Igen, ez egy olyan ’nemszeretem’ dolog, amit jó lenne megúszni minden alkalommal. Mert hogy az ember akárhogyan is iparkodik, beleszökik az a fránya könny a szemébe. (Pontosabban szólva, intenzíven jön onnan kifelé...) Meg ilyenkor szorongatja valami az ember torka tájékát. Meg remeg az orcája, és lefelé görbed a szája neki... Voltaképp csúnya az ember ilyenkor, de ami még nagyobb baj, hogy sajog ott belül a bordája mögött a szíve, erősen.
Mert hát hiába akaródzik könnyedén venni, és odavetni a tanítványoknak az első óra végén, hogy megyek haza Magyarországra, és továbbiakban a Férjem tanítja őket, és ebben a félévben már nem találkozunk...Hát hogy-hogy nem, görbed az ő szájuk is lefelé. Aztán meg, lám, elkezdenek sírdogálni, meg – koreai embertől szokatlanul – nagy öleléseket eszközölni... hát ekkor már aztán végképp elhagyja az ember lányát a maradék ereje is, hát hogy térjünk így vissza a nap-napos, köd-ködös, felhő-felhős főnévből képzett melléknevek mikéntjére...
Aztán a második csoportomból két lány kisurran, „bocánat, bocánat...”, majd hamarvást visszatérnek egy hevenyészett fánktortácskával, enni és innivalóval, mert hát búcsú van. Na, akkor már szégyen ide vagy oda, az ember lánya elfordul a tábla felé, mert úgy érzi, igen fontos dolga van ott éppen, tán fel kell írni a ’kánikula’ szót...aztán titokban törölgeti a könnyeit, aminek eredménye az, hogy a lányok még jobban elkezdenek sírni.
Hát, így valahogy. Az óra lement, a házi feladatot feladtam, a Férjem alaposan ki is kérdezi tőlük a következő órán, abban biztos vagyok. Ettün, ittunk, e-mail címeket cseréltünk, túlestünk a kötelező fotózásokon. Sőt, még a végén azt is sikerült kimondani bőgés nélkül, hogy: „Vigyázzatok magatokra, jók legyetek, tanuljatok sokat. Köszönök mindent, és NAGYON BÜSZKE VAGYOK RÁTOK.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése