Továbbállók

„Double B-day party" volt hétvégén, az itt tanító külföldi professzorok közül kettő ünnepelte a születésnapját. Az itteni tanárok bizonyos szempontból kényszerű közösségben élnek. Nap mint nap találkoznak a campuson, és nagyjából egy helyre is vannak elszállásolva. (a mi lakóparkunkban és közelében is élnek vagy egy tucatnyian.) A szülinapra – mintegy batyus buliként – mindenki vitte a saját maga által preferált vagy készített kaját.  Én – jobb híján – lesütöttem egy jó adag palacsintát, és kerítettem hozzá tölteléket. (kár, hogy itt soha nem fogják megtudni, milyen az igazi mazsolás-túrós palacsinta, a mákosról nem is beszélve...) Jelképes ajándékként vettem két kis övre akasztható pléhbögrét, és Monika segítségével ráragasztottam matricából koreaiul, hangul nyelven az ünnepeltek (Priyanko és Stephan) nevét.

Számomra nagy tanulság volt, hogy - bár tartottam tőle, hogy nem így lesz, mégis - kimondottan jól éreztem magamat az összejövetelen. A palacsinta hihetetlenül népszerű volt és hamar elfogyott. Az ajándék mindenkinek nagyon tetszett. Nagyon vegyes etnikumú társaság jött össze, volt spanyol, portugál, olasz, indiai, román, bolgár, német, cseh, angol, amerikai tanár, és néhány diák is. Lazák voltak és közvetlenek. Senki nem okoskodott, senki nem nagyzolt, nem játszotta meg a fejét. Többektől hallottam, hogy hiányzik nekik az azonos kultúrkörbe tartozó emberek társasága, és az angol nyelven történő értekezés. (A saját tanszékén ugye mindenki a saját nyelvén tanít, a koreaiak közül pedig még mindig nagyon kevés tud és mer megszólalni angolul.)

Ami megdöbbenéssel töltött el, az az volt, hogy nagyon sokan mondták el, hogy nem maradnak tovább Koreában, és ez a saját döntésük. Általában akik 2-3 évet eltöltöttek itt, most továbbállnak – és szívesen teszik. Volt ebből egy kis vélemény ütköztetés, mert egyedül maradtunk Monika barátnőmmel, aki szlovákot tanít, és egy olasz lánnyal, aki most érkezett, és (még) óriási benne a lelkesedés. Persze nem voltam kompetens a témában, hiszen nem tanítok, és emiatt teljesen más aspektusból látom a dolgokat. Akik hamarosan elhagyják a tanszéket, azok arra hivatkoztak, hogy nem nyújt nekik elegendő szellemi kihívást az anyanyelvük tanítása. Nincs benne semmi kreativitás, és többre vágynak. Nekünk, akik idealisták vagyunk, és – legfőképpen – középkelet-európai blokkból érkeztünk, kicsit olyan Korea, mint a Kánaán. Nyilván máshogy gondolja ezt az a német vagy angol tanár, aki otthon is tud annyit keresni a tanítással, hogy megél belőle. Számomra csak nehéz megérteni, hogy valaki miért akar innen elmenni. Azóta sokat gondolkodom ezen. De az biztos, hogy ha húzok egy képzeletbeli vonalat valahol a Duna mentén, akkor az attól keletre és délre élők szívesen maradnának, és meg vannak elégedve a sorsukkal, a munkájukkal, Koreával. A nyugatabbra élők már nem így gondolják – sőt, engem nagyon meglepett az indiai srác döntése, hogy nem akar tovább itt tanítani. Persze mindenkinek megvannak a maga preferenciái és elképzelései az életéről. Mi, Monikával pedig továbbra is áhítozunk egy „forever Seoul citizen” sátuszra, akár olyan áron, hogy kiszengek legyünk vagy baristák a Starbucks-ban. J