A Vígszínház Szöulban

Korábban már fejtegettem, mekkora nagy esemény, ha külföldre szakadt magyarként a hazai kultúra bármely szegmensével találkozhatunk idegenben. Tényleg nagyon jó érzés magyar nyelvű irodalmat olvasni vagy hallani, színházat vagy filmet nézni, magyar zenét hallgatni. A Vígszínház érkezett Koreába az Othelloval, és mi a péntek esti előadásra kaptunk jegyet a követségről.

A Szöuli Nemzeti Színház a belvárosban van, mégis valahogy eldugva erdő és hegy közé, a Namsan torony tövében. Régi épület, belül mindenféle modern dologgal felszerelve. Korábban érkeztünk a kelleténél, és volt lehetőségünk egy finom olasz vacsorára az épületkomplexumhoz tartozó, hangulatos kis étteremben. /Hihetetlen, de nem hogy otthon, de Olaszországban sem ettem ilyen finom pizzát!/ A hallban óriási transzparensek hirdették a magyar színházat. Nem kis meglepetésünkre tüntetés folyt az aktuális kultúrpolitika és kulturális miniszter ellen. A koreai nemzeti színház művészei tüntettek a tradicionális koreai kultúra és színház mellett. Gondolom, a hagyományok már ezen a téren is háttérbe szorulnak, és valamiféle globalizáció és multikulturalizmus hódít teret a színpadokon is. Nem szükséges és rossz, de elkerülhetetlen folyamat. Sokszor tapasztalom Koreában ezt a diszharmóniát, ahogy a Régi és az Új, a Hagyományos és a Modern, a Keleti és a Nyugati próbál összhangba kerülni egymással, a társadalom minden területén.

Az előadás szüneteiben találkoztunk a magyar szak önkéntes diákjaival, akik segítettek az előkészületekben és a tolmácsolásban. Összefutottunk a tanítványokkal és koreai tanár kollégákkal is, akik csak azért jöttek, hogy magyar nyelven hallgathassanak egy színdarabot. /Biztos nem sikerült nekik, még nekünk sem, mert a rossz hangosítás miatt elenyészett a hatalmas teremben a színészek hangja. Az óriás kivetítőkön koreaiul és angolul lehetett olvasni a szöveget./

A végén persze megvolt a kötelező fotózkodás. Aki Koreába jön, az majd megtapasztalja, - majd hozzá is szokik – hogy a koreaiak lépten-nyomon fényképet csinálnak, szinte az életük minden történéséről. Az külön kuriózum számukra, ha nem ázsiai emberrel örökíthetik meg magukat. A tanárukkal fényképezkedni meg egyenesen megtiszteltetés. :-)