Multikulti katarzis Koreában

2009. 10. 13-tól 11. 21-ig tart a 9. Szöuli Performance Művészeti Fesztivál, melynek keretein belül színpadra lépett az eklektikus repertoráú, ambíciózus kis Örkény Színház. Súlyos darabot, Csehov Apátlanul/Platonovját hozták magukkal a tengerentúlról, mellyel meglepően fogékony befogadó közönségre találtak.

http://www.spaf.or.kr/

Magyar színház, orosz drámával, koreai színpadon? Ez aztán igazi kulturális pluralizmus, - kapja fel a fejét érdeklődve a hozzám hasonló, Dél-Koreába vetődött hazánkfia. Szöul egyik impozáns alternatív művésznegyedében van a Daehangno Színház, ahol az Örkény társulata vendégszerepelt. A vegyes, koreai-magyar közönség érezhetően megosztja a visszacsatolásokat. Önkéntelenül is felmerül a kérdés, vajon miként lehetséges „ázsiaira” adaptálni a mélységesen mély orosz mentalitást, a hatalmas emocionális amplitúdóval kilengő csehovi személyiséget, amely permanensen képtelen a boldogságra és a boldogulásra egyaránt?

És valóban, gyakorlatilag ez annyit tesz, hogy máshol ülnek a poénok, késleltetett és visszafogottabb reakciók érkeznek az ázsiai nézőktől. A pasztell hangulatú színpad két oldalán hatalmas kivetítőn fut a koreai átirat. Khell Csörsz mesteri enteriőrje ismét telitalálat, a pallószerű díszlet a keleti pagodák miliőjét sejteti. Az első igazi nevetés akkor csattan fel, amikor Csuja Imre hús-vérgazdag zsidója vízbe mártja a fejét az imitált nagy hőségtől. A hazai közönségnek tetszik a helyzetkomikum, a commedia dell’arte jellegű rögtönzések. Kínosan feszengenek viszont annál a jelenetnél, amikor Glagoljev fia végiggyalázza-alázza az apját a színen (Végvári Tamás és Dömötör András harsány dialógusa). A kulturális, szocializációs és pedagógiai különbségek miatt ázsiai embernek aligha tolerálható ilyesféle tiszteletlenség a szülő felé. Olyan, mintha a felszín alatt lappangó, fortyogó, kirobbanni készülő drámák még recepcióesztétikai szinten sem lebeghetnének együtt a Jin és Jang oszcilláló harmóniájával, - a szimbólum egyébként a dél-koreai zászló fő motívuma.

Szünetben megkérdezünk pár magyar szakos koreai egyetemistát, hogy mi a véleményük az előadásról. Visszafogottan és komolyan mondják: nehéz, súlyos – ezek a jelzők a leggyakoribbak a darabbal kapcsolatban. A második felvonásban ahogy nő a dráma, úgy komorul a szín, sötétebb tónusúak a jelmezekkel együtt a hangulatok is.

Platonov körül úgy keringenek a nők, mint nap körül a holdak. Für Anikó Szofjájában egy meredek ívben zuhanó Anna Karenina és Ophelia asszimilálódik a darab végére. Kerekes Éva tábornoknéja önnön méltóságának utolsó morzsáit saját maga csipegeti fel. Bíró Kriszta Szásája a leghitelesebb női karakter az összes közül. Egyszerű szeretete és az utolsó előtti pillanatig való kitartása a valódi NŐ attribútumának megtestesülése.

Széles László lecsúszott értelmiségi dzsentrije nekem kicsit sok, legalábbis a számomra etalonnak számító Ascher rendezte, byroni spleennel teli, Balkay Géza féle Platonovhoz képest. A közönség azonban szimpatizál vele. A finisre megérik a fiatal orosz rendező, Jurij Kordonszkij szándéka: instrukciói révén zsigerben érezhető, autentikus dráma áll össze. Csehov jellemei itt nem pusztán apátlanok, hanem inkább anyátlanok a legvégsőkig, megtört mozdulatúak, elvetélt sorsúak, a fel nem oldozásukat pedig a halál hozza el a végkifejletben.

A siker - meglepő és egyúttal egyértelmű módon – óriási volt. Az előadást követő beszélgetésre jóval több mint százan maradtak a nézőtéren. Koreai és angol tolmács közvetítette a kérdéseket az alkotógárdához. Magyar felszólalóig nem jutottak el, olyan őszinte lelkesedés és érdeklődés mutatkozott a koreai nézők részéről, Platonov és Szása kontaktusát, a rendezői koncepciót, a díszlet hajó-szimbolikáját illetően. Arra a kicsit naív kérdésre, hogy milyen tipikus színházi irányzat van érvényben ma Magyarországon, Mácsai Pál higgadtan és mérsékelt, de érezhető öntudattal válaszolt. Elmondása szerint ha este ránéz egy budapesti programfüzetre, akkor abban 80 – 100 darab előadás van, csak Budapesten. Ebből 20 nagyszínház, 30-40 kisebb, néhány kicsi és még kisebb alternatív színház van jelen. És kétmillióan laknak Budapesten, emelte ki. Élő és sokszínű színházi élet van, és nem jellemző csupán egy uralkodó tendencia, mert a kísérleti színháztól kezdve az undergroundon keresztül az üzleti jellegű musical-ekig minden megtalálható a palettán. Végül egyenlőségjelet tett a magyar és az európai színház közé.

Senkinek sem akarózott abbahagyni a közönségtalálkozót, és már tereltek kifelé mindenkit, amikor a magyar nézők is szóhoz juthattak. Emelkedett hangulatú és fesztelenebb hangvételű spontán ünneplés kerekedett. Euforikus hangulatomat fokozandó, a színpad szélén Parti Nagy Lajosba botlom, kedvenc rókatárgyam Mesterébe, az Örkény Színház „házi írójába”. Elfogódottan ejtünk pár szót a differenciált nézőközönség más-más aspektusú befogadásának problematikájáról. Mindenki boldogan toporog, nem akarván, hogy vége legyen az élménynek. Mácsai egy finom seafood-ra vágyik, Für Anikó a Namsan tornyot nézné meg. Hiában, raportra kell menni a magyar követségre, így lassan mi is elindulunk a nyüzsgő metropoliszba. Szöul, fények, nagyváros. Ez egy igazi multikulti katarzis volt...