbálok lelkileg, szellemileg és mentálisan feltöltődni. Szükségem lesz rá, úgy érzem.

Napok óta nem találom a helyemet. Ha arra gondolok, hogy véget ér ez az álom, amiben közel 4 hónapja élek, és következnek a szürke napok és a lélekölő mókuskerék, meg kell állnom, mert alig kapok levegőt. Ha arra gondolok, hogy jó időre magam mögött hagyom azt, akit imádok, gyomorszorító rosszullét jön rám. Tanítsa meg valaki, miként lehet „jól” búcsúzni, hogyan lehet túlélni az elválást. Eddig három elválós képünk készült a reptéren, közvetlenül azelőtt, hogy valamelyikünk gépre szállt és elutazott a világ másik felére. Januárban, májusban és augusztusban. Holnap mellé kerül a negyedik. Bizton állíthatom, hogy ezt nem lehet megszokni, és még csak könnyebb sem lesz soha, bár azt hinné az ember.

   

Elbúcsúztam Koreától, melyet hazámnak érzek most már. Hiányozni fog minden... a monumentális hegyek és a méltóságteljes buddhista kolostorok. Az ezer színes lampion, melyek a hitet, reményt és melegséget szimbolizálják. A fényes és színpompás fesztiválok forgataga, a koreai dobok hangjai. A lenyűgözően modern épületek varázsa, harmóniában a tradicionális ancient Koreával. A különleges és ízletes zamatok, a szamgetang és a sárga retek, az evőpálcika... a Starbucks-ok a fehér csokis kávéval és a sajttortával, meg a zöld teás fánkok... az éjszakai Szöul kápráztató fényei, az Insadong és a Myeongdong, a királyi paloták és a Namsan torony... a kiállhatatlan és önkényes buszvezetők, a bűnrossz és mégis imádnivaló koreai kiskölykök, a kézfertőtlenítők, vásárlás utáni nagy papírdobozok, szelektív hulladékgyűjtés, chipkártyás bérlet, mustárságra gingko sétány... a nyugalom, a biztonság, a harmónia. Ezt jelenti nekem Korea.

Holnap utazom haza. „Haza”...? Erősnek kell lenni, és nem szabad szomorkodni. Hálát kell adni azért a rengeteg csodálatos és felejthetetlen élményért, melyek emlékké nemesedtek családunk életében. Sarang, Korea, anyong hí keszejo! – vagyis, szeretlek, Korea, viszontlátásra!

Ps: ez a blog most ideiglenesen lezárul. Hamarosan újat nyitok, www.miramagyarorszag.blogspot.com címmel.

Búcsú

Elment a Bálint, a kis-nagylányom szerelme. Hazautazott Magyarországra. Pontosan tudom, mit éreznek most a gyerekek. Túl sokszor búcsúztam én is attól, akit szeretek... és úgy érzem, még fogok is eleget. Tudom azt is, milyen lelkiállapotban lesz Bia, amikor visszajön a reptérről. Nem lesz semmi, ami felvidítja – talán az sem, hogy valamivel több mint három hét múlva már mi is otthon leszünk. És villámgyorsan elillannak a hetek, napok. Mégis könnyezem én is, ahogyan ezeket a képeket nézem...

Az embernek mindig a gyereke a legfontosabb, mindenki és mindenek előtt való. Senkit nem szeretünk a jobban a világon; gyermekünk öröme a sajátunknál is nagyobb, bánata is sokkal fájóbb nekünk, mint neki, saját magának.

„Búcsú volt, valahányszor a tudtára adtam, hogy milyen fontos nekem, valahányszor tettekkel és szavakkal igazoltam szeretetemet. Az élők az élet minden napján búcsúznak. Szerelemmel, barátsággal, annak a megerősítésével, hogy az emlékek megmaradnak, ha a test elenyészik is.” (Robert Anthony Salvatore)