Azt hiszem, pátosz nélkül állíthatom, hogy nincs nagyobb öröm, mint látni a gyermeked boldogságát. És kevés szomorúbb dolog van, mint ellátogatni arra a helyre, ahol tudvalevően hamarosan véget ér a boldogságod. Ez történt ma, amikor fogadtuk a lányom kedvesét a reptéren, ahonnan hamarosan én is hazarepülök.
Szöul egyik legimpozánsabb reptere az Incheon-i. Egy végeláthatalan út és híd vezet a terminálokhoz, keresztül az alacsony, befagyott tengeri részen, mintha belefutnánk az Arktisz közepébe. És akkor egyszer csak ott van egy futurisztikus, második évezredbeli design, ultramodern épületekkel és technikával, mégis szem előtt tartva a feng-shui és a természet harmóniáját.
A landolási oldalon el-elnézegettük a főként a környező ázsiai régiókból érkezőket. Óriási a különbség - mondjuk a londoni vagy a római reptérhez képest – már ami a hangulatot illeti. Itt nem volt üdvrivalgás és hangos, kitörő öröm az érkezésnél. Az emberek nem ugrottak egymás nyakába, amolyan „európai és amerikai” módra, nem ölelgették meg egymást, és legfőképpen – nem adtak egymásnak puszit. A legszemélyesebb fogadás egy-egy kézszorítással kombinált meghajlás vagy váll-lapogatás volt a családtagoktól. Furcsa, mennyire mások vagyunk, mi, emberek... így szinte illetlenül hatott az az érzelemteli ováció, hosszas egymás karjaiban csüngés és forró csók, amit Bianka és szerelme, Bálint produkáltak az első könnyes találkozáskor.
A lányom és a barátja nagyon boldogok voltak. Én is megkönnyeztem a találkozásukat. És most csendben örültem neki, hogy nem vagyok koreai ember. Hogy bátran és bármikor ölelhetem és csókolhatom a szeretteimet. Nem is tudnék enélkül meglenni.
