Pillangók nyomában Szöulban

Szöulban jártunk a barátnőmmel, Momoval, a pillangók miatt, - de erről majd később. Amolyan egész napos, tipikusan turistás loholós napot terveztünk. Végül aztán elég nyomorultul indult, mert valamivel elcsaptuk a gyomrunkat a Paris Baguette-ben, ahol mindig találkozunk. Talán a tojásos szendvics volt rossz, vagy az apró fánkok, de hullafehéren pihegtünk a gyorsjáraton, émelygéssel küszködve minden lassítás-fékezés kombónál, - és higyjétek el, a koreai buszsofőrök vezetési stílusa bizony ebből áll...

Szóval a pillangókat kerestük volna, de le kellett szállnunk szusszanni kicsit, így Bundangnál lesétáltunk a meterséges folyó partjához, ahol jóleső csend és nyugalom fogadott, meg az ébredező tavaszi  melegfényű napocska. Itt elcsacsogtunk a koreai férfiakról meg arról, mennyire nagyon tudnánk ebben az országban élni. A rövid szieszta után új erőre kapva siettünk a belváros felé, ahol is a Doksugunk palota volt a cél, az éppen aktuális Királyi Őrségváltás miatt. (Persze Momo sejthetett valamit a másik programunkról, mert a Jongno-nál rábeszélte magát egy klassz kis hangulos táskára, mert abban totálisan egyetértünk, hogy sálból, nyakláncból és vászontáskából sosem elég.) Itt már mintha érezhetően mocorogtak volna a pillangók.

A Doksugungnál nagy tömeg fogadott, meg hosszú sor a bejáratnál, - ahol 1000 won egy jegy, átszámolva ez kábé 180 ft. (!!!) De őrségváltás a Daehanmun-nál, a főkapunál volt, a palotán kívül. Önkéntesek rendezték a terepet, hogy legyen hely a színpompás őröknek, zászlóknak, doboknak és hangszereknek. Hamarosan megkezdődött a ceremónia, melyet hangulatfokozó koreai zene kísért, meg többnyelvű magyarázó kommentár. A pillangók intenzíven verdestek a szárnyukkal, és amikor vége volt a őrségváltásnak, hosszú és rendezett sor alakult ki két – kimondottan erre a célra kihelyezett jóképű :)- királyi gárdista előtt. Mert hogy kezdődött az elmaradhatatlan fényképezkedés. Hamarvást újabb kicsi őröcskék jelentek meg, és kiderült, hogy a gyerekek ingyen beöltözhetnek a korabeli jelmezekbe, hát, volt is nagy nyüzsgés.

A Dunkin Donughts-ban egy lattéval megerősítve magunkat elindultunk a Nagy Sejong király szobrához, ahol Momo egy földalatti múzeumba vezetett. Tisztán éreztem a pillangókat, mert tudtam a fejemet hova kapkodni, mert olyan szuper dolgokkal volt tele a koreaiak kedvenc királyának múzeuma. Volt ott egy hangulatos hangul kiállítás, a koreai abc-ről; egy óriási „teknőc hajó”, a majdnem ugyanolyan nagyrabecsült Yi Sunshin generálisról, a japánok ellen vívott tengeri csaták hőséről. Úgy éreztem, hogy a hangul megérdemel tőlem annyi tiszteletet, hogy vettem egy pompás vászontáskát, nagggyon jó áron! – Momo is akart egyet – és ezáltal büszkén fogom hirdetni a koreaiak legnagyobb kulturális kincsét. Eztán filmeket néztünk Sejong találmányairól, hangul betűkkel írtuk le hanji papírra a nevünket, és végül résztvettünk egy 4D-s filmvetítésen, aminek keretein belül bőven kaptunk vizet és szelet az arcunkba a nagy tábornok egyik tengeri csatáján. Elképesztő élmény volt... és Mindezt, MINDENT, - ingyen! Hihetetlen!

Estefelé járt már, és Momo ígért egy sabu-sabut, ami egy tipikus japán leves, és véleménye szerint megkoronázása a napunknak. Akkor még nem voltam vele teljesen tisztában, de a pillangók uszályként repültek utánunk, ahogy a Bosingak melletti kis sikátorba húztunk, és felmentünk a japán étterembe. Telt ház volt, meg csoda, hogy az utolsó két személyes kis asztal nekünk jutott, és hamarosan hozták a sabu-sabu kellékeit egy kiskocsin. Óriási tálban felforraltuk az alaplevet az asztal közepén, és lassan rakosgattuk bele a tálra készített hozzávalókat: zöldségeket, húst, tésztát, mandut, rizst. Köretként alig erős kimcsit kaptunk meg salátát, és bennem óriási harc dúlt, amikor is döntenem kellet, hogy vajon a kedvenc koreai ételen, a samgetang helyét átveszi-e a sabu-sabu...

Jó későn éjjel gyalogoltunk át Szöulon, és miközben felvillanyozódva találgattuk, hogy miként van ennyi energiánk, miért nem vagyunk fáradtak, miért nem zavar, hogy talán lekéssük az utolsó buszt, és közben emelgettük a fejünket a város gyönyörűségesen villódzó fényei felé, és mondtam, hogy imádom ezt a várost, és közben szárnysuhogásokat hallottunk mindenhonnan... szóval akkor Momo megszólalt, és olyat mondott, amit sosem feledek el. Hogy tudom-e, milyen érzés az, amikor az ember szerelmes, és amikor találkozik azzal, akit szeret, akkor mintha millió pillangó verdesne a gyomrában. (Persze, hogy tudom....) Szóval amikor Ő Szöulban jár, és látja, hallja, érzi a város zajait, képeit, illatait, akkor mindig úgy érzi, hogy millió pillangó verdes a SZíVÉBEN. És akkor megálltunk egy pillanatra, és csak annyit mondtam, hogy EZ AZ, és Momo meg azt a szót fejtegette, hogy „soulmate”, és könnyes szemmel, boldogan vigyorogva loholtunk bele az éjszakába. (Pillangóktól kísérve, pillangókkal tömve, belül mindenütt...:))