My house is my castle

Átköltöztünk. Órák alatt. Profi költöztető brigáddal, két darus, emelhető „rakszerkezetes” kisteherautóval.

Napok óta mást sem teszünk, csak felsorjázzuk a pro és kontra érveket. Régi lakás: megszoktuk. Belaktuk. Megszerettük. Főleg a kilátást a hatodikról, amely feledtette velünk a panel jelleget. Odáig épp felértek a fák, és premier planban leshettük a hegyeinket reggeli kávészürcsölgetés közben. Új lakás: pontosan ugyanolyan és akkora, mint a másik, csak úgymond ’negatívja’ annak: másik oldalra nyílik a lakás, a szobák, az ajtók, mint az előzőben. Meg kell szokni. Legfelső emelet, tizenötödik, így a felettünk lakó, fékevesztett koreai kiskölkök trappolása nem hallik le. :-) Ám az eső egy-egy nagy monszunszerű zivatar után bizony meg-megjelenik itt-ott a kéróban. Kilátás: gyenge hármas. Messzire ellátni, másféle hegyekre, és a telepen átfutó folyó is látszik. De a telizöld hegy-völgy-lanka-erdő bizony eltűnt… Néhol csíkokban felbukkan két monstrum épülettömb között, de valójában takarásban van.

Az erkélyemről látom a régi lakásunk ablakát, mintegy 200 méterre. Szomorú. Majd nem nézdegélek arrafelé. Hanem a másik irányba. :-) Ahonnan olyan messze nézhetek, ameddig csak a szemem ellát…