Koreanizálódom! :)

       Korábban panaszkodtam a még mindig tartó kulturális sokk és az asszimilálódás lehetetlensége miatt. Migukként, - így nevezik a koreaiak az amerikaiakat, és sokszor annak néznek minket – vagy inkább „westerner”-ként elég nehéz beilleszkedni a koreai kultúrába és mentalitásba, akár a mindennapok szintjén is. Örömmel nyugtázom, hogy vettem az akadályokat a „How to be a korean?” gyorstalpaló tanfolyam részvizsgáit illetően.

1. Nem görcsölök azon, hogy hogy nézek ki. Kopott melegítőben is frusztráció nélkül sétálok a kerületben, vásárolok, kávézom. Kutya se néz ki.

2. Szinte hozzászoktam már, hogy a férfiak levegőnek néznek. Sőt, nem nehezményezem, hogy nem engednek előre vagy rám csapják az ajtót. Lassan akkor lepődöm meg, amikor a Férjem lesegít a buszról.

3. Már nem telik kétszer annyi időbe pálcikával enni, mint a koreaiaknak. Bár a markáns hátrányon még dolgoznom kell, a részidőimet folyamatosan javítgatom.

4. Egészen jókat tudok aludni a távolsági buszokon. Fűtés, hátrahajtható ülés, szunya. (A koreai gazdaságos fajta. Az optimális időkihasználás végett majd’ mindenki alszik a buszon.)

5. Nem kapok pánikrohamot a tömegrendezvényeken. A heringként való zsúfolódás új értelmet nyert az életemben, - a valóságosat. Rezignáltan tűrö a fizikai presszúrát, miként a koreaiak.

6. Bátran fényképezek, mindent, mindenhol, mindenkor. Az itteniek szerint nem is élmény az, ami nincs megörökítve, és napi 30 darab fotónál ne add alább.

7. Megszűnt a paranoiám, és 5 percnél tovább is merem őrizetlenül hagyni a táskámat. Nem nyúlnak hozzá. A magántulajdon szent és sérthetetlen, TÉNYLEG.

8. Teljes természetességgel kezdem enni a csípős dolgokat, kimcsit, kocsujant. (Bár ezzel párhuzamosan intenzíven nő a papírzsebkendő fogyasztásom, a „taknya-nyála-könnye összefolyik” jelenség miatt.

9. A buszokat magabiztosan leintem. Már nem sokszor fordul elő, hogy állok a megállóban, mint Bálám szamara, miközben a koreai buszsofőr büszkén elhúz mellettem, lévén hogy nem integettem elég meggyőzően.

10. Hozzászoktam az átlagosnál és elviselhetőnél kétszer több decibeles alapzajhoz. (Az egyetem folyosóján a diáklányok között háromszor.) Azonban ezzel párhuzamosan sajnos én is elkezdtem dupla hangerővel beszélni...

11. Már nem horkanok fel méltatlankodva, ha egy ajumma gátlástalanul a vesémbe könyököl a metrón, ahogy utat tör magának az ülőhelyig. Tőlük mindenki fél. Meggyőződésem, hogy Dél-Korea titkos különleges katonai haderejét alkotják.

Lehet, hogy tyúklépések ezek a koreaiak szemében, de óriás léptékek nekem. Meggyőződésem, hogy a komfortos asszimilálódáshoz vezető út ezekkel az apró illeszkedésekkel van kikövezve. :)