2009. november 30., hétfő

Adventre


Tegnapelőtt egy időre, letisztultan és sallangoktól mentesen, éterien és mégis a nemes egyszerűségében komplexen átélhetően - benézett hozzánk a boldogság. Oly hétköznapi volt, oly „proli”, hogy egy ideig észre sem vettem.

Csak annyit láttam, hogy a lányom boldogan sürgölődik a konyhában, és az első koreai muffinját süti, majd büszkén fényképezgeti. A férjem meg a nappaliban méricskéli elégedetten a vadiúj (emberi erőforrással működő, de nekünk már csak motoros) mopját, majd rögtönzött bemutatót tart a mop „two in one” konstrukciójáról, miszerint aknakeresőként is képes funkcionálni.

És akkor hirtelen észrevettem, és rácsodálkoztam. Mert ott állt mellettem a sarokban, igen, a BOLDOGSÁG, és mosolyogva nézte velem Őket, akiket szeretek. Így, ilyen egyszerűen, profán módon, nehezen észrevehetően, és mégis a világ legtermészetesebb formájában, teljes valójában megmutatkozott nekem az érzés: milyen boldog vagyok most.



Ps: ma pedig meggyújtottuk hevenyészett adventi koszorúnkon az első gyertyát. Békés, nyugalmas lélekkel teli adventi hangulatot kívánok mindenkinek!

2009. november 27., péntek

Szerelem a Gyeongbokgung palotában


A dicsőséges Choson, vagyis Li-dinasztia idején történt egy hűvös őszi alkonyatkor, amikor már a kék hegyek és a zöld-jade folyók sem tudták odázni a búcsút. Egy valószínűtlenül kecses, női árnyalak suhant ki a Gyeongbokgung palota főépületéből. Selymesen fényes ébenszín haja a derekát verdeste, - megnyervén ezzel a korabeli, illedelmes fiatal nők megvetését, akik szigorú kontyba kényszerítették szálegyenes fekete tincseiket. A hegyek mögé omló nap bronzpírt festett a lány szépséges, hófehér porcelánszín arcára. Hvang Dzsini volt ő, a Kirekesztett, a Nagy Sejong király leszármazottjának kedvenc ágyasa.

Dacos fejét a földre szegte, mint mindenki, aki a hatalmas és egyenetlen kövekkel kirakott úton a király elé járult. Aztán lassan felnézett, és rálépett a középső kősorra, ami pedig csak az uralkodó kiváltsága volt. A legméltóságosabb előtt ugyanis csak alázatos, földre vetett tekintettel, a két oldalsó sávon illett megjelenni. Hvang Dzsini azonban kiszeng volt, korának leghíresebb és leghírhedtebb kurtizánja. Gyilkos szépséges halálba bűvölte az őt imádókat. Veszett varázsa miatt a Fényes Hold, vagyis a Mjongvol nevet kapta az udvartól. Hogy miként lett a tisztességes hivatalnok család legkisebb leányából királyi ágyas, - senki nem tudta. Suttogták, törvénytelen gyermek volt, és apja soha nem ismerte el magáénak. A gyönyörű lány bosszúja a mindent feladók öntudatos merészsége volt. A palota udvartartása retinájába véste azt a napot, amikor 1520-ban, az újhold delén Hvang Dzsini 14 évesen, vállára omló ilang-ilang illatú hajjal, éjszínű hanbokjában a király trónja elé térdelt, és felajánlotta szolgálatait. Azonnal a legfőbb kegyelt lett, és ezzel párhuzamosan Cshonmin, vagyis Megvetett is. Mivel azonban elbűvölő szépsége mellett okos és tehetséges is volt, rövid időn belül az udvar leghíresebb költőnője lett. Lélekből íródott sidzsoversei az élet és a halál leggyönyörűségesebb és legiszonytatóbb érzéséről, a szerelemről szóltak. Hódolóit rabul ejtette varázsos táncával, angyali énekhangjával, és könnyű kis húros hangszerén, kajagunján is mesterien tudott játszani. Rajongói a magasságos égig imádták, irigyei a mélységes pokolig gyűlölték. Mindegy is, mert Mjongvol soha nem érezte, mi az a boldogság.

Ahogy elhagyta a királyi fürdőt, az ágyasok kamrájához jutott. A Bugaksansan hegy felől a szerzetesek esti rituáléjának hangját szórta a szél. Előbb a kis moktak gongja kattogott tompán, majd a komor jong harang ringott bele a közelítő éjbe. „Ideje indulni.” – suttogta Hvang Dzsini. „Egyetlen barátom, hűséges védelmezőm, kísérj el hosszú utamon!” – kérlelte a sötét pínea ligetet a lány. Ekkor a fák felől halk morgás hallatszott, és egy kőből faragott varázslatos lény, - félig oroszlán, félig kutya – elevenedett meg. A neve Seosu volt, nesztelenül lépett a kiszenghez, aki félelem nélkül simított végig az állat sárkányszerű, pikkelyes fején. Együtt lépdeltek a hatalmas birtok hátsó részén magasló Gyeonghoeru pavilon felé, ahol három pici ovális lampionnal kivilágított csónak várta őket.

„Egy pillanat még...” – gyengült el a lány. „Várj meg a hátsó kapunál, a vizi óránál!” – szólt oda őrzőjének, majd szinte futva menekült a királyi birtok legutolsó szegletébe, a gyógyfüves tavacska közepén pihenő Hyangwonjeong pagodához. Megállt a tóparton az elvirágzott hibiszkusz cserjék között, apró lába a japán juhar vérszínű avarában topogott. A vizilótuszok szirmai közül a hold fénye visszatükrözte könnyektől sápadt szomorú arcát. A királyra gondolt, aki a holdév 365 napjából háromszázhatvanötször rendelte magához, a könnyű kínai selyemmel borított bordó szeparéjába. Csidzsokra, a zen-buddhista szerzetesre gondolt, akit 30 év önmegtartóztató, barlangba forduló magánya után csábított forró combjai közé. Az ifjú udvari írnokra gondolt, aki öngyilkos lett az iránta érzett viszonzatlan szenvedély miatt, és koporsóját csak akkor tudták továbbvinni a kiszeng háza elől, amikor az rátette könnyáztatta selyemköpenyét. Végül Szo Gjongdokra gondolt, az egyetlen férfiemberre, aki oly magasságos hatalommal bírt, amely képes volt ellenállni Hvang Dzsini lenyűgöző szépségének. És akkor a kiszeng költőnő megtudta, mi a szerelem. De nem tudta meg, mi a boldogság. Mert az a beteljesült szerelem. – „A magasztalt Buddha azt mondja, hogy 33 mennyország van a földön... Hát hol van az én mennyországom?” – szakadt fel Mjongvol melléből a sóhaj. És akkor brokát övéből elővette hosszú, vékony, szinte áttetsző ezüst tőrjét. Bal kezébe fogta ölébe omló, dús koromfekete hajtincseit, és fürtről fürtre tövig vágta őket, belezokogva utolsó sidzsoversét druszája, a fényességes telihold arcába.

„Jaj nekem, nem tudtam, hogy
Ennyire fog hiányozni!
Könyörgéssel, zokogással
Tudtam volna marasztalni?!
Nem tettem, hagytam elmenjen,
Iszonyúan vágyom őt!”




Hadd játszadozzam el a gondolattal, hogy akár így is lehetett volna. Ám ez a mese csak az én fantáziám szüleménye, melynek alakjai fel-felbukkantak, miközben a legnagyobb és legimpozánsabb királyi palota, a Gyeongbokgung zeg-zugait jártuk át. Tény az, hogy élt egy Hvang Dzsini nevű költőnő a 16. század elején, és messzeföldön híres gyönyörűséges udvari kurtizán volt, - vagyis kiszeng, akinek az életvitelét leginkább a japán gésáékhoz tudnám hasonlítani. A legenda, vagy a történetírás szerint valóban belehalt egy ifjú az iránta érzett viszonzatlan szerelembe, és valóban egyetlen olyan férfi volt, akit nem sikerült meghódítania, a konfuciánus tudós Szo Gjondok, aki később a mestere lett. Több mélyen érintő érzelmes sidzsoverset írt, amely hasonló a kínai haikuhoz. (A forrásért és a fordításért köszönet Osváth Gábornak, és ha többre vagytok kíváncsiak, navigáljatok a következő oldalra: terebess.hu Hvang Dzsini összes verse)






2009. november 25., szerda

KINCSEK, AMIK NINCSENEK


Energiaital. Turistasó. Light-os üdítő, sem rostos, sem szénsavas. Ízesített buborékos ásványvíz. Citrompótló. VEGETA. Orbit rágó. Búzadara. (tejbegríznek) Túrógombócnak. Ja, túró sincs. Mákos nudli sincs. Oh, mák, az egyáltalán nincs. KAUKÁZUSI KEFÍR. Sima kefír. Mozarella. (A tejtermékekkel a koreaiak hadilábon állnak; azt mondta a Férjem, hogy véleményük szerint az „fehér ember huncutsága”.)

TV paprika. (Múltkor pritaminból csináltunk töltött paprikát.) POGÁCSA. NEM édes péksütemény. (Édes chips és édes kétszersült van.) SAVANYÚ KÁPOSZTA. (Fuccs a karácsonyi töltött káposztának...) Csökkentett koffeintartalmú instant kávé. (Tudom, ne akarjak sokat...) Teljes kiőrlésű, barna graham kenyér. És hogy profánabb legyek...

Nincs tampon. (Csak tampax.Yuk. Egyszer majd valaki magyarázza el a mechanizmusát, de úgy, hogy működjön...) Intim sampon. Intim törlőkendő. Sörélesztő kapszula. Puha ágybetét. Puha kispárna. Testszínű körömlakk. M-es méretnél nagyobb ruha. ADVENTI KOSZORÚ. FENYŐFA. (Igazi!!!!!!) SZOLÁRIUM!

Lányom megemészthetetlen szívfájdalma, hogy nincs túrórudi, (mondjuk ez tényleg egy igazi érvágás...) és gumicukor. Férjem feldolgozhatatlan hiányérzete a normális körömvágó olló, és a mopos, rendes kicsavaró résszel rendelkező felmosóvödör terén van. (Ám mivel a remény hal meg utoljára, és csodák is történnek, a napokban láttuk, hogy feltalálták a „motoros mopot” (???). Az uram megrendelte a Mikulástól a nélkülözhetetlen darabot, én meg majd dokumentálom a csodát.) Így válnak szépen lassacskán valóra az ember vágyai... :-)

Szóval a mai elő-előkarácsonyi bevásárlókörút során egy aprócska csoda is beleugrott a papírdobozba, amiben hazaszállítottuk a dolgokat. EGY MIKULÁSVIRÁG. Ott pompázik a nappaliban, a tévé mellett, a házastársi hűséget szimbolizáló kacsák mellett, sugallva a reményt, hogy Ázsiában is lehet, az eddig megszokott és adott kritériumok nélkül is ünnepet varázsolni.

(... vajon miért motoszkál bennem az a bizonyosság, hogy a fentebb felsorolt hiányosságok ellenére is simán le tudnám élni az életemet Dél Koreában....)

2009. november 21., szombat

Fények, nagyváros... az első hó


Tegnap éjjel leesett az első hó. Oly váratlanul, valamiféle dekódolatlan égi jelként érkezett, hogy csak álltunk az E-Mart (nagy bevásárlóközpont, Auchan vagy Cora jellegű) óriási ablaka előtt, zavart, örvendező vagy éppen dühös vásárlók. Nem akartam elhinni. Napok óta egy kis valós téli feelingért fohászkodom, és most itt van. A mögöttem ácsorgó és csendben acsarkodó kínai gumipapucsos (!!!) apuka szívét érzéseim szerint nem járta át az öröm. Balerinacipőben ugrándozó kislánya azonban minden bizonnyal indult volna hóembert építeni. (zokni nélkül, amúgy meg oly mindegy... szóval a koreaiak öltözködési szokásairól majd egy külön bejegyzésben)

Igazi hóesés volt. A sípálya a házunk előtti hegyek tetején már napok óta fényárban úszik. Állítólag az első hó itt olyan fontos, hogy a koreai szerelmesek kimennek és kézenfogva sétálnak benne, bárhol is vannak. A férjem mesélte, hogy az ő egyetemi előadásáról is kéredzkedett ki egy lány, hogy mobilon hívja a barátja, és mennie kell sétálgatni és fotózkodni az első hóban. Nem volt apelláta, kimehetett az óráról.
Éjjel sétáltam kicsit, puhán lépegetve a vékony takarón, csend volt és narniás hangulat. A hosszútüskés fenyők ágaiba csomókban kapaszkodtak a hópelyhek, és beletapadtak a fürtjeimbe is. Megmostam az arcom az első hóban, ahogy lányomnak mondom mindig, miként nekem meg az anyám mondta, neki meg az ő anyja, mondván, hogy „a lyány, aki első hóban mosdik, szép marad sokáig.” Hát, hajrá, hóesés, akad még elég hiú és babonás hölgy a világon... :-)

Régebbi bejegyzésemben hiányoltam a karácsonyi fényeket. A minap Szöulban jártam, és örömmel konstatáltam, hogy itt is vannak fények a nagyvárosban. (Apropó, cím: mindenkinek ajánlom. Jay McInerney: Fények, nagyváros című kisregényét, mely a 80’-as évek popkultikus minimalista leképezése... Lásd még „Brat Pack” írók a témában.) Szóval az én nagyvárosom egyik napról a másikra ünnepi fényárban tobzódik. Van ebben valami ambivalens... ahogyan öltönyös emberek sétálgatnak, balettcipős lányok beszélgetnek egymással, az egész dekoráció olyan szimulákrum jellegű, melynek mintegy véletlen következménye lenne csak a karácsony... Mindegy, ki tudja? Talán karácsonyozom én majd autentikusabb hóesésben is, Skóciában, Kanadában vagy Izlandon?



2009. november 17., kedd

Lampionok az éjszakában – Seoul Lantern Festival


A koreaiak úgy tartják, hogy a lampionok szimbolizálják a melegséget, a fényt és a reményt. Amikor éjjel visszamentem a kedvenc kis patakomhoz, a Cheong Gye Cheon-hoz, a dermesztő hideg ellenére elöntötte a forróság a szívemet. Fényárban úszott az egész folyó. Ugyanazok a gyönyörű, kézzel készített papírmasé lampionok, melyeket pár nappal ezelőtt láttam napfényben elhagyatottan feküdni a földön, most egyszerre megtalálták a méltó helyüket. Ezer színes fényecske lebegett és lobogott a kis dobogókon a víz tetején. Hatalmas kartonállatok dülöngéltek a hullámokon, a buddhista vallás méltóságteljes figuráival együtt. A folyón átívelő kis hidakra káprázatosan színes lampionok százait aggatták fel. A patak két partján a falon ezer sápadt színű gömböcske várta, hogy valaki ráírja a kívánságát, álmait és vágyait. A gyerekek mécseseket úsztattak a vízen, a fiatalok lelkendezve szorongatták egymás kezét, és a létező mindenféle módon próbálták megörökíteni magukat az imbolygó fények között.

Lassan lépdeltem az emberek között, millióan voltak, és itt először botlottam lépten-nyomon európai arcokba, és amerikaiakba is, - migukokba, ahogy a koreaiak nevezik őket. Valószínűleg Dél Koreában legmagasabb az egy családra eső fényképezőgépek száma. A mondást, miszerint a koreai fiatalok minden nap fényképek tucatjait készítik magukról, nap mint nap igazoltnak látom. Mozdulni nem lehetett a sok pózolótól, de ez senkit nem zavar. Itt fenntartások nélkül meg lehet kérni bárkit, hogy fényképet csináljon rólad, ha egyedül vagy. A koreaiak szeretik az életet. Szeretik megélni és megörökíteni. Minden hasonló jellegű eseményre kivonulnak, és aktívan részt vesznek benne, ha kell énekelnek, hangosan tetszést nyilvánítanak, táncolnak. Életem legelementárisabb erejű élménye ugyancsak egy lampionos fesztiválhoz kapcsolódik. Amint azt korábban említettem, tavasszal olyan szerencsés voltam, hogy a Buddhista Lampionos Lótusz Fesztiválon éltem át hasonló lélekmelegítő pillanatokat. Az a felvonulás összehasonlíthatatlanul nagyobb, impozánsabb és fergetegesebb volt ennél. Sosem felejtem el, amikor a Jogyesa buddhista kolostor udvarán ugráló és éneklő tradicionális koreai dobosok magukkal ragadtak, bele, az őrületes, Buddhát ünneplő kavalkádjuk közepébe, és én nem tudtam és nem is akartam mást csinálni, csak önfeledten ugrálni, énekelni velük körbe-körbe, a sok euforikus külföldivel együtt, akik csak úgy könnyedén ledobták magukról a nyugati civilizációs-kulturális rossz beidegződéseiket....

Nem először és nem utoljára mondom el: csodálatos ez az ország, lenyűgöz engem. 2010-2012 Visit Korea Year lesz. Nagyon készülnek rá az itteniek, nem csak nagyszabású beruházásokkal, reklámokkal és rendezvényekkel, hanem ennél sokkal többel is; a hozzáállásukkal, mentalitásukkal, a szívükkel és lelkükkel is.



2009. november 16., hétfő

Legyen a zene mindenkié....


De csak mértékkel, ha lehet kérni. Legalábbis az én szubjektív és laikus mércémmel mérve. A klasszikus zenéből is a könnyebben befogadhatót, az „emészthetőbbet” szeretem. Ami annyit tesz, hogy ha opera, akkor mondjuk inkább Puccini vagy Verdi, mint Wagner vagy Mozart. Ha magyar komolyzene, akkor inkább Liszt vagy Kodály, és kevésbé Bartók Béla, Bárdos Lajos vagy Kocsár Miklós. (Utóbbi három zeneszerzőt megkövetem, nem a tiszteletlenség beszél belőlem. Az ő kortárs műveiket volt alkalmam énekelni az MRT gyermekkórusában. Szóval, mea culpa.)

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Szimfonikus Zenekarának nagykoncertje volt Szöulban, a Seoul Arts Centerben. Maga az épület olyan, mint a mi MÜPÁ-nk, csak sokkal impozánsabb. Rengeteg különböző műfajú kiállítás és múzeum, koncert és színházi előadás, balett és opera műsor van ebben a hatalmas és modern kulturális centrumban. Mi most a Liszt hangversenyre voltunk hivatalosak. (Vajon miért szeretik Koreában ennyire Lisztet? Miért van Liszt Fesztivál??)

Amikor felcsendültek a Rondo in Major D. dallamai, már kezdtem érteni. A Monarchia hangjait hallottam, megnyugtatóan harmonikus akkordokat. Az egyetem ifjú (félig koreai nemzetiségű) talentuma, Harry Rylance, játszi könnyedséggel pergette az ujjai közül a könnyed menüetteket, váltogatva dúrban és mollban, - mindezt megfelelő alázattal a karnagy - Berkes Kálmán - felé. Amikor a Gipsy Tunes ismert témája beleharsogott a hangversenyterem kupolájába, a kis zenekar hatalmas filharmonikus zenekarrá bővült. A fagott és zongora duettjébe észrevétlenül settenkedtek a hegedű szólamok. A harmonikus prelűdöket a kicsit bizonytalan fuvolaszóló és a triangulum tette pajkossá. A következő szokatlan etűdöt Várdai István 24 éves, az Akadémián már végzett zseni szólaltatta meg. A Variations on a rococo opusban az ifjú csellista masszív hangszere szinte ellenpólusa volt magának a témának, ami ugye a könnyed, játékos rokokót jelentené. Nem lehet nem megemlíteni Banda Ádám hegedűművészt, aki a koncert vége felé az igazi, borongós magyar lélek siralmait pengette ki a húrokból, autonom virtuozitással.

A kötelező műsor után a siker betétek felizzították a hangulatot. Bizet Carmenjében a Torreádor dalára már mindenki ritmusra ingatta a fejét. Az elmaradhatatlan Brahms Szép magyar táncára és Strauss: Éljen a magyar! – polkájára már teljes volt az ováció. (Elgondolkodtató, hogy tudott egy német és egy bécsi zeneszerző ilyen zsigerien magyar zenét komponálni...)

A koncert fantasztikus volt. Jómagam is meglepődtem, hogy éreztem - és értettem a zenét. Említették a követségiek, hogy Daeguban fél órás álló vastapsot kapott a zenekar, ami szokatlan a visszafogottabb ázsiai nézőktól. Teljesen hihető a siker, most is így történt. A zenekar jól eltalált repertoárja, a harmonikus, sokszínűen klasszicista hangzó promenád pompás, komplex zenei élményt nyújtott a hozzám hasonló laikus hallgatónak is, de még 17 éves tinédzser lányomnak is. Éljen a magyar klasszikus zene!

2009. november 10., kedd

Honvágy. De mire fel...?


Napfényben fürdő langymeleg őszutó, szinte indiánnyár fogadott, amikor ma bementem sétálni Szöulba. Nekem a biztos kiindulási pont, az a bizonyos „kályha” a Jamsil. Ez egy hatalmas bevásárló és szórakoztató központ, rengeteg földalatti shoppal, kávézóval és étteremmel, vidámparkkal és jégkorcsolyapályával. Innen metróval mentem tovább a kedvenc helyemre, aminek a neve Cheong gye cheon. Ez egy mesterségesen kialakított kis patak a belvárosban, ami ott fut a felhőkarcolók lába előtt, sok kicsi híddal, sétáló partrésszel a két oldalán. Nem csak én, a szöuliak is imádják ezt a bűbájos kis folyócskát, és sokan járnak ide, főleg fiatalok, akik elüldögélnek a köveken, fahéjas fánkocskákat eszegetve (erről a fánkról majd később, külön bejegyzést érdemel...).

Amint odaértem, láttam, hogy hatalmas papírmasé lampionokat tesznek ki az emberek a folyó felszínére, két oldalra, és a felette függő drótokra. Szebbnél-szebb lámpások százai vártak felfüggesztésre, és hatalmas, színes papírfigurák tucatjait eszkábálták össze a HiSeoul munkásai. Nagyon megöröltem neki, mert – amint az a turisztikai irodában kiderült – hétvégén lesz a Seoul Lantern Festival. Életem legnagyobb élménye volt, amikor áprilisban elkaphattam a Buddhista Lampionos Lótusz Fesztivált itt Szöulban, és szívből reméltem, hogy lesz még hasonló alkalom. Szerencsésnek tartottam magamat, hogy pont akkor sétáltam arra, és a Jósorsom megajándékozott ezzel az információval. Lefényképeztem a lampionokat, de úgyis tudom, hogy ennek a mélységesen szép, szívet és lelket melegséggel eltöltő lampionos ünnepnek a hangulata majd hétvégén éjszaka jár át igazán.

Hazafelé sétáltam a belvároson keresztül. A mustársárga gingko sétányok még tartották magukat, nem hullajtották el élénkszínű lombjaik egészét. Arra gondoltam, hogy odahaza már tombol az ünnepi hangulat. Úgy hallottam, minden ízében a karácsonyra készül a város, így küllemében is. Tele van Budapest karácsonyi fényekkel, fenyőkkel és girlandokkal, mikuláscsomagokkal és szaloncukrokkal. Hirtelen hálátlan módon szerettem volna az Andrássy úton sétálni, bámulni a télies kirakatokat, mélyet szippantani a sült gesztenye árusok portékájának illatából. Aztán Simone Well igazul gyönyörű gondolata jutott eszembe: „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” Így tehát beültem egy Starbucks kávézóba, vettem egy white latte-t és egy cheescake-et, valamint egy szépséges szép termoszt. És amint kifelé bámultam az alkonyodó Szöul fényeibe, hálát adtam azért, amiért itt lehetek.

További képek:



2009. november 5., csütörtök

Multikulti katarzis Koreában


2009. 10. 13-tól 11. 21-ig tart a 9. Szöuli Performance Művészeti Fesztivál, melynek keretein belül színpadra lépett az eklektikus repertoráú, ambíciózus kis Örkény Színház. Súlyos darabot, Csehov Apátlanul/Platonovját hozták magukkal a tengerentúlról, mellyel meglepően fogékony befogadó közönségre találtak.

http://www.spaf.or.kr/

Magyar színház, orosz drámával, koreai színpadon? Ez aztán igazi kulturális pluralizmus, - kapja fel a fejét érdeklődve a hozzám hasonló, Dél-Koreába vetődött hazánkfia. Szöul egyik impozáns alternatív művésznegyedében van a Daehangno Színház, ahol az Örkény társulata vendégszerepelt. A vegyes, koreai-magyar közönség érezhetően megosztja a visszacsatolásokat. Önkéntelenül is felmerül a kérdés, vajon miként lehetséges „ázsiaira” adaptálni a mélységesen mély orosz mentalitást, a hatalmas emocionális amplitúdóval kilengő csehovi személyiséget, amely permanensen képtelen a boldogságra és a boldogulásra egyaránt?

És valóban, gyakorlatilag ez annyit tesz, hogy máshol ülnek a poénok, késleltetett és visszafogottabb reakciók érkeznek az ázsiai nézőktől. A pasztell hangulatú színpad két oldalán hatalmas kivetítőn fut a koreai átirat. Khell Csörsz mesteri enteriőrje ismét telitalálat, a pallószerű díszlet a keleti pagodák miliőjét sejteti. Az első igazi nevetés akkor csattan fel, amikor Csuja Imre hús-vérgazdag zsidója vízbe mártja a fejét az imitált nagy hőségtől. A hazai közönségnek tetszik a helyzetkomikum, a commedia dell’arte jellegű rögtönzések. Kínosan feszengenek viszont annál a jelenetnél, amikor Glagoljev fia végiggyalázza-alázza az apját a színen (Végvári Tamás és Dömötör András harsány dialógusa). A kulturális, szocializációs és pedagógiai különbségek miatt ázsiai embernek aligha tolerálható ilyesféle tiszteletlenség a szülő felé. Olyan, mintha a felszín alatt lappangó, fortyogó, kirobbanni készülő drámák még recepcióesztétikai szinten sem lebeghetnének együtt a Jin és Jang oszcilláló harmóniájával, - a szimbólum egyébként a dél-koreai zászló fő motívuma.

Szünetben megkérdezünk pár magyar szakos koreai egyetemistát, hogy mi a véleményük az előadásról. Visszafogottan és komolyan mondják: nehéz, súlyos – ezek a jelzők a leggyakoribbak a darabbal kapcsolatban. A második felvonásban ahogy nő a dráma, úgy komorul a szín, sötétebb tónusúak a jelmezekkel együtt a hangulatok is.

Platonov körül úgy keringenek a nők, mint nap körül a holdak. Für Anikó Szofjájában egy meredek ívben zuhanó Anna Karenina és Ophelia asszimilálódik a darab végére. Kerekes Éva tábornoknéja önnön méltóságának utolsó morzsáit saját maga csipegeti fel. Bíró Kriszta Szásája a leghitelesebb női karakter az összes közül. Egyszerű szeretete és az utolsó előtti pillanatig való kitartása a valódi NŐ attribútumának megtestesülése.

Széles László lecsúszott értelmiségi dzsentrije nekem kicsit sok, legalábbis a számomra etalonnak számító Ascher rendezte, byroni spleennel teli, Balkay Géza féle Platonovhoz képest. A közönség azonban szimpatizál vele. A finisre megérik a fiatal orosz rendező, Jurij Kordonszkij szándéka: instrukciói révén zsigerben érezhető, autentikus dráma áll össze. Csehov jellemei itt nem pusztán apátlanok, hanem inkább anyátlanok a legvégsőkig, megtört mozdulatúak, elvetélt sorsúak, a fel nem oldozásukat pedig a halál hozza el a végkifejletben.

A siker - meglepő és egyúttal egyértelmű módon – óriási volt. Az előadást követő beszélgetésre jóval több mint százan maradtak a nézőtéren. Koreai és angol tolmács közvetítette a kérdéseket az alkotógárdához. Magyar felszólalóig nem jutottak el, olyan őszinte lelkesedés és érdeklődés mutatkozott a koreai nézők részéről, Platonov és Szása kontaktusát, a rendezői koncepciót, a díszlet hajó-szimbolikáját illetően. Arra a kicsit naív kérdésre, hogy milyen tipikus színházi irányzat van érvényben ma Magyarországon, Mácsai Pál higgadtan és mérsékelt, de érezhető öntudattal válaszolt. Elmondása szerint ha este ránéz egy budapesti programfüzetre, akkor abban 80 – 100 darab előadás van, csak Budapesten. Ebből 20 nagyszínház, 30-40 kisebb, néhány kicsi és még kisebb alternatív színház van jelen. És kétmillióan laknak Budapesten, emelte ki. Élő és sokszínű színházi élet van, és nem jellemző csupán egy uralkodó tendencia, mert a kísérleti színháztól kezdve az undergroundon keresztül az üzleti jellegű musical-ekig minden megtalálható a palettán. Végül egyenlőségjelet tett a magyar és az európai színház közé.

Senkinek sem akarózott abbahagyni a közönségtalálkozót, és már tereltek kifelé mindenkit, amikor a magyar nézők is szóhoz juthattak. Emelkedett hangulatú és fesztelenebb hangvételű spontán ünneplés kerekedett. Euforikus hangulatomat fokozandó, a színpad szélén Parti Nagy Lajosba botlom, kedvenc rókatárgyam Mesterébe, az Örkény Színház „házi írójába”. Elfogódottan ejtünk pár szót a differenciált nézőközönség más-más aspektusú befogadásának problematikájáról. Mindenki boldogan toporog, nem akarván, hogy vége legyen az élménynek. Mácsai egy finom seafood-ra vágyik, Für Anikó a Namsan tornyot nézné meg. Hiában, raportra kell menni a magyar követségre, így lassan mi is elindulunk a nyüzsgő metropoliszba. Szöul, fények, nagyváros. Ez egy igazi multikulti katarzis volt...

2009. november 2., hétfő

Ginkgo Biloba



Ginkgo Biloba

Napkeletről jött a fája,
és most itt kertemben él.
Sejtelemmel nézek rája,
titkot kérd e falevél.

Egyetlenegy teremtmény-e
mely megosztá önmagát?
Vagy egy választott pár lénye
lett eggyé e lombon át?

Verseimben leltem választ
erre, mélyet és nagyot.
Érezhetted bennük már azt:
egy s mégis kettős vagyok.

(J.W.Goethe)

Harsányi Zsolt fordítása





Nagyon jól emlékszem... amikor tavaly ilyentájt a Férjem képeket küldött az egyetem sétányáról, ahol tanít, valószínűtlenül meseszép, mézes-mustársárga gingko fákat láttam. A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha ezekben az okkerszínű levelekben fogok gázolni. Akkor küldtem ezt a Goethe verset neki. Ma pedig a világ legboldogabb asszonyaként, feleségeként, másik feleként és párjaként sétálok én is a családommal azokon a gyönyörűséges gingko sétányokon...