Kalandok Yeosuban 1. – utazás a KTX-en

Háromnapos ünnep előtt, az utolsó pillanatra elhalasztva, „ahogy esik, úgy puffan...” alapon nekiindulni a vidéknek Koreában – főleg egy kiemelten frekventált helyre – jelesül a világkiállításra Yeosuban – enyhén szólva is kockázatos vállalkozás. A barátnőmék lefoglalták jó előre a helyjegyüket a buszra, és elmondása szerint az összes jegy elfogyott. Még éjszaka próbáltam a KTX  online foglalási rendszerén jegyet venni, de egyszerűen nem vette be az email címemet, illetve nyomtatni sem tudtam volna. Másnap dél felé a vesztesek nyugalmával értem ki a Seoul Station-re, ahonnan az elegáns KTX-ek indulnak. 12:50 volt, millió ember minden pénztárnál. 13:10-kor ment az a vonat, amivel én is szerettem volna... Az automatákhoz indultam, hogy lecsekkoljam, van-e jegy. A mai és a holnapi napra már mindent eladtak. A tavalyi tapasztalatok alapján nem adtam fel, hanem irány az információs pult. Csak annyit mondtam, hogy nekem ma Yeosuba kell mennem, mert várnak a barátaim. „Aisss, aisss.... „ – mondta félhangosan és udvarias fejcsóválással a hölgy, ami annyit tesz koreaiul jelen szituációban, hogy: "hát te hülye vagy, ha komolyan azt hiszed, hogy ezen a hétvégén lejutsz Jeosuba...” Majd ráfrissített a rendszerre, és apró csoda, egy jegyet töröltek, 3 perccel az indulás előtt. Pazar. Trappoltam végig a peronok mellett, és az uccsó figyelmeztetésnél felugrottam a vonatra. Nem tudtam nem vigyorogni, annyira örültem.

Nagy okosság a KTX. Ilyenek hasítottak a Csalagútban, több mint 300-zal, úgy, hogy meg sem érzi az ember. Tavaly még nem gondoltam, hogy ilyen hosszú utat is lesz lehetőségem végigsuhanni rajta, bár szívem szerint Busanba mentem volna ilyen módon. Az ülések economy class-on is oltári kényelmesek, légkondi, wifi, zenehallgatási lehetőség van. A stewardessek többször végigjárják a kocsikat, érkezéskor és távozáskor udvariasan meghajolnak. Kulturált a mellékhelyiség, van pelenkázó a babáknak, telefontöltő az üzletembereknek, ital és étel automaták az éhes/szomjasoknak. A rendőrök is folyamatosan cirkálnak, vigyáznak a rendre.

Ahogy haladtunk –mit haladtunk: lebegtünk, igen gyorsan és könnyed puhán, mint az UFO-k - , dél felé járva egyre zöldült és emelkedett a táj. Csodás kis hegyek olvadtak a ködbe, és hatalmas, sárgászöld, vízben tocsogó rizsföldek táblázták a síkokat. Amint mászkáltam a vonaton, egy kedélyes nyugdíjas csapat is megtalált, persze pozitív értelemben véve. Sózott hallal, kimbappal és szodzsuval kínáltak, és nem volt apelláta. A mellettem ülő fiatal srác is megszólított, csak gyakorolni akarta az angolt, de nagyon kétségesen segített, amikor azt kérdeztem, hogy találok oda a jjimjilbanghoz az állomásról. Megint csak arra döbbentem rá, milyen jó külföldinek lenni Koreában. Az itteni emberek kedvesek, őszintén vendégszeretőek és segítőkészek.

Csupa jó érzéssel szálltam le Yeosuban, ahol már pezsgett a fesztivál hangulat. Pozitív meglepetések zöme. A KTX állomás, - amit villámgyorsan építettek ki, direkt az Expo miatt – szinte belelóg a rendezvénybe, egyik főkapuja pontosan ott van, ahova befut a vonat. A turista infonál jól beszélnek angolul, és mindent kedvesen és részletesen elmagyaráznak, továbbá feltöltik a telefonomat, mivel az lemerült. A kiállítás előtti téren ugyanolyan kis közért van, mint Koreában bárhol, és még véletlenül sem emelt árakkal dolgozik. Minden annyiba kerül, mint amennyiért megveszem Szöul külvárosában, itt tiltva van a 300-400%-os rabló haszonkulcs. A belvárosba vezető buszjáratok ingyenesek, nem kell fizetni menetdíjat az expo miatt. Minden megállóban égszínkékbe öltözött expo informátorok vannak, és mindenben készségesen segítenek.

Korea, én egyre jobban szeretlek...

Bakancslistán, minden évben

Azt olvastam egy koreai blogban, hogy egy Ryan Berkebile nevű embernek még nem sikerült eljutnia a Lótusz Lampion Fesztiválra, és ez felkerült a bakancslistájára. Végigpergettem a saját listámat, hogy vajon én mire vágyom igazán, hová szeretnék eljutni... és közben rájöttem, hogy – hálátlanul – eszembe sem jutott az, hogy mennyire áldott és szerencsés helyzetben vagyok, hogy immáron másodjára lehetek részese annak a csodának, amit ez a kivételes esemény nyújt.

Lampionok az éjszakában. Az úgy van, hogy amikor megérkezik az ember Ázsiába, és meglátja a feje fölött himbálózó vidám színes formákat, egyszerre csak elkezd mosolyogni, kívül s belül, és csak annyit érez, nagy sóhajjal kiszakadva a mellkasból: ’Itthon vagyok. Megérkeztem.’ Aztán éjszaka csak mászkál kábultan, újra és újra minden nap, mert kicsalogatják az imbolygó színes fényfüzérek a városba. A szívek megtelnek várakozással, és valami megmagyarázhatatlan ígéret lengi be a lelkeket. Aki nem hisz, az is kicsit hinni kezd. Mert mindenki sóvárogja a jót. A harmóniát, a szépséget, a nyugalmat.

Aztán az történik, hogy ott találod magadat a Jongno ünnepi forgatagának a  közepén. Jó helyed van a külföldieknek fenntartott és elkerített részen, de te mégiscsak előre kívánkozol, a kordon széléhez, ahonnak karnyújtásnyira látsz mindent. Így leülsz a földre, és várod a csodát... és akkor egyszer csak felhangzik az ünnepélyes zene, és kezdetét veszi a lampionos felvonulás. És onnantól kezdve egy teljesen más lelkiállapotba kerülsz. Halványan eszedbe jut a mudong kántálása, aki egy Seolnal idején megáldott téged. A mudong koreai sámánasszony, és varázslatos táncával, színes szalagjaival, rámondásos imájával szinte transzba révített téged.. Igen, és most szinte hasonlóan érzed magadat, csak ez annál sokkal jobb... mert olyan, mintha megnyílna a szíved és a lelked, és valami régen vágyott harmónia és megvilágosodás útjára lépnél... Lassan besötétedik, és te is meggyújtod az ajándék lámpásod fényét, és ahogy körbenézel, ezer és ezer lótusz fénye világít az éjszakában.

És akkor nem  éred fel ésszel, hogy hogyan lehet az ember mérhetetlenül boldog, amikor folyamatosan a feltörni vágyó könnyek fojtogatják a torkát. Hát van ilyen is, amikor legszívesebben sírnál, annyira mélységes öröm tölt el. Aztán egyszer csak, mintegy ajándékként, az egyik felvonuló hozzád lép, és kezedbe teszi az általa cipelt, hatalmas, sárga lótusz lampionját. Valamit mond, kezet fog, mosolyog, és te csak annyit nyögsz ki, hogy „komapszümnyida”, igen, és nem „kamszahamnyida”, mert az ’csak’ egy sima köszönöm, és hogy ezt most mennyire nagyon és végtelen hálával köszönöm, azt még az udvariasabb formula sem fejezi ki igazán.... A könnyed csordul, és ráz belül valami libabőrös zokogás, de milyen furcsa, hogy ez is az a bizonyos „jóféle” és jóleső zokogás, csak ne kellene visszatartani...

Valaminek kell lennie abban, hogy a hitből és szeretetből szétáradó erő hihetetlen energiát ad, és láncreakcióként szül újabb szeretetet. Az emberek, a buddhista emberek végtelen szeretete, vidámsága és nyugalma olyan boldogságos érzeteket kelt bennem, melyek régen látott vendégei a lelkemnek... Bizalom és bizakodás. Nyugalom és harmónia. Ujjongó öröm és vitalitás. Ezt érzem magamban, de olyan feltoluló és szétrobbanó erővel, hogy beleszédülök. Újabb felvonuló lép hozzám, és mesébe illő, Buddha kezét ábrázoló, csodálatos hanji papír lampiont nyom a kezembe. Mert ami jó benned lakozik, azt add tovább a világon a rászorulóknak, ezt írják a buddhista tanok. Megható, felkavaró és örökké felejthetetlen az élmény. Kinyújtott kezemet emberek százai érintik, fogják meg, akik mosolyognak, és köszönetet mondanak, nekem. Miért. Nekem. Nekem kellene köszönetet mondani mindenért. Azért, mert itt lehetek, még ha nem is maradhatok sokáig. Azért, mert így érezhetek, ilyen ’teljességfélét’, még ha a gondok nem is múlnak el hirtelen. Azért, mert képes vagyok még ilyen áldott, tiszta és könnyű érzésekre, a megnyomorodott és sérült lelkem ellenére.

Amikor a lampionos felvonulás véget ér, a főtérre megyünk, a záró ceremóniára. A tomboló tömeg magával ragad. Mindenünnen koreai dobok pergése hallik, vakító fények villódznak, mindenki nevet, táncol, énekel. Nem akarom elhinni, de automatikusan belesodródom az embermasszába, gyönyörű színes ruhás lányok ragadnak magukkal, és én szívesen megyek... csak táncolunk körbe-körbe, és én úgy érzem, hogy nem voltam még boldog, soha ennyire. A külföldiek úgy hívják a táncot, hogy „Flower party”, mert egyszer csak millió rózsaszínű selyempapír lótusz szirom hull alá az égből, mint egy mennyei hóesés... Eufóriában táncol és nevet mindenki, a kezünkkel próbáljuk elkapni a szirmokat... és olyan, TÉNYLEG OLYAN, mintha megszűnne minden rossz az életünkben, és röpke percekre ugyan, de elérnénk azt a vágyott és ideális állapotot, amikor már MINDEN JÓ. Minden jól van úgy, ahogy van. Nincs semmi rossz, egységre leltünk önmagunkkal, egymással, és a világgal is.

Azt mondják, hogy a lampionoknak különösen sok jelentésük van. Az ősi időktől fogva a melegséget, hitet és a félelem nélküli békét szimbolizálják. Így van ez a tiszta, fehér fényű, egyszerű ovális Japán lampionnal, az óriási vörös gömb alakú kínaival, vagy a nyolszögletű, szivárvány összes színében pompázó koreai lámpással is. A lótusz ezen felül még több erővel bír. Tisztaság, megvilágosodás, újjászületés. Hiszik keleten, hogy a lótusz gyökere mocskos iszapból növekszik, és mégis csodaszép, tisztán éteri virágokat terem. E virágok fakadtak a földből a gyermek Siddhartha herceg lába nyomán, akit később Buddha néven ismert meg a spirituális tudatára ébredő világ. Lampion és lótusz. Lótuszlampion. A kettő együtt a szellemi és lelki harmónia, a tökéletesség üzenetét hordozza és ígéri.

Jövő évben május 10-től 12-ig lesz a Lantern Festival, ami nem került le a bakancslistámról. Tudniillik minden évben felkerül rá - újra.  Szóval én BIZONYOSAN itt leszek akkor Szöulban. És ti...? 

Lótuszfény

A buddhisták hite szerint a lótusz alakú lámpa fénye szimbolizálja az önzetlenségből véghezvitt jótetteket, és fényt hoz a világ azon részeire, melyek tele vannak sötét gyötrelemmel. A lámpásokkal történő világítás a Goryeon és Joseon dinasztia idején terjedt el, és jelentőségét leginkább a buddhista események és megemlékezések során tartotta meg.  Véget ért a három napos Lótusz Lámpás Fesztivál, amely Szöul egyik legnagyobb ünnepe, és mellesleg a legnépszerűbb a külföldiek körében. Én hónapokkal ezelőtt jelentkeztem a Dharma Központban e-mail-en keresztül, hogy biztosítsanak helyet számomra a felvonuláson. Egyik pozitív kezdeményezése a koreai turizmusnak például az, hogy nagyon sok díjmentes és kedvező lehetőséget nyújtanak a külföldiek számára, főleg a nagy ünnepek alkalmából. Rendkívül hasznos és megtérülő beruházás ez a koreaiak részéről, hiszen a jó propaganda egyre népszerűbbé teszi az országot világ- szerte.

A Jongnon, ami a koreai főváros legnagyobb és legjelentősebb főutcája, valóban jó helyet biztosítottak egy elkerített részen, így zavartalanul láthattuk a felvonulást. Emellett nagyszerű gesztusként ajándék lótusz lámpást is kaptunk, melyben meggyújtotta mindenki a mécseseket alkonyattájt. Az órákig tartó menet színpompás volt, és gyönyörűséges látványt nyújtott a sokféle szervezet által felsorakoztatott, kézzel készített, világító lampion. Közben hangosan szólt a zene, tradicionális koreai, vidám buddhista vagy éppen népies jellegű, dobpergéssel teli. Csak kapkodtam a fejemet, és képtelen voltam befogadni a sok szépet, ami elvonult előttem. A szombati napon a Hoehyang Hanmadang a lefontosabb a legfelemelőbb esemény, az utóünnepség a Jonggaknál, a nagy buddhista harangnál, a Bosingak Belfry-nél. Hatalmas össznépi összejövetel van itt éjjel 11-ig, műsorok, tánc és zene.

Vasárnap még több buddhista rendezvény szórakoztatja a szöulitákat és turistákat egyaránt. A Jogyesa templom előtti úton szerzetes rendek sátrai állnak, bemutatják a buddhista kultúrát. Lehet koreai népi játékokat játszani, kézzel készíteni lampiont és imagyöngy karkötőt, megkóstolni a papok ételeit. Aki lemaradt a tengnapi lampionos felvonulásról, azt egy kisebb posztparádé kárpótolja. A menet az Insadongtól indul, és a Jongnon keresztül a Jonggakig tart. E napnak a végén is gálaműsor, tánc és mulatozás zárja a három napos ünnepet. Levezetéként érdemes elllátogatni Szöul – szerintem – legszebb buddhista kolostorába, a Bongeun-sa templomba, ahol meseszép, koreai hanji papírból készült, tradicionális lampionok kiállítása van május végéig. Záróakkordként ne feledjük, hogy a Fényességes Buddha születésnapja május 28-ára esik. Akkor ugyanis a Bongchuk Beobyoshik  néven ismert ceremónia által még egyszer, igazán megünneplik a Siddharthát, Korea minden kolostorában.

(Eddig a (fél)hivatalos beszámoló. És megvallom őszintén –nehezemre esett megírni. Úgyhogy a következő bejegyzés lesz az, amiben IGAZÁN én vagyok benne.)

ps: további képek a facebook-on. http://www.facebook.com/melindamira.marity#!/media/set/?set=a.294572147299705.65433.100002407672697&type=3

Itaewon. 'Global village', vagy amit akartok...

Az egy négyzetméterre eső külföldiek száma a fővárosban mindenképpen Itaewonban a legnagyobb. Ez egy úgynevezett ’global village’, vagyis ’világfalu’, aminek tulajdonképpen semmilyen jelentése nincs. (Mert van ugye a ’folk village’, mint a Namsan lábánál a Namsangol, vagy Szöul tetején a Bukchon Hanok Village. Ezek folklorisztikai jelentőséggel bírnak, amolyan skanzen szerű épületegyüttesek, mint a mi Szentendrénk vagy Hollókövünk. Népies, eredeti tájjellegű házak vannak itt, esetleg folklórhoz kötődő múzeumok, templomok, miegymás. Ezzel szemben az Itaewon nem más, mint egy főutcányi piac, ahol a hagyományos ajándéktárgyaktól kezdve a ruhákig, kiegészítőkig, táskákig és cipőkig minden megtalálható. Globális jelleget attól kap a környék, hogy némely nemzet lekicsinyített negyede itt található. Van arab blokk, orosz és afrikai. Itt van az egyetlen mecset, és az összes nép képviselteti magát az országa konyhájával. Igen, azt el kell ismerni, hogy aki igazi, autentikus(abb) thai, indiai, ukrán, török, mexikói, cseh, ír, afgán, osztrák, egyiptomi, amerikai, angol, és még sokféle nemzet ízeire vágyik, annak ide kell jönnie.

Itaewon hamisítatlan ’báját’- ha lehet így mondani – az aktívan működő, igen közeli amerikai támaszpont adja. Emiatt vannak teli az utcán a standok (ál)Ray-Ban szemüvegekkel, terepmintás cuccokkal. A legenda szerint nagyméretű- vagyis nem a koreai XXXS-S szabványú! – ruhákat is lehet itt kapni. Nem igaz, nem találkoztam velük. Nőiben legalábbis nem. Ami a környék egyértelmű előnyét jelenti, hogy itt van a legnagyobb „erkölcsi és személyes szabadság”. Vagyis teljesen természetesen mozognak itt a prostituáltak és transzvesztiták, a peep-show-k és a night clubok pedig egymást érik, leplezetlenül. Szöulban élő ismerősöm említette, hogy alvilági központként is funkcionál, és a „maffia” egyes szegmensei is megtalálhatóak itt, de én ebben sem hiszek. Inkább ’buli' az egész hangulat, semmint bűnözői.

Az Itaewon tehát – ha lehet így mondani – csöppet dekadens környék, így idejárnak a lazulósabb és nonkonformabb koreai fiatalok is. Azok, akik könnyedén vegyülnek külföldiekkel, akik merészebben fogyasztanak alkoholt vagy dohányoznak nyílt színen, vagy akik a koreaiakhoz mérten is szabadabb stílusú divatot követnek. Szöul nem semmi, már ha a péntek-szombat éjszakai zajszintet mérnénk, amikor megindul a nép, hogy kitombolja a hétköznapok kemény robotját. Itaewonban azonban egymás szavát sem lehet hallani a hétvégi éjszakában, és bizony a kakofón zaj némileg meghaladja az elviselhető mértéket, - az európai fülnek és tűréshatárnak mindenképp. Ja, és a legfontosabbat majdnem elfelejtettem! NEM LÉTEZIK SZÖULBAN SZOLÁRIUM. Csakis és kizárólag az Itaewonban. A koreaiak által nem preferált (elítélendő) barna bőrnek sehol nem tud az ember hódolni, csak itt, egy apró kis kozmetikai szalonban. Vagy 20 éves, rendkívül kis teljesítményű, kőkorszaki állószolárium van hátul a sarokban, mely silány intenzitással és csekély eredménnyel működik, ellenben igen borsos áron. Hát, Szöul sem tökéletes... J

... mint a koreai drámákban: Sejong bankett a palotában

Van úgy, hogy az embernek valóra válnak az álmai. Vagy inkább egy a millió ’álomtöredékeiből’, de hálásnak kell lenni azért is. Évekkel ezelőtt lettem szerelmese a kosztümös, koreai történelmi drámáknak, és ez a vonzódás azóta is tart. A Palota ékköve (DaeJang-geum), Jang Geum elbűvölő, könnyfakasztóan küzdelmes és romantikus története kitörölhetetlenül belevéste Korea imádatát a szívembe. Nap mint nap arról álmodoztam, hogy egyszer talán én is járhatok azoknak a királyi palotáknak az óriási macskakövein, hallgathatom a kajagum szomorúan szépséges hangját, vagy láthatom a nemesen gyönyörű, hanbokos  koreai nők ruhájának suhogását a pagodák között.

Kegyes a sors, és kegyes a képzelőerőm is, mert így képes voltam egy napra abba a vágyott fantáziavilágba repülni, melynek hangulatát olyannyira sóvárogtam. Nagyszabású bankettet tartott a National Gugak Center  a Gyeongbokgung palotában ,  Sejong király tiszteletére. ’Mennyei hangok’ a fantázianeve a műsornak, mely a 15. századi híres Joseon dinasztiának tiszteleg. A monumentális és autentius show többszáz korabeli kosztümban pompázó szereplő bevonulásával kezdődik. A királyi udvar összes jelentős résztvevője, a királyi család és a tanácsnokok, szolgálók és hivatalnokok, zenészek és táncosok, kiszengek (korabeli királyi ágyasok, kurtizánok) foglalják el a helyüket a palota óriási udvarán, a legfőbb királyi terem előtt. Életképek jelennek meg a dinasztia életéből, 400 zenész és táncos ad elő történelmi tanulmányokon alapuló, hiteles műsorszámokat, aláfestő betétdalokat és táncokat a filmekben megismert szcénákhoz.

Ha becsukod a szemedet, vagy nem veszel tudomást a perifériád szélén található modern darabokról, - hangfalakról, mikrofonokról, transzparensekről vagy a művészeken található szemüvegről – egy pillanat alatt a koreaiak legkedveltebb királyának, a Nagy Sejongnak a világába repítheted magadat. Ahogy sétálsz lassan körbe-körbe, a falakra feltekintve lándzsás őrök vigyázzák a királyi család nyugalmát, rezzenetlen arccal. Jobbról egyszercsak a király nagy becsben tartott ágyasai vonulnak be, ébenfekete hosszú hajuk a rangjuknak megfelelőlen van felkontyolva. Középen a Kínából áthozott óriási ’kőharangokat’ kongatja egy törökülésben ülő muzsikus, melynek tompa zaja lassan visszhangzik el a pagodák mögött a hegyek felé...

Olyan gyönyörű, időtlen és egyszerre örökidejű minden. A koreaiak mélységes tisztelete a hagyományok, a történelmük iránt áthatja az egész rendezvényt. Ez az ország rohamléptekkel fejlődik, még mindig. Kimagaslóan hightech vívmányaik az egész világra hatással vannak. Mégsem engedik meg, hogy a 21. század sürgető modernitása letarolja tradícióikat, küzdelmes múltjukat, fényes történelmüket, virágzó kultúrájukat. Múltban élnek, jelenben és jövőben, egyszerre – gyönyörű harmóniát és balanszot teremtve a korszakok között - és önmagukban egyaránt. Ezért (is) csodálatos a koreai nép.