Elhiszem én, hogy amikor a koreai diákok ösztöndíjjal Budapesten vannak, vagy inkább Szegeden vagy Debrecenben, akkor valószínűleg ugyanúgy lelkesednek, mint én. Lehetséges, hogy amikor egy ázsiai ember Magyarországon az utcán sétálva véletlenül betéved egy keresztény templomba, ugyanazt érzi, amit én. De mégis... nem tudok napirendre térni a dolog felett, hogy csak sétálok a némileg lepukkant külvárosi részen, kicsit felmegyek a kaptatón, és egyszer csak egy ékszerdoboznyi kis csoda tárul elém, egy aprócska buddhista tempom képében. Ováció, áhítat és esztétikai élvezet, gyors egymásutánban váltakozva.
Már éppen naplemente előtt állt az idő, amikor egy röpke 10-20 perces sétát tettünk a szlovák barátnőmmel. Nem akartunk túl messze menni, így Yongin lakott területéről kifelé, illetve felfelé a hegyekre vettük az irányt. És akkor egyszer csak ott volt, magasodott a fejünk felett a kis buddhista templom, a neve Bulyeongsa. Kiszűrődött a moktak http://en.wikipedia.org/wiki/Wooden_fish kongó hangja, pont az esti szertartásra értünk oda. A lemenő nap bíbornarancs fénye megszínezte a még csupasz fákat az ég alatt, és félhomályba burkolta a kolostor előtt magasodó szürke kőpagoda emeleteit. (azta, ez aztán giccsesen hangzik, de TÉNYLEG ILYEN VOLT...)
Ahogy bekukkantottunk a cirádásan festett paraván ajtó rései között, láttuk, hogy egyetlen szerzetes térdel a földön, ütögeti hangszerét és kántál hozzá. Megkapó pillanat volt, lábujjhegyen mászkáltunk a falak mellett, és vizslattuk a kolostort védő hindu istenek, a deva-k morcos tekintetét a festményeken. Olyan megmagyarázhatatlanul békés és szép volt minden... nem csak az imateremből kivilágló színes fényecskék, hanem a lassan sötétbe boruló kisváros a domb lábánál, meg a felettünk magasodó ritkás erdők és sziklás lankák. Valahogy olyan TOTÁLIS és komplex érzés volt, olyan BEFEJEZETTEN nyugodt, olyan megérkezős, vagy nem is tudom, hogyan mondjam el... mintha az ember akár csak röpke időre is, de megbékélt volna a sorsával... (asszem, ha ilyen hatást vált ki belőlem minden buddhista kolostor, napi egy meglátogatását terve kéne vennem a hátralévő életemben... J)
Végül csodás ajándékot kaptunk az égiektől, vagyis a szerzetestől, aki – miután befejezte az esti szertartást – kedvesen beinvitált minket a templom belsejébe. Később magunkra is hagyott bennünket, jó sokáig, így tátott szájjal – és lélekkel – bámultam körbe-körbe, és próbáltam befogadni mindazt a gyönyörűséget, ami körülöttem volt. Soha még ilyen szabadon nem voltam itt Koreában templomban, így most először készíthettem jó pár képet és filmecskét a kolostor belsejéről.
Nem tudom, miért volt ilyen jó ez a késő délután. Nem tudom, mivel érdemeltem ki. Egészen véletlenül, előre tervezés nélkül vetődtünk oda. De arra már régen rájöttem, hogy Korea ilyen. A legváratlanabb pillanatokban ajándékoz meg olyan lélekmelengető, megismételhetetlen és felejthetetlen pillanatokkal, melyeket elraktározhat az ember a szíve csücskébe, és később bármikor felidézheti egy kisfilm formájában, ha rossz(abb) idők járnak, és újfent meg kell győzni magunkat, hogy valójában MILYEN GYÖNYÖRŰ IS A VILÁG.
ps: a kisfilm majd később. Valamiért nem tudom feltölteni.
Hát, buddhista templomban még azt hiszem nem jártam. Meglepetések azonban itthon is érhetik az embert. Néha váratlan helyen bukkan fel egy-egy szép templom - ahol nem is várná az ember. Pl. így jártam a zugligeti templommal.
VálaszTörlésNa igen, én is pont erre gondoltam, amikor leírtam mindezt! Nem is kell egyből Mátyás templom kaliberű templomra gondolni... nekem is nagy rácsodálkozásom volt a Blahától nem messze a kicsi Rókus kápolna, például. Vallásos érzülettől függetlenül nagyon megkapó tud lenni egy ilyen hely. Nem árt a léleknek és a szellemnek egy kis nyugovás ilyenkor. Legalább ilyenkor... :)
VálaszTörlés