A 'pókháló' és a 'veréb'

Amióta kint vagyok Koreában, többen mondják, hogy várják a színes élménybeszámolókat, érdekes történeteket, különleges kalandokat. Ahogy ezen gondolkodtam, rádöbbentem, hogy én már nem egy nyaraláson, hosszú szabadságon vagy vakáción vagyok itt. Élem a szürke hétköznapjaimat, csak úgy, mint odahaza, vagy bárhol másutt a világban. Nem csak programokat szervezek, csavargok és felfedezem Szöult és a környékét, hanem dolgozom, intézem az ügyeimet, végzek a napi feladatokkal és tennivalókkal. Így ez a blog sem szolgálhat mindig olyan fantasztikus impressziókkal és felejthetetlen történésekkel, amiképp az előző. Csak olyan szimpla kis hétköznapokkal, mint ez a mai is volt.

Ma tanítottam először. Két csoport egymás után. Gyomorgörcs, remegés, és reményvesztett érzés. Ott ül veled szemben több mint 20 önérzetes, hangos koreai kamasz, és hiába próbálod követni az eltervezett óravázlatot, már az első 10 percben rájössz, hogy lehetetlen. Kirakod a névkártyádat az asztalra, amin koreai betűkkel rajta van a neved. Tőlük is ezt kéred, magyarul. Valószínűleg minden szót tanultak, amit hallanak, mégis úgy tesznek, mintha egy kukkot sem értenének. :-) Megismétled angolul, erre fel(jebb)élénkülnek, majd amikor kiderül, hogy nekik most magyar betűkkel kellene leírni a koreai neveiket, általános izgalom és vigalom lesz úrrá rajtuk. Igen, végül is nagyon funny leírni, hogy Choi Young Ho, vagy Shin Hye Min, nem az anyanyelvükön. Kiabálnak folyamatosan, „Mira!”, „Tanár!”, és egyenként hívnak oda, hogy írjam le a nevüket. Aztán véget vetek a happy hours-nak, és könyörtelenül kikérdezem a házit. Megtanuljuk, hogy ha a macskát közvetlenül az asztalra rakjuk, akkor az miért jobb, hogy az „asztalon” van, mint az, hogy az „asztal felett”. Amikor lankad a figyelmük, játszunk egy akasztófát, persze könnyű szóval, - ’kisgyerek’ - hogy én lógjak a kötélen, és ez általános derültséget kelt újra. Megtanulunk két fontos szót, ’pókháló’ és ’veréb’. A sima tárgyeset még könnyen megy, a tárgyas ragozás már nehezebben. Észre sem veszem, hogy eltelik az óra, és valami megmagyarázhatatlan és indokolatlan, jóleső érzés van rajtam a végén, amit először meg sem tudok fogalmazni, de aztán rájövök: SZERETEM ezt csinálni, szeretem őket tanítani.

Szünetben boldog ’csuszak’-ot kívánnak nekem, ez nagy dolog. /Jövő héten a koreaiak legnagyobb 3 napos happening-je lesz. Olyan ez, mintha egybegyúrnánk a Hálaadás Napját, a Karácsonyt és Mindenszenteket. A család és az ősök ünnepe ez. Szünet lesz mindenhol, így az iskolákban is./ Órák után loholunk a Férjemmel az első koreai nyelvóránkra, amit az egyetem szervez a vendégtanároknak, és azok családtagjainak. A sokféle és renitens vendégprofesszor és lektor láttán eszembe jut a találó mondás, hogy ilyen az, amikor akasztják a hóhért: tanároknál nincsenek rosszabb diákok, az biztos. A szintfelmérőre szomorúan írom rá, hogy „My level is zero, because I don’t speak korean at all, but I would like!” Aztán már rohanunk is haza, mert jön az új lakásba a gázszerelő, lecsekkolni a tűzhelyet. Fapálcikás vacsorával fejeződik be a nap. Hát ilyen egyszerű hétköznapokkal tudok szolgálni, innen Koreából. :-)