A második otthonom

Több mint fél év elteltével újra Koreában. Kicsit ambivalens érzés, mert egyszerre hihetetlen és szürreális, meg olyan is, mintha hazaérkeztem volna. A Helsinkitől Szöulig tartó 10 órás repülőutat végigszenvedtem. Ahogy vonszoltam a csomagjaimat a terminálon át, szinte letaglózott a fülledt meleg, a gyilkosan párás tömény levegő. A 15°C-os Finnország után egy 30°C-os Korea fogadott – meg a Kedves remegően szoros ölelése.

Az érkezés után 10 órát aludtam folyamatosan. Néha félkábultan felriadtam, és hosszú másodpercekig nem tudtam hova tenni magamat, térben és időben. De ahogy kinéztem az ablakon, és láttam a gyönyörű hegyeket és a burjánzó zöld fákat, ahogy opálszínű párapamacsokba burkolóznak, jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy otthon vagyok, a második otthonomban.

Küzdök az átállással, a 7, majd - később az őszi időszámítás szerint – 8 órás időeltolódással. Amikor itt reggel 8 óra van, otthon Budapesten éjjel 1 óra. Küzdök az elviselhetetlenül párás meleggel, a szűnni nem akaró, monszunszerű esővel. Próbálok berendezkedni a hosszabbtávú életre, ami – valljuk be, nem olyan egyszerű. Hiányoznak a könyvek, a kedvenc használati tárgyaim, a képek, díszek, a megszokott rutin és környezet. Vajon meddig lehet ilyen 'kétlaki' életet folytatni? Mikortól érzi azt az ember, hogy vándorlásai, a két kontinens közötti ingázásai valójában hontalanná és otthontalanná teszik? Mikortól van az, hogy szükséges végleg letelepedni és megállapodni valahol? Elviselhető a szeretteim hiánya, egyáltalán – működőképes egy ilyen életforma?