Bakancslistán, minden évben

Azt olvastam egy koreai blogban, hogy egy Ryan Berkebile nevű embernek még nem sikerült eljutnia a Lótusz Lampion Fesztiválra, és ez felkerült a bakancslistájára. Végigpergettem a saját listámat, hogy vajon én mire vágyom igazán, hová szeretnék eljutni... és közben rájöttem, hogy – hálátlanul – eszembe sem jutott az, hogy mennyire áldott és szerencsés helyzetben vagyok, hogy immáron másodjára lehetek részese annak a csodának, amit ez a kivételes esemény nyújt.

Lampionok az éjszakában. Az úgy van, hogy amikor megérkezik az ember Ázsiába, és meglátja a feje fölött himbálózó vidám színes formákat, egyszerre csak elkezd mosolyogni, kívül s belül, és csak annyit érez, nagy sóhajjal kiszakadva a mellkasból: ’Itthon vagyok. Megérkeztem.’ Aztán éjszaka csak mászkál kábultan, újra és újra minden nap, mert kicsalogatják az imbolygó színes fényfüzérek a városba. A szívek megtelnek várakozással, és valami megmagyarázhatatlan ígéret lengi be a lelkeket. Aki nem hisz, az is kicsit hinni kezd. Mert mindenki sóvárogja a jót. A harmóniát, a szépséget, a nyugalmat.

Aztán az történik, hogy ott találod magadat a Jongno ünnepi forgatagának a  közepén. Jó helyed van a külföldieknek fenntartott és elkerített részen, de te mégiscsak előre kívánkozol, a kordon széléhez, ahonnak karnyújtásnyira látsz mindent. Így leülsz a földre, és várod a csodát... és akkor egyszer csak felhangzik az ünnepélyes zene, és kezdetét veszi a lampionos felvonulás. És onnantól kezdve egy teljesen más lelkiállapotba kerülsz. Halványan eszedbe jut a mudong kántálása, aki egy Seolnal idején megáldott téged. A mudong koreai sámánasszony, és varázslatos táncával, színes szalagjaival, rámondásos imájával szinte transzba révített téged.. Igen, és most szinte hasonlóan érzed magadat, csak ez annál sokkal jobb... mert olyan, mintha megnyílna a szíved és a lelked, és valami régen vágyott harmónia és megvilágosodás útjára lépnél... Lassan besötétedik, és te is meggyújtod az ajándék lámpásod fényét, és ahogy körbenézel, ezer és ezer lótusz fénye világít az éjszakában.

És akkor nem  éred fel ésszel, hogy hogyan lehet az ember mérhetetlenül boldog, amikor folyamatosan a feltörni vágyó könnyek fojtogatják a torkát. Hát van ilyen is, amikor legszívesebben sírnál, annyira mélységes öröm tölt el. Aztán egyszer csak, mintegy ajándékként, az egyik felvonuló hozzád lép, és kezedbe teszi az általa cipelt, hatalmas, sárga lótusz lampionját. Valamit mond, kezet fog, mosolyog, és te csak annyit nyögsz ki, hogy „komapszümnyida”, igen, és nem „kamszahamnyida”, mert az ’csak’ egy sima köszönöm, és hogy ezt most mennyire nagyon és végtelen hálával köszönöm, azt még az udvariasabb formula sem fejezi ki igazán.... A könnyed csordul, és ráz belül valami libabőrös zokogás, de milyen furcsa, hogy ez is az a bizonyos „jóféle” és jóleső zokogás, csak ne kellene visszatartani...

Valaminek kell lennie abban, hogy a hitből és szeretetből szétáradó erő hihetetlen energiát ad, és láncreakcióként szül újabb szeretetet. Az emberek, a buddhista emberek végtelen szeretete, vidámsága és nyugalma olyan boldogságos érzeteket kelt bennem, melyek régen látott vendégei a lelkemnek... Bizalom és bizakodás. Nyugalom és harmónia. Ujjongó öröm és vitalitás. Ezt érzem magamban, de olyan feltoluló és szétrobbanó erővel, hogy beleszédülök. Újabb felvonuló lép hozzám, és mesébe illő, Buddha kezét ábrázoló, csodálatos hanji papír lampiont nyom a kezembe. Mert ami jó benned lakozik, azt add tovább a világon a rászorulóknak, ezt írják a buddhista tanok. Megható, felkavaró és örökké felejthetetlen az élmény. Kinyújtott kezemet emberek százai érintik, fogják meg, akik mosolyognak, és köszönetet mondanak, nekem. Miért. Nekem. Nekem kellene köszönetet mondani mindenért. Azért, mert itt lehetek, még ha nem is maradhatok sokáig. Azért, mert így érezhetek, ilyen ’teljességfélét’, még ha a gondok nem is múlnak el hirtelen. Azért, mert képes vagyok még ilyen áldott, tiszta és könnyű érzésekre, a megnyomorodott és sérült lelkem ellenére.

Amikor a lampionos felvonulás véget ér, a főtérre megyünk, a záró ceremóniára. A tomboló tömeg magával ragad. Mindenünnen koreai dobok pergése hallik, vakító fények villódznak, mindenki nevet, táncol, énekel. Nem akarom elhinni, de automatikusan belesodródom az embermasszába, gyönyörű színes ruhás lányok ragadnak magukkal, és én szívesen megyek... csak táncolunk körbe-körbe, és én úgy érzem, hogy nem voltam még boldog, soha ennyire. A külföldiek úgy hívják a táncot, hogy „Flower party”, mert egyszer csak millió rózsaszínű selyempapír lótusz szirom hull alá az égből, mint egy mennyei hóesés... Eufóriában táncol és nevet mindenki, a kezünkkel próbáljuk elkapni a szirmokat... és olyan, TÉNYLEG OLYAN, mintha megszűnne minden rossz az életünkben, és röpke percekre ugyan, de elérnénk azt a vágyott és ideális állapotot, amikor már MINDEN JÓ. Minden jól van úgy, ahogy van. Nincs semmi rossz, egységre leltünk önmagunkkal, egymással, és a világgal is.

Azt mondják, hogy a lampionoknak különösen sok jelentésük van. Az ősi időktől fogva a melegséget, hitet és a félelem nélküli békét szimbolizálják. Így van ez a tiszta, fehér fényű, egyszerű ovális Japán lampionnal, az óriási vörös gömb alakú kínaival, vagy a nyolszögletű, szivárvány összes színében pompázó koreai lámpással is. A lótusz ezen felül még több erővel bír. Tisztaság, megvilágosodás, újjászületés. Hiszik keleten, hogy a lótusz gyökere mocskos iszapból növekszik, és mégis csodaszép, tisztán éteri virágokat terem. E virágok fakadtak a földből a gyermek Siddhartha herceg lába nyomán, akit később Buddha néven ismert meg a spirituális tudatára ébredő világ. Lampion és lótusz. Lótuszlampion. A kettő együtt a szellemi és lelki harmónia, a tökéletesség üzenetét hordozza és ígéri.

Jövő évben május 10-től 12-ig lesz a Lantern Festival, ami nem került le a bakancslistámról. Tudniillik minden évben felkerül rá - újra.  Szóval én BIZONYOSAN itt leszek akkor Szöulban. És ti...?