Ahová a szíved visszahúz...

Ferihegy új terminálja, egészen csinos.

Én sírva érkeztem Szöulba. No, nem azért, mert különösebben meghatódtam volna, nem... az másnap következett be, nyugalmasabb körülmények között. A közel 15 órás utazás, az átkozott „jetlag”, az agyongyötört testi – és lélekállapot nem kedvez a mosolygós nosztalgiázásnak, hála az Égnek. J Tehát az elejéről kezdve: valahol logikus, hogy ahol az ember egyszer jól érezte magát, oda igyekszik visszavergődni, bármi áron – akár turistaként, akár máshogyan. Ázsia, Korea de leginkább Szöul a szívem örök csücskei, ez köztudott. (És hogy még mennyi magyar ismerősömé, az bizony meglepő... ) A Budapest-Szöul repülőjegyről régebben az AirFrance – Finnair – Aeroflot triumvirátusban gondolkodott az ember. Most viszont mindent überel egy egészen új, és rendkívül modern, valamint kedvező árakkal repkedő légitársaság, a Qatar Airways. Náluk érdemes megvenni a repjegyet, mert a szolgáltatásaik ár-érték arányban több, mint kielégítőek.

"Lowfat" ebéd, és még sokféle... :)

A Doha felé tartó járaton meglepetten konstatáltam, hogy például van adatkábel dugó az ülések háttámláján, amin keresztül töltheted a telefonodat, vagy egyéb elektronikus szerkezetet. A fedélzeti mosdók tele vannak frissítő-fertőtlenítő kendővel, testápolóval, arclemosóval, kölnivel, egyszóval mindennel, ami a felfrissüléshez kell. Nyakba akasztható tasakban adnak az út elején zoknit, füldugót, szemvédőt, fogkefét és fogkrémet. A monitor, ami a szórakoztatást és az információkat biztosítja, érintőképernyős. Rengeteg kategóriában lehet rengeteg filmet és sorozatot nézni, zenét hallgatni, a premier daraboktól kezdve a klasszikusokig. A repjegy online fizetésénél többféle menüsorból választhattam, kíváncsiságból kiválasztottam a „lowfat” variációt, és lőn, VALÓBAN diétás kaját kaptam, méghozzá nagyon finomat. Korrekt. (Egyébként már az első utazás révén „Premium member” lehettem, ami sokszor 20%-os kedvezményt jelent majd a jövőben a Qatar egyéb áraiból.)

Jeges-mentás limondáé.
Nem az európai gyomornak...

Jótanács: kerüld a miniszoknyát Dohában!

Bár nyári melegből jöttem el Budapestről, de az 5 órás utazás után a Dohán mellbevágó afrikai meleg engem is megdöbbentett. A tunéziai utazásaim jutottak eszembe, és hálás voltam, hogy rövid ruha van rajtam... egészen a tranzit várójáig. Amikor is döbbenten konstatáltam, hogy egy burnuszos és csadoros emberekkel teli helyen nem éppen optimális combközépig érő miniruhában flangálni, sőt mi több, enyhén kihívó... Igyekeztem tehát meghúzni magamat és kerülni a szemkontaktust, majd az első orbitális hiba után beleestem a másodikba. Hatalmas – és valljuk be, igen kiváló! – tipikusan arab itallal frissítettem magamat, a mentás limonádéval. Aztán egy fél óra múlva vörös felkiáltójellel villant be az agyamba, hogy ugyebár Afrikában NEM ISZUNK semmilyen vizet vagy abból készült italt, kizárólag palackosokat. Így gyomrom fájdalmas morgásából rájöttem, hogy már megint feledtem a Tuniszban tanultakat...:(

Lényegesen hamarabb értem Szöulba, mint szoktam, mert eddig ugyebár nyugatra és északra indultam, és Párizsból, Helsinkiből vagy Frankfurtból repültem a koreai fővárosba. Sokat számít, hogy most dél-keleti irányba indult az első gép, mert így hosszú és fájdalmas órákat lehetett spórolni a kritikus tengerentúli repülésből. Incheonban a magyar barátnőimmel találkoztam, és ahogy megláttam az ismerős shopokat, kiírásokat, már rendben volt minden. A szokásos rutint is végigjártam, pénzváltás, (én hülye, magyar forintot is hoztam, amit – úgy tűnik, sehol nem váltanak be Koreában...) utazó kártya feltöltése a 7Eleven-ben  (jó, hogy egy év elteltével is működik a travel card-om!). Majd gyorsvonattal indultunk be Szöulba, ami a metróhálózathoz csatlakozott, valamikor egy óra múlva.

Korea imádó magyar lányok. :)

Nem is lett volna semmi gond ezzel a takarékos transzferrel sem, ha nem lett volna olyan rohadt nehéz a bőröndöm, a kézitáskám és a laptopom. Miután leszálltam Seokgye-nél, ahol a szlovák tanárnő barátnőm várt, egész egyszerűen azt történt, hogy megint tévedtem, továbbá a maradék erőmnek is a végére értem. Egészen banális az, hogy én a 6-os kijárathoz mentem, Monika meg az 5-ösnél várt engem. Aki már járt Ázsiában, az tudja, hogy ezek bizony nem olyan távolságra vannak egymástól, mint az Astoriánál két kijárat. Egyszerűen mintha egy másik utcában vártuk volna egymást, és mivel a telefonom nem működött, (egyébként a fene essen bele, CSAK ezért vettem androidos okostelefont, hogy Ázsiában is használhassam, hát mi a baj vele? valaki hozzáértő árulja már el! ráadásul Samsung Galaxy, totálisan kompatibilisnak kellene lennie magával az országgal is... J )nem állt módomban telefonálni sem. Azt hittem, meghalok, ahogy várakoztam a buszmegálló padján, nem tudtam elmozdulni a mozdíthatatlan súlyú csomagok miatt, és csak vártam, vártam, nem tudtam, mit csináljak...

Miután már majdnem sírógörcsöt kaptam, minden mindegy alapon megszólítgattam a koreaiakat, hogy „do you speak english?”, amire persze legtöbbször rémült tagadás volt a válasz, mert a koreaiak nem akarnak, nem tudnak, vagy nem szeretnek angolul beszélni. Végül már szinte sírva könyörögtem három asszonynak, hogy segítsenek, és elmagyaráztattam velük a szomszédos odeng árusnak, hogy hadd hagyhassam itt a nagy bőröndömet, amíg megyek egy kört, segítséget keresve. Így végigtrappoltam a hatalmas metrómegállót újfent, majd lementem a személyzethez, és kétségbeesetten magyaráztam, 10 000  wonost lengetve a kezemben, hogy „my phone doesn’t work here, but I have to call my friend, because I got lost...”. Egyszóval ők felhívták a barátnőmet a saját telefonjukon (és természetesen nem kértek érte pénzt...), aki aztán értem jött, és együtt elvonszoltuk a cuccaimat az apartmanjába.

És akkor, csak akkor tudtam – és csak annyit érezni, hogy VÉGRE. :)

Az első szöuli látkép, ami fogadott. A Han folyó, naplementekor.