2010. december 31., péntek

Szilveszter Szöulban

Arra emlékszem, hogy tavaly az év utolsó napján farkasordító hideg volt a koreai fővárosban. A fiatalaok – a lányom és a párja – előre mentek a városba, bele a bulizó tömegbe. Mi ketten a Férjemmel a Jamsilban vacsoráztunk egy kínai étteremben, és próbáltuk húzni az időt, olyan elrettentő zimankó volt. Végül nem sokkal éjfél előtt keveredtünk be a belvárosba, ahol a főutcán, a Jongjo-n már magával ragadott a tömeg. Moccanni sem bírtunk, amikorra a Bosingak harang pagodája elé értünk, körülöttünk rohamrendőrök százai voltak, de csak a biztonság kedvéért. Hatalmas volt a hangulat, tradicionális koreai dobosok ugráltak körülöttünk, mindenhol apró tüzijátékok ezrei röpködtek a levegőbe. Vibrált egész Szöul, és éjfél előtt 10 másodperccel az óriási buddhista harangot megkongatták az arra kijelöltek. A körülöttünk lévő soknemzetiségű embermasszából mindenki a saját maga anyanyelvén számolta vissza a szekundumokat az óévből...

Elementáris élmény volt, életem egyik legkülönlegesebb szilvesztere. Azokkal voltam, akiket szeretek, a Családommal; ott voltam, ahol szeretek, Koreában. Boldog voltam. Igen, egészen egyszerűen boldog voltam – pedig szétfagyott a kezem-lábam, és hazafelé forró italokat vásároltunk, hogy valamelyest felmelegedjünk, és nagysokára keveredtünk a metrókocsiba az embermassza miatt, de mindez semmit sem vont le az élmény egyedülállóságából és nagyszerűségéből. Soha nem szilvesztereztem még egy monumentális metropolisz utcáján. :)




 
Idén „itthon” leszek, Budapesten. A barátaimmal járom a várost, és nem fogok bőgni, csakazértsem, mert ki ahogy végzi az óévet, úgy fogja kezdeni és folytatni az újat. Nem akarok többet sírni. Embertelen mennyiségű lencsét veszek magamhoz, ahogy Anyika tanította kicsi gyerekkorom óta. Tele lesz a zsebem is és a hasam is vele. Óriás dudákkal tülkölöm el a rosszkedvet, talán táncolok és iszom is egy kicsit. Szigorú számvetésemre, óévi mérlegemre, valamint a beteljesíthetetlen – ám mégis beígért újévi fogadalmaimra majd ráérek január első napján. Boldogabb új esztendőt mindenkinek, és mindenkinek érdeme szerint.

2010. december 30., csütörtök

Függő vagyok

Hajnal felé jár az idő, aludni nem tudok, és ahogy szlalomozgatok a tévé csatornákon, az RTL-en a reklámblokk végén ismerős koreai betűk futnak a képernyőn. A penge szövetsége. Mindig rácsodálkozom az ilyen ’véletlenekre’ és – valószínűleg teljesen feleslegesen – jelzésértékűnek veszem őket. Most csak az lesz, hogy elkezdem nézni, reggelig; minden bizonnyal végigbőgöm az elérzékenyüléstől, az ismerős tájak és jelenetek miatt – vagyis a múltbarévedő nosztalgia miatt. Mindig tudtam, hogy nem kellene a szívünkhöz közel engedni dolgokat, kellő mértéktartással és távolsággal kéne szemlélni a világot, hogy ne szüljön fájdalmat minden szeretet és ragaszkodás. (Ki is volt ez a filozófus, nem ugrik be, majd utánanézek, talán nem késő az embernek élete derekán elsajátítani a biztonságos közönyt, amivel lényegesen könnyebb az élet...)

A csodálatos kék-piros-sárga trikolor van most a képernyőn, a királyi színek, na meg – ó, istenem, az egyik királyi palota, ahol voltam, legalábbis ugyanazok a tetők, színes-cirádás fafaragásokkal, a kínai betűkkel és a kőlépcsőkkel, na meg a király útjával középen. Bizonyára jó film ez, majd megnézem, nem most, mert nem akarom magamat ennél nagyobb depresszióba taszítani.

Amúgy velem van Korea itthon is, minden nap, olyan élénken és autentikusan, mintha csak ott lennék. Legalábbis azokon a napokon, amikor a Palota ékkövének egy-egy epizódját megnézem. Merész vállalkozás ez, tudván, hogy menthetetlenül átsírom ezt is, részről részre, és igazán jókedvem sem lesz tőle; mert hogy nem tudom, élek-e még valaha huzamosabb ideig a szeretett ázsiai országomban. Függtem én már sorozatoktól, akik ismernek, tudják, de azt bizton állíthatom, hogy széria még ilyen elementáris hatással nem volt még rám, és nem is igen értem, hogy miért van ez.


Tegyük hozzá, hogy Koreában kezdtem el nézni. Van akinek számít az, ha úgy olvas egy könyet vagy néz egy filmet, hogy abban a környezetben van, ahol a történet játszódik. Én imádtam Szerb Antal Utas és holdvilágát olvasni Olaszországban, és Angliába elvittem magammal az Üvöltő szeleket. Koreában zsibbasztó gyönyörűséget éreztem, amikor hasonló díszletek között mászkáltam, ahol a széria hősei. Ugyanazokat az ételeket ettem, amit ott főztek, ugyanolyan ruhákat láttam magam körül. A koreai történelmi sorozatoknak egyébként a legnagyobb érdeme a hitelesség. Dokumentumszerűen mutatják be a kultúrát és népzenét, a használati – és dísztárgyakat. A koreaiak egyik nemzeti büszkesége, a tradicionális királyi konyha fantasztikus ízeit pedig szinte érezni lehet képernyőn keresztül is, - főleg nekem, aki az ételek nagy részét kóstolta már.

A palota ékköve (대장금 Dae Jang-geum)című sorozatot azért is ajánlom szívből, mert biztos vagyok benne, hogy aki csak egy fél részt lát belőle, nem tudja abbahagyni. Megtörtént eseményeken alapul, mindez persze semmit nem számít. A szereplők – főleg a főszereplő, Jang-geum – elbűvölően naiv egyénisége az, ami úgy magával ragad és kivédhetetlenül könnyeket csal a szemünkbe. (ezt férfi nézők is alátámasztják.) Egyik barátnőm a következőket írta a sorozatról: „Még nyáron láttam néhány részt, uh most kifejezetten vártam, hogy ismét belenézhessek. Hát eltelt vagy 50 rész, nagyjából fogalmam sincs, miért jutott oda DzsanGün és hogyan, ahol épp fel tudtam venni az események fonalát, de szerettem nézni. Mindenki visszafogott, udvarias, minden nehézséget méltósággal és eleganciával viselnek.”

Hát ez az, ami annyira lenyűgöz engem ezekben a koreai történelmi drámákban, - amelyek egyébként Koreai egyik legkurrensebb export cikkei. A tömény és unalmas brazil szappanoperákat megunva, az amerikai típusú – szex-szel és erőszakkal teletömött szériáktól megcsömörölve – az emberek egyre inább igyénylik a monumentális, lassú folyású, egzotikusan szép és színvonalas koreai történelmi drámákat, melyek minden túlzás nélkül - reneszánszukat élik most. Jómagam eztán – dependenciámat kielégítve - a Silla királyság ékkövének esem majd neki, mely jelenleg fut a magyar tévécsatornákon. A témáról szakértő ajánlás található a Namhanman egyik érdekes blogbejegyzésében a következő linken, illetve Benny blogjában, angolul.




A Palota ékköve letölthető. Mindenkit óvatosságra intenék ezzel kapcsolatban, mert amint írtam – végzetes függőséget okoz. Álljon itt végül az a klip a sorozatból, - tulajdonképpen a főcím, az ONARA - aminek varázsát és titkát mindezidáig nem sikerült megfejtenem. Annyit tudok csak – mily meglepő – hogy akármikor, ha meghallom, végigbőgöm az egészet, az elejétől a végéig...

http://www.youtube.com/watch?v=7CLvEt-1ML4

2010. december 21., kedd

Ünnep előtti gyomor forradalom

Óh, én hálátlan dög, nemhogy az isteni mákos és diós (vagy egyben: mákos-diós, ahogy Anyikám szokta sütni!) beiglire gondolnék... vagy a mennyei halászlére, amit Pepe főz minden karácsonykor. Vagy a kihagyhatatlan ünnepi töltött káposztára, ínycsiklandó sült halra és gombával töltött dagadóra, vagy a szokásos isteni köretre, amit hagyományosan Biával csinálunk. (főtt krumpli, lila hagyma és alma, gyenge majonézes szószban)



Ó nem. Én most éppen koreai kajára vágyom. De olyan ellenállhatatlanul, hogy szinte szenvedek tőle. Tán azért ez a le nem győzhető kísértés, mert jól tudom, autentikus és igazi koreai ízekhez nem nagyon jutok már. Az elérhetetlenség fokozza a vágyat. Egyszóval MEGŐRÜLÖK egy kis rámjánért, amiben préselt halfalatkák úsznak. Vagy az udongért, ami az E-mart foodcourtja előtt kapható, hurkapálcikára feltűzve, forró lével lelocsolva, tojásos puffancsokkal. Vagy a Koreában evett legfantasztikusabb levesért, - ami mellesleg japán volt – a Lotte alján ettem, szójababcsírával volt tele és üvegtésztával, és finom csirkehús és tojás volt benne. Vagy a bulgogiért – SOHA nem gondoltam volna, hogy áhítozni fogok a bulgogi után, de szinte a számban érzem a szójában pácolt húsok édeskés zamatát, a szezámmaggal megbolondítva, ami engem is megbolondított, úgy tűnik... És hát hazudtam az imént, mert a VILÁG LEGJOBB LEVESE - a rizzsel, jujubával és ginsenggel töltött apró csibe leves – a szamgetang - úgy hiányzik, hogy az már szinte fáj, na meg a bibimpab is, nyers tojással, ami megsül a forró kőedény szélén... Kimcsi, nem csak a mulkimcsi, hanem az igazi is... és ne felejtsem a mandut, amin el tudnék élni életem végéig, zöldséggel és üvegtésztával töltött mandun, sárga retekkel és ecetes szójaszószba mártogatva... na meg a kimpab, a lazacos....és azok a sültek, főleg a kacsafalatok nyárson, vagy saláta levélbe csomagolva, hófehér tapadós rizzsel...

Most már tudom, hogy a koreai konyha valóban MŰVÉSZET. A legkomolyabban veszik a koreaiak, akárcsak a finom és teljes étkezést, amely az egyik legfontosabb „nunchi” összetevő. Lakasd jól a tested, és jól lesz benne a lélek is! Soha, sehol még nem tapasztaltam, ahol ennyire szívükön viselik ezt a vendéglátók, és ilyen magas színvonalon művelik. Azt sem gondoltam volna, hogy pár hónap alatt ennyire hozzá lehet szokni ehhez a különleges, mennye, ázsiában is egyeülálló ízvilághoz. Hiányzik a koreai étel, még ha naptár szerint az isteni magyar ünnepi étkek ideje közeleg most. Szerencsére talonban van egy koreai ebéd meghívásom, alig várom, hogy két ünnep között áldozzak a „korean royal court cuisine” oltárán! :)

2010. december 12., vasárnap

Korea Magyarországon, kicsit máshogy


Többen kérdezték tőlem az utóbbi időben, hogy miféle kulturális kapcsolatok vannak Dél-Korea és Magyarország között. Sokan csodálkoznak azon, hogy miként lehetséges, hogy Koreában vannak magyarul tanulni akarók, és Magyarországon akadnak Korea iránt érdeklődők. Nos, a gazdasági kapcsolatokról nem kell külön szólnom, hacsak arról nem, hogy a koreai cégek közül sokan aktívan és hatékonyan szponzorálják a kulturális és sporteseményeket. (Lásd: Samsung) A Korea Foundation jóvoltából pedig leginkább a legjobb tanulók tölthetnek el akár több szemesztert Budapesten - az ELTE vagy a Balassi Intézet közreműködésével, - vagy Debrecenben.


http://elteonline.hu/oktatas/628/szeptembertol_indul_a_korea_alapszak

Koreaiul tanulni Magyarországon ugyanolyan kuriózum, mint bármilyen távol-keleti vagy egzotikus nyelven. Koreában csak egy helyen tanulhatnak magyarul a fiatalok, a Hankuk University of Foreign Studies magyar szakán. Ez pontosan ugyanolyan szakként működik, mint a cseh, lengyel, német vagy arab. A két nyelvet (magyar-koreai) beszélőkre még mindig szükség van akár a diplomácia (konzulátus, hivatalok), akár a gazdasági élet (tolmácsolás), vagy az irodalom (fordítás, oktatás) területén. Legjobb tudomásom szerint a jól prosperáló koreai multinacionális cégek még mindig szeretnének beruházni, terjeszkedni a közép-kelet európai régióban, így Magyarországon is. Ezért (is) van az egyetemi szünetekben (leginkább nyáron és télen) a Samsung kurzus, ahol a vállalat tulajdonképpen kitaníttatja a saját leendő dolgozóit, az adott ország nyelvére, így a magyarra is. Megfelelően dotálják a dolgozók külföldi tartózkodását is, anyanyelvi környezetben való gyakorlat céljából.

http://korea.lap.hu/

Jelenleg az adekvát és ad hoc kulturális kapcsolatok egy-két lelkes magánember kezdeményezésein múlnak. (Bár tavaly a két ország közötti hivatalos politikai látogatások alkamával többször elhangzott a szándék és ígéret, egy Koreai Kulturális Központ létrehozásán Budapesten.) Addig azonban az ’amatőröké’ a terep, akik valóban szívükön viselik a koreai-magyar kapcsolatok felvirágozását. A minap zajlott például egy esemény, bár inkább a fiatalabb generációt célozta meg. A Shinsoku party a koreai-japán popzene rajongóinak szervez fergeteges partit minden évben. A dél-koreai popkultúra, ezen belül a K-Popped, tágabb értelemben véve az úgynevezett „hallyu” hullám egyre több embert érdekel itthon is, ennek jegyében is szerveződik a glamour buli telente.

http://community.livejournal.com/shinshoku_fever

Teszár Dávid az ’alapító atyja’ a koreai filmklubnak, melyet minden hónapban megtartanak a budapesti Örökmozgóban. A holnapi összejövetelre mindenkit szeretettel várnak, a részvétel ingyenes. Egy érdekesnek ígérkező kortárs koreai szociodrámát vetítenek, a címe Döglégy. (Előzetes információk alapján Luc Besson féle Leon, a profi utánérzésre számíthat az, aki megnézi.)

http://namhanman.blog.hu/2010/11/28/koreai_filmklub_december_13_an

Ahogy elnéztem a közösségi portálokon, a Magyarországon tartózkodó koreai diákok kapva kapnak az ilyen alkalmakon. Furcsa viszonyulásuk van ezeknek a cserediákoknak az országunkhoz. Lehet, hogy meglepő, de tetszik nekik, nagyon. Várják már a magyar karácsonyt, és leginkább a kimcsi hiányzik nekik. Kicsit fáznak, és hiányolják a koreai ’hotpack’-ot is, ami melegíti az ember tenyerét. Tetszik nekik a földalatti, szeretik a Pilóta kekszet és a Tibi csokit. :) Lelkesen, tisztelettel és jóindulatúan állnak hozzá az országunkhoz. Talán így kéne nekünk is.


2010. december 7., kedd

Koreai vásárfia

    Mit tud az ember hozni ajándékul Koreából, ha már kimerítette a „fridzsimágnes-kulcstartó-dísztárgyak” bűvüs háromszögét? Ajándékozni mindig nehéz, főleg ha az ember gyarló módon olyat szeret adni, ami saját magának is tetszik. Ezért elsődleges szempont az volt, hogy a Lányomnak próbáljak örömöt szerezni, és felidézni számára a koreai ízek világát, ahogyan kérte... :)


      Mindenki örült mindennek, én pedig vidáman fogom elfogyasztani az ajándékokból lecsípett snack-et, az egyik elbitorolt pálcikával, hogy egy kicsit megint koreai ’feelingem’ legyen...

2010. december 1., szerda

Gondűző búcsú kacsa vacsora

         Elvitt az Uram búcsúvacsorára, amolyan igazi koreai sütögetős helyre. Tudni kell, hogy az itteniek nagyon komolyan veszik az étkezéseket, kellőképpen megadják a módját, és ennek a legjellegzetesebb módja, ha olyan helyre mennek, ahol húsokat lehet sütni, saját kezűleg.
     Én a kacsát választottam, mert bár nem egy diétás kaja, de oltári finom. Tavaly már írtam erről az étteremről, de nem tudok betelni vele. Egyrészt mert a szokásos méregerős sidedishes-eken kívül más finomságokat is adnak az étel mellé. A kötelező rizs mellett külön edénykében jár az ételhez savanyú retek, szójabab csíra, mulkimcsi, saláta levél, fokhagyma, és elviselhető erősségű paprikaszósz.
      A bejáratnál lekerül a cipő, az étteremben a földön ülünk. Fogóval hozzák az izzó parazsat, amit betesznek az asztal közepén lévő mélyedésbe. Kis tálaló asztalon görgetik be a kacsa nyársakat és az egyéb köretet, meg vizet és nedves törlőkendőt. Mi magunk húzzuk fel a saslikot a parázs fölé, az oldalt található tálkákban pedig vékony szelet burgonya és hagyma pirul. Amikor megsült a kacsa, oldalra szervírozzuk a húsdarabokat, és kezdődhet a falatozás. Isteni lakoma, csak az embernek – jobban mondva a rugalmatlan európai embernek – öt percenként váltogatnia kell a lábát és kinyújtogatni, mivel nehézkesen megy a standard török ülés. (Mellettünk egy koreai lazán végigette a vacsoráját lótuszban, egyenes háttal, hát ez nem kis teljesítmény a részükről.)
     Most valamiért teltház volt az étteremben, fiatalok nagy csoportja mondott tósztot egymás után, lehetséges, hogy az egyetemi diákönkormányzati választások miatt voltak ilyen emelkedett hangulatban. Folyt a víg társalgással egybekötött evészet, no meg a szodzsu és a makkori (koreai pálinka és rizsbor). Sokszor magasztaltam már egekig Koreát, de tapasztalatból mondom, hogy a konyhájuk, az étkezési kultúrájuk és az ételeik vitán kívül lenyűgözőek és világhírűek. Még egy dolog, ami nagyon fog hiányozni, amikor nem leszek itt.