„The dreams in which I’m dying...

... are the best I’ve ever had.” Holnap utazom haza Magyarországra. Napok óta búcsúzom a Szöultól, Koreától. Furcsa kábulatban csavargok a városban, végigjárom a kedvenc helyeimet, végigeszem a kedvenc ételeimet, felelevenítem a felejthetetlen élményeimet. Próbálok lelkileg, szellemileg és mentálisan feltöltődni. Szükségem lesz rá, úgy érzem.

Napok óta nem találom a helyemet. Ha arra gondolok, hogy véget ér ez az álom, amiben közel 4 hónapja élek, és következnek a szürke napok és a lélekölő mókuskerék, meg kell állnom, mert alig kapok levegőt. Ha arra gondolok, hogy jó időre magam mögött hagyom azt, akit imádok, gyomorszorító rosszullét jön rám. Tanítsa meg valaki, miként lehet „jól” búcsúzni, hogyan lehet túlélni az elválást. Eddig három elválós képünk készült a reptéren, közvetlenül azelőtt, hogy valamelyikünk gépre szállt és elutazott a világ másik felére. Januárban, májusban és augusztusban. Holnap mellé kerül a negyedik. Bizton állíthatom, hogy ezt nem lehet megszokni, és még csak könnyebb sem lesz soha, bár azt hinné az ember.

   

Elbúcsúztam Koreától, melyet hazámnak érzek most már. Hiányozni fog minden... a monumentális hegyek és a méltóságteljes buddhista kolostorok. Az ezer színes lampion, melyek a hitet, reményt és melegséget szimbolizálják. A fényes és színpompás fesztiválok forgataga, a koreai dobok hangjai. A lenyűgözően modern épületek varázsa, harmóniában a tradicionális ancient Koreával. A különleges és ízletes zamatok, a szamgetang és a sárga retek, az evőpálcika... a Starbucks-ok a fehér csokis kávéval és a sajttortával, meg a zöld teás fánkok... az éjszakai Szöul kápráztató fényei, az Insadong és a Myeongdong, a királyi paloták és a Namsan torony... a kiállhatatlan és önkényes buszvezetők, a bűnrossz és mégis imádnivaló koreai kiskölykök, a kézfertőtlenítők, vásárlás utáni nagy papírdobozok, szelektív hulladékgyűjtés, chipkártyás bérlet, mustárságra gingko sétány... a nyugalom, a biztonság, a harmónia. Ezt jelenti nekem Korea.

Holnap utazom haza. „Haza”...? Erősnek kell lenni, és nem szabad szomorkodni. Hálát kell adni azért a rengeteg csodálatos és felejthetetlen élményért, melyek emlékké nemesedtek családunk életében. Sarang, Korea, anyong hí keszejo! – vagyis, szeretlek, Korea, viszontlátásra!

Ps: ez a blog most ideiglenesen lezárul. Hamarosan újat nyitok, www.miramagyarorszag.blogspot.com címmel.