Csendes télbe forduló éjszaka Szöul déli részén. Alig végeztem a vásárlással Jamsilban, az utolsó ajándékokat veszem meg a családnak. Sötétedik, és én a hosszú buszos út előtt beülök egy kávézóba, késői óra lévén egy pillecukros forró csokira, és egy kalóriabomba karácsonyi fánkra. Körülöttem minden asztal foglalt, bár hétköznap este van. Jobbra mellettem két barátnő zöld teát iszik, balra tőlem egy nő olvas, miközben jeges lattét szürcsölget. Halk duruzsolás tölti be a termet, fölöttem a falon egy nagyképernyős tévén éppen az Asian Music Award díjkiosztó gálája megy –jó lenne nézni, mert bár bőven kinőttem abból a korból, kezdek K-Popped rajongó lenni... (A dél-koreai popkultúráról nagyon jó kis írás olvasható namhanman blogjában, bár vigyázat! belemélyülés esetén esélyes a függés... http://namhanman.blog.hu/2010/10/26/namhanman_az_este_cimu_musorban_bovitett_valtozat )Két nap múlva megyek haza. Haza...? Mi az, hogy „haza”? És ahogy forgatom a szavakat a számban, rádöbbenek, mi is ez a kellemetlen érzés. Valójában szégyellem magamat. Amiért nem vágyom „haza”. Amiért nincs honvágyam. Amiért – úgy tűnik – találtam magamnak egy új haza-féleséget. Ha meg akarnám fejteni, nem sokat kellene godnolkodnom. Nekem jó Koreában. Úgy tűnik, beilleszkedtem, jól érzem magamat. Csupa jó impresszió és élmény ér. Otthonról folyamatosan rossz híreket hallok. Furcsa idegesség és nyugtalanság jön rám, amikor arra gondolok, hogy leszáll a gépem a Ferihegyen. Mert Magyarországnak meg kell felelni. És aki egy ázsiai miliőből, főleg Dél-Koreából csöppen vissza, annak bizony hamarvást aklimatizálódni kell az otthoni terepviszonyokhoz...
Ahogy sorolom magamban a pro és kontra érveket, szomorúan konstatálom, hogy ez alighanem valami nemzeti identitás válság lesz... Mert hát hogyan juthattam el én idáig, én, aki fenntartás nélkül imádom a magyar kultúrát, irodalmat és zenét, folklórt és művészetet.... Szeretem és aligha (???) tudom nélkülözni a szépséges magyar tájat, az Őrséget, a Balaton felvidéket, Aggteleket és Hollókőt, Mátrát és a Hortobágyot... Szeretem és jó hírét viszem a pezsgő kulturális életünknek, a fesztiváljainknak, a tradicionális ünnepeinknek és hagyományainknak, a világhírű magyar ételeknek és italoknak...
De nagyon sok mindent nem szeretek Magyarországon... a politikát...az ország vezetését... a magyar ember rossz természetét, a depressziót, az irigységet, a rosszindulatot... a balkáni állapotokat, a szegénységet, a kilátástalanságot... a korrupciót... az átkos bürokráciát... az szolgáltató szektor arrogáns bánásmódját... a bankokat... az elmaradottságot az oktatásban vagy a közegészségügyben... a metrópótló autóbuszokat, amikor egy ember öngyilkos lesz és a sínekre veti magát...az első latyakot, amit képtelenek feltisztítani az utakról az „illetékes szervek”... és meddig sorolhatnám még...
Kész tudathasadásos állapot ennyire nem vágyni abba az országba, amit annyira szeretek...
Vagy talán haza csak egy van, ezt így kell érezni, akárhova is veti a Jó vagy Rossz Sorsa az embert? Akárhogy is meghasonul az országában, majd önmagában, a hazája meg kell hogy maradjon első helyen a szívében? Végül is, mi az a hazaszeretet? Miből kell hogy álljon? Hűtlen vagyok én most azzal, mert nem akarok ott lenni? Én már nem is vagyok igazi magyar? Mit kezdjek most én ezzel az ambivalenciával?
Egyáltalán – nem lehetne két hazám?
dehogynem lehet! hiszen csak az számít, amit te érzel. ha te úgy érzed, kettő van, akkor annyi van. ki veheti ezt el tőled? vagy talán azért van lelkifurdalásod, mert mások ezért elítélhetnek? hát ki a ló*t érdekel! :)
VálaszTörlésnemtudom mennyit leszel itthon, de ha úgy érzed, és van időd, találkozhatnánk egy jó teára. szerintem jót beszélgetnénk. és engem speciel nagyon érdekelnének az élményeid, hiszen ez nem mindennapi dolog. tulajdonképpen szép küldetés a magyar nyelvet tanítani olyan messze, szerintem ezzel bőven megteszed, amit megkövetel a haza! :))
Nehéz erre okos dolgot mondani, vagy bármi nagy igazságot felhozni, ami idevág. Ezt magadnak, magadban kell tisztázni, aztán meglátod, mi sül ki belőle. Mindenesetre jó utat! Köszönöm a sok kellemes olvasnivalót, beszámolót, érdekességet!:)
VálaszTörlésJantu: az utolsó mondatod nagyon jól esett, és kissé derültebb is lettem tőle. Örölök, hogy átlátod azt, amit érzek, és úgy tűnik, meg is érted. Furcsa lelki folyamat ez, szeretnék majd még többet írni róla. Meg erről a különleges nexusról is, ami Koreához köt. Nem tudom, pontosan meddig maradok, de mindenképpen jó lenne teázni.
VálaszTörlésSimemona: azért még ne vess rám keresztet, kérlek. :) A blogot folytatni fogom! :D
Sok mindenben igazad van, a "nem szeretem"-mel kapcsolatban. A helyzet egyre drámaibb ide haza, az emberek kilátástalannak látják a jövőt, nincs munka, egyre könnyebb az adósság-spirálba bekerülni. És mindez, csak exkalálódik. A környezetemben nagyon sokan vesztették el a munkahelyüket, egzisztenciájukat, az építőiparban, a nyugdíjpénztáraknál, az ingatlan szektorban, a oktatásban, a médiában, a közigazgatásban. Ó, és a segélyen élő emberek, már nem létminimumon tengődnek, hanem a létért küzdve. Tudom, hogy a világ nagyobb részén, még nagyobb nyomorúságban élnek az emberek, de ami, miatt, te se vágysz, Hunniába, annak az oka szerintem, hogy egy valami, kiveszni látszik közülünk, és az, az emberségesség. S marad a ridegség...Üdv. Hunniában!! B.G.
VálaszTörlésörülök, hogy okozhattam egy kis derültséget! :)
VálaszTörlésakkor majd szólj, ha van egy kis időd, addig is jó utat!
Én tökéletesen megértelek!Mért ne lehetne két hazája az embernek?Nincs ezzel semmi baj.Így érzel és kész.És ezt most nem azért mondom, mert elfogult vagyok a "korea mániám" miatt,:) semmi rossz nincs abban, ha az ember otthon érzi magát egy másik országban, legyen az bármelyik ország!Aki ezért elítél téged, azzal nem kell foglalkozni.És méghogy te nem vagy igazi magyar??Haha!!:)Az, aki ilyen gyönyörű blogot ír nekünk magyarul, aki a blogja által megismertett velünk honfitársaival egy távoli országot, aki magyarul tanít koreai fiatalokat, aki őszinte örömet érez dolgozataik láttán, hogy mennyi mindent sajátítottak el az anyanyelvünkből,akinek van egy másik blogja, ahol olyan szépen ír a magyar kultúráról, fesztiválokról,hogy én, aki még sosem voltam ilyen eseményen, tervezem hogy jövő nyáron kilátogatok, akinek egy szösszenete annyira megfogott,(Dunamenti csodaország), hogy "elcipeltem" oda a páromat és kirándultunk egy jót:), aki a kiscsaládjával igazi magyaros karácsonyt ünnepelt tavaly messze Ázsiában... és te lennél hűtlen a hazádhoz, a magyarságodhoz?Ugyan mááár!:)
VálaszTörlésJó utat hazafelé:) és ugye még folytatódik ez a kis csuda blog?:)
Kedves Gabi. Sokat gondolkodtam azon, amit írtál, hogy vajon feljogosítja-e az embert az otthon történt sok rossz dolog, hogy ne akarjon hazamenni. Az egyik tanárunk jut eszembe mindig, emlékszel rá, az Andrassew Iván. Látom, olvasom, ahogy nap mint nap küzd azért, hogy jobb legyen Hunniában. Lehet, hogy tényleg csak az a méltó, aki így, ilyen állapotok ellenére is meg tud maradni az országban.
VálaszTörlésHazamenni egy dologért, vagyis egyvalakiért érdemes, és az a Lányom. :)
Manna, én teljesen ledöbbentem azon, amit írtál. Ebből a perspektívából én még nem szemléltem a magyarságomat, és ilyen csodálatos biztató szavakat még nem kaptam senkitől. Nagyon, nagyon köszönöm Neked. A blog - vagy a koreai, vagy a magyar - folytatódni fog. :)
VálaszTörlésHello! Évi vagyok, én is Koreában élek (Szöul mellett Songnamban), idekinn doktorizom. Tetszett ez az írásod, akárcsak a többi:). Az jutott erről eszembe, hogy nyáron, mikor hazalátogattam, tőlem hasonlót kérdezett a barátom, hogy most Magyarországot, vagy Koreát tekintem hazámnak? Nehéz kérdés,komolyan, hiszen szeretek itt, jól érzem magam kinn. De hiányzik a családom, otthoni barátaim... De tényleg, kicsit büszke vagyok, hogy magyar vagyok -külföldön:)))).
VálaszTörlés