’O-teng-teng’ és ’en-váj’ :-)

Megvolt az első tanítási nap, és két dologra döbbentem rá. Először is, hogy halálosan szerelmes vagyok a Férjembe, másodszor pedig hogy tündéri aranyosak a koreai diákok.

A Hankuk University of Foreign Studies egyetem campusa Yonginban van, egy meseszép völgyben, hegyek által körülölelve. A campusra egy hosszú gingko sétány vezet, amely az igazi ősz beálltával harsány okkersárgába borul. Az út mentén kis patak és tó van, feng shui jegyében kialakított parkok és pallószerű hidacskák, szépen nyírt különleges bokrok és cserjék. Óriási különbség, amikor ilyen helyre megy az ember naponta dolgozni.

A koreai diákok igen hangosak. Eleve, Koreában az alapzaj többszöröse az otthon megszokottnak. Állítom, hogy a Férjem tanítványai a leghangosabbak, kiváltképp a lányok. :-) Az elviselhetőnél jóval több decibellel örvendeztek, visongtak, sziáztak az érkezésünkkor. Az óra elején sk. megmutatott egy magyar napilapot az osztálynak, melyben egy több oldalas cikk jelent meg Koreáról, és külön oldal a yongin-i egyetemen folyó magyar oktatásról. Amikor a lányok felfedezték magukat a képeken, nem lehetett kontrollálni az üdvrivalgásukat. Folyamatosan fotózták a lapot, éktelenül hangosan visongtak, és szinte eufóriában voltak. Sokáig tartott megszoknom, hogy a koreai emberek nagyon őszintén és kendőzetlenül fejezik ki az örömüket, ha tetszik nekik valami.

Az óra szólánccal folytatódott. Roppant egyszerűen hangzik nekünk, magyar beszélőknek. Nekik viszont valóságos küzdelem volt egy-egy 'ny'-re vagy 'gy'-re végződő szónál újat találni. Sokat puskáztak és súgtak egymásnak, mert azt is tudni kell, hogy nehezen veszítenek, és mindegyik győzni akar. A Férjem könyörtelenül kiszámolta Őket, és akinek nem jutott eszébe szó, azt leültette. Elképesztő volt megfigyelni azt, hogy mindaz, ami számomra evidensnek tűnik az anyanyelvünkben és nyelvtanunkban, mennyire nehéz egy idegenajkúnak. Az 'ö' betű számukra 'o-teng-teng' volt (ami annyit tesz koreaiul, hogy 'o-pont-pont'), az 'ny' betű pedig 'en-váj', mert ugye keverik az angollal, jobban mondva azt szívesebben használják, mint a jóval nehezebb és bonyolultabb magyart.

Elnéztem az emberemet, ahogy tanítja Őket. Szívvel és lélekkel, tényleg nem túlzok. Láttam, ahogy magyaráz, érthetően és tisztán, türelemmel és meggyőződéssel, és láttam, ahogy nézik Őt a diákjai, ahogy felnéznek Rá. Látszik, hogy szeretik, tisztelik és becsülik. Eszembe jutottak régi képek, régi hangulatok és órák, amikor irodalomértelmezés szemináriumon ültem a többiekkel az egyetemen, és nagy-nagy rettenettel hallgattam, próbáltam felfogni, amit a Férjem magyaráz rivális hipotézisekről, ontológiai azonosságokról, szimulákrum elméletről vagy abjekcióról. /és ennél persze jóval értelmesebb dolgokról is... :-)/ Eszembe jutott, hogy mennyire szerettem Őt akkor is, plátóian, reménytelen szerelemmel. És eszembe jutott, hogy miként szeretem MOST Őt, - viszonzott, beteljesült, igaz és mély szerelemmel és szeretettel. És annyira boldog és hálás voltam, hogy ott lehettem az óráján, hogy itt lehetek Koreában – és egyáltalán: hogy VELE lehetek.