A hely, ahol élek

A nappalink egyik oldala szinte csak üvegből van, vagyis három egymásba tolható, padlótól plafonig érő üvegablakból. Innen, a 6. emeletről szemet és lelket gyönyörködtető látvány nyílik egy kis völgyre, és az azt ölelő hegyekre. A panoráma esztétikai élményén valamelyest ront a tudat, hogy ez az idilli környezet valójában egy katonai bázisnak ad helyet.

 
 

Koreában nincs béke (az olajfák alatt). Jelenleg is csak tűzszünet van, és nem ratifikált béke, vagyis elméletileg passzív és felfüggesztett hadiállapot. Ennek a megdöbbentő és valóságos, kézzel foghatóan labilis – és ugyanakkor feszülten fegyelmezett – „békének” voltam a szem és fültanúja, amikor tavasszal részvettem egy Panmunjom túrán, ami a két Korea – Észak és Dél – határvidékéhez kalauzolt el minket, egyenesen a DMZ-be (demilitarizált zóna). Megrázó volt átélni és látni, ahogy a két hatalom, - a konok, vérszegény és vérvörös Észak, és a büszke, gazdag és amerikanizált Dél – egymásnak feszül a határon. A közelmúlt vészjósló politikai eseményei is megerősítették a vezetésben, hogy ide nem egy amatőr hadsereg kell, hanem egy elhivatott és profi zsoldos had.

Mi, innen a hatodik emeletről nap mint nap szemtanúi vagyuk a folyamatos készenlétnek. Miközben édenkerti látvány tárul a szemünk elé egy-egy ködös, lullaby-os reggelen, sokszor a katonák ébresztőjére riadunk mi is, és a hadgyakorlatozás zajai csak az este 10 órai takarodóval csendesülnek. A szépséges hegyek naponta visszhangoznak a lőgyakorlatoktól, sokszor hatalmas füst csap fel egy-egy tanklövedék becsapódásakor. Két rotorú keki helikopter köpi ki magából a földszínű ejtőernyősöket, a nagy „zeppelinből” pedig fehér ernyősök hullanak alant az erdők sűrűjébe. Engem furamód lenyűgöz a szépséges formának ily tökéletes diszharmóniája – a rombolás, pusztítás és háború negatív konnotációjú tartalmával.

Egyéként bárhol jársz Koreában, mindenhol rálátsz egy gyönyörű kis hegycsúcsra, nagyobb dombra vagy emelkedőre. Ezek nem magas lánchegységek, inkább lankás középhegységek, de markánsan meghatározzák a koreai tájat. A borderline túráról jut eszembe, hogy pont annak a fakultatív programnak a keretein belül volt egy olyan igazi, tradicionális sütögetős ebéd, amiközben egy észak-koreai menekült adott elő koreai népdalokat egy szál kajagunnal. Hirtelen meghallottam egy szomorkás dallamot, persze koreai nyelven, melyhez magyarul dúdoltam hozzá a szöveget magamban. 14 éves voltam, amikor utoljára énekeltem a Rádió Gyermekkórusában, a népek zenéje összeállításból azt a koreai népdalt, amit akkor az az ember énekelt. Leírom ide a szövegét – kár, hogy a dallam nem hallatszik hozzá.

„Szép hegyem, szép hegyem,
Bűbájok otthona.
Még a nap fel sem kelt, úgy siettem.

Hűtlen páromnak nyugtot ne ádj soha,
Fájdítsd meg a lábát, hogy el ne menjen.”

Ps: és igen. Miután mindezt leírtam, rákerestem a YouTube-on. Hogy hátha. És megvan. :-) A koreai népdaltól eljutottam odáig, hogy ez az ARIRANG song, tradicionális koreai népdal. Köszönöm, YouTube. És az Istenek óvják a két Koreát.