Hegymenet.

 Van úgy, hogy az embernek nincs kedve/módja/ideje bevergődni a nagyvárosba, de azért kimozdulna otthonról. Fogja magát, átsétál a lakótelepen, legyalogol egy megállót a Tous les Jours-ig. Magához vesz egy ’take away coffee’-t, majd a hegynek felfelé veszi az útját. Nagy lakóparkok, kisebb házak, majd műhelyek, telepek mellett halad el. Lassan maga mögött hagyja a civilizációt, elhagyatott környékre ér, melyre bőven ráférne egy tereprendezés – bár a közmű még idáig is elér. A külvárost tanyák váltják fel, majd senkiföldjék, és jó órai gyaloglás után már a hegyi szerpentinen lehet felkapaszkodni.

     Már sötét van, de az ember nem más emberektől fél tart, hanem az erdőből kiszűrődő zajoktól, melyeket – sejtései szerint – okozhatnak vadállatok, kóbor kutyák, medvék... (Miután egy gyanús zajtól összerezzen és a párjába kapaszkodik, az a tolerancia és empátia totális hiányával kárörvendően 'vérmókusokat' és ’vérfácánokat’ emleget, illetve felhívja a figyelmet a Koreát megszálló nagyszámú kígyó populációra, mely ilyenkor szokott errefelé előfordulni...)

       Másfél órányi, tüdőt kiköpő felfelé kapaszkodás a hegyi úton kissé átértékeli az ember gondolkodásmódját, legalábbis addig, amíg tart. Érdemes eltűnődni, hogy iyen kirándulások vajon békességes magukbafordulást és lelki gyakorlatot, illetve meditációt eredményeznek az embereknél, vagy éppenséggel az ellenkező hatást váltják ki, miszerint mi a jó büdös francért kellett ilyen messzire bármit is tenni... és hogy mikor érünk már oda. (és hogy-hogy még mindig van közvilágítás?) A kivilágított város éjjeli panorámája valamelyest kárpótol a sajgó vádlik miatt. Aztán feltűnik jobb oldalon egy kövekből feltornyozott, pagoda féle oszlop. Majd a parkoló, és a következő kanyar halovány fényei beigazolják a reményt. Feltűnik a fából készült harangtorony, és egy formás kis buddhista kolostorhoz vezető kőlépcső, oldalt a szokásos agg fával.

       Na, hát érdemes volt, sóhajt fel az ember, és úgy is érzi. Vaksötét van, csak a telihold világít, nem is lehet nagyon mit csinálni, csak téblábolni a templom kapuja előtt, és beleselkedni az imaterembe. A már ismert, meghitt hangulat és látvány. Óriási arany buddhák középen, sok apró szobor oldalt. Vörös imaszönyegek, rajtuk hatalmas moktak (fából készült buddhista hangszer). A mennyezeten megszámlálhatatlan rózsaszínű, világító lótuszvirág, a másik oldalon imakártyák a falon. Csend, béke, nyugalom, harmónia, legalább erre a kicsi időre. No, hát ez volt a cél, vagy mi. Még egy pillantás a hatalmas jongharangra oldalvást a kolostor előtt, meg a cifra sárkány kongatóra, aztán lehet indulni vissza. Lefelé ereszkedve, fokozatosan visszatérve a ’civilizációba’, önkéntelenül is átsettenkedik egy gondolat az ember agyán: vajon ha egy koreai Budapesten belebotlik egy katolikus templomba, érez-e hasonló jókat ott legbelül...