 |
| A konténer helyszín és díszlet |
Most nem is Mundruczó Kornél – Frankenstein-terv című filmjéről színdarabjáról akarok írni. Az apropó mégis az, hogy a filmből készült színpadi adaptáció itt vendégeskedik Szöulban, egy alternatív színházi fesztiválon. A drámáról egyelőre csupán annyit, hogy „súlyos” mű, még a közép-kelet európai infernóhoz szokott posztmagyar léleknek is, hát még a konfuciánus etikán (és finom ázsiai esztétikán) nevelődött koreai léleknek... és ezzel nagyon keveset mondtam a VALÓSÁGOS különbségről...
(Spoiler: a Frankenstein-project egy brutális, véres és nihilista (minimalista) pokolraszállás. Egy végleg elcseszett „Szentháromság” keresés és példázat. (Emellett egy rohasztóan kilátástalan Frankenstein parabola.) Antifőhőse intézeti emberállat, anyja keresésére indul, de a fátum fintora folytán az apjára (is) rátalál. Végül mindenkit elpusztít maga körül, mint Shelley hőse. Ennyi, dióhéjban.) No mármost, mi, magyarok, akik hozzászoktunk a lassú folyású, véresen szürke és érfelvágósan depresszív szenvedéstörténetekhez, frankón immunisak vagyunk MINDENNEL szemben, ami a színpadon történik. Legyen az nyíltszíni vizelés, orális szex, maszturbálás, verés és gyilkosság, verbális és fizikai megalázás, céltalan kegyetlenkedés, ordibálás, agresszív zajok... Mert mindez előfordult a darabban, masszívan és töményen, irtóztatóan plasztikusan, - amolyan tabudöntögető stílusban. Ráadásul – köszönhetően a frappáns átiratnak – premier planban és interaktív közelségben a közönséggel. Mondom, mi már hozzászoktunk...
 |
| Embert próbáló munka a színpadon |
Ellenben szegény koreaiak... a sokk a legenyhébb kifejezés a reakciójukra. Ennek legmarkánsabb megnyilvánulása volt annak a nagyszerű koreai diáklánynak a viselkedése, aki a magyar tanszéken tanul, és emiatt (is) résztvesz a drámában, segítőként, szereplőként, tolmácsként. Ez a bátor diáklány – a frappánsan megoldott és koreai helyszínre, illetve szituációra aktualizált script szerint – a darab háromnegyed részében szinkrontolmácsolta a magyar dialógusokat és eseményeket, - úgy értem: naturalisztikus és horrorisztikus történéseket. És amikor a végén odamentem hozzá gratulálni, láttam, hogy nagyon fel van zaklatva, komoly „katarzist” élt át, és bizony a végén szinte sírt is. Nem nagyon értettem, mit mond, de talán az történt, hogy a közönség egy része erősen megbotránkozott a látottakon, és talán nem vették jó néven Tőle, hogy aktívan résztvett az előadásban.
Természetesen mindezzel nem azt akarom mondani, hogy nem kellene ilyen „sajátságosan” magyar művet idehozni. Sőt, valószínűleg inkább az lenne a célja az ilyen jellegű fesztiváloknak, hogy látványosan megmutassák, illetve ütköztessék az alapvető történelmi, kulturális és mentalitásbeli különbségeket, melyek Európa és Ázsia, vagy akár Magyarország és Dél-Korea között vannak. Ami azonban jelen esetben égetően hiányzott, az a visszacsatolás – mindkét részről. A befogadás (vagy itt inkább: BEFOGADHATATLANSÁG) problematikája, a sokkoló élmény feldolgozása, megbeszélése, letisztázása, helyrerakása. Jól jött volna egy közönségtalálkozó, egy mindent feloldó diskurzus a taps végén, és akkor talán nagyobb evidensebb sikert könyvelhetett volna el Mundruczó megrázóan jó emberi apokaliszise, a Frankenstein-terv.
Szegény kislány.
VálaszTörlésMondjuk ezeket a botránkoztató darabokat én egyáltalán nem szeretem. Véleményem szerint ez Magyarországon is csak egy szubkutlúra, aminek talán nagyobb a füstje, mint a lángja - azaz kevesebben kedvelik, mint amennyit beszélnek róla.