Búcsúnapjaim Koreában 3. – „All you can eat”, koreai módra

Ori, az imádnivaló fényeivel

Miután túlestem a bepakolás lehetetlen küldetésének paranoiás hisztériáján, utolsó estémen elvittek egy búcsúvacsora féleségre, az Orihoz, egy úgynevezett „all you can eat” étterembe. Voltam már párszor hasonló helyen otthon, de bátran állíthatom, hogy a koreaiak ezen a téren is bőven kitesznek magukért. Az étterem hatalmas volt, és a hétköznap ellenére szinte tele volt emberekkel. Elhűlten konstatáltuk, hogy a svédasztalok olyan lucullusi bőséget kínálnak, hogy a töredékét sem tudjuk végigenni. Hatalmas húsok, tenger gyümölcsei, levesek, tömérdek saláta, rengeteg féle köret, különleges gyümölcsök, olasz, kínai, japán kaja, rogyásig rakott deszertes asztal, többféle üdítő, fagylalt és kávégép állt rendelkezésre. Az első tányérom súlyos főételeket tartalmazott, a másodikra könnyű halféléket pakoltam, a harmadik édességgel volt tele, a negyedik pedig gyümölccsel... Nem voltak ostobák a régi görögök és rómaiak, akik a tort kitalálták. Az alapos evészet és ivászat ugyanis kellőképpen túlterheli az ember gyomrát, fizikumát, és ezáltal eltompítja a szellem fájdalmait is. Jómagam képtelen voltam a búcsúzásra koncentrálni, szomorúságom kimerült a gyomortérfogatom nem megfelelő nagyságán való kesergésen.

Éjszaka még találkoztam a barátnőmmel, Momoval, és legfőképpen megpróbáltunk nem sírni az elválás miatt. Szerencsére fáradtak voltunk a depresszióhoz, és abban mindenképpen megegyeztünk, hogy hamarosan találkozunk Angliában, Koreában vagy Kínában. Nagyon kíváncsi vagyok, melyik jön össze... J Monika egy csomagot adott át nekem búcsúajándékként, egy levéllel együtt. Az volt a feltétele, hogy csak a repülőgépen nézhetem meg. Betartottam. (Csodálatos ajándékokat kaptam Tőle, pont olyanokat, amelyekre vágytam. Egy hangul írásos terítőt, egy szerencsét hozó talizmánt, és egy kis királyi párt egy szép selyem tasakban.)

A repülőtéren kellemes és szépséges meglepetésben volt részem. A tranzitban egyszer csak megjelent a „Királyi család”. Hevenyészett kis kosztümüs bemutatót tartottak az utazóknak, felvonultak, és a végén élőképet alkottak, lehetőséget adva arra, hogy mindenki fényképezkedhessen velük. Mögöttük egy kulturális centrum volt, amiben zenés műsor is volt. A tradicionális, szomorúan szép hangú koreai hangszeren, a haegeum-on játszott egy művésznő. Pazar kis búcsúajándék volt az utazás előtti utolsó pillanatokban.

A repülőgépen is jó dolgom volt. Úgy 85%-osan volt csak telített a gép, így átülhettem egy jó helyre. A középső, négyüléses sor egyik hátsó sorában, ahol nem ül mögöttem senki, és teljesen hátratolhatom a székemet. A csomagoknak is több hely marad, és el lehet „feküdni” a mellettem lévő üres ülésekre. A Korean Air-rel utaztam, szerencsémre. Ők egészen jó ellátást biztosítanak. Vagy 100 film közül lehet választani, mindig adnak forró higykendőt, és folyamatosan lehet snack-et enni az utazás alatt. Miután kibontottam a barátnőm levelét, nem sikerült megállnom a sírást. Egészen jól tartottam magamat az utolsó percekig. Hiába, mert azt azért nem tagadhatom, hogy szívem és lelkem egy jó nagy darabját hagyom itt Koreában.

Ahogy visszaolvasom ezt a bejegyzést, látom, hogy túl sok benne a „búcsú” szó. Lehetséges, hogy most vége szakad életem egyik legboldogabb, legérdekesebb és legélvezetesebb periódusának, és emellett nem tudok csak úgy, könnyedén és vállvonogatva elmenni. De azt sem akarom és fogom elfelejteni, hogy mint minden búcsú, ez is magában hordozza egy másik, egy új élet lehetőségét. A búcsú és a lezárás után szükségszerűen és logikusan érkezik egy újrakezdés is. A következő élménnyel teli életszakaszom első napjait kezdem meg tehát most.