A sámánasszony áldása

       Óriási tömeg volt a Namsangol Folk Village-ben, ami funkciójában ugyanolyan, mint a mi skanzenünk vagy tájházaink. http://en.wikipedia.org/wiki/Namsangol_Hanok_Village Jeles ünnepekkor előadások és kiállítások vannak itt, szigorúan a koreai tradícikók és folklór jegyében. A régi koreai ház, a hanok pedig a megfelelő díszlet a performance-ok részére, stílszerű miliő. Ilyenkor a koreai gyerekek jó része népviseletben van, sárkányt eregetnek vagy fanyíllal dobnak célba. A felnőttek yutnorit játszanak, ahogy az a Lunar New Year nagykönyvben írva van. Odébb egy – jobb híján – májusfához hasonló tákolmányt látok. Apró, színes papírmasnikat kötnek szalmafüzérre az emberek. Ezek jókívánságokat és kéréseket, fontos gondolatokat és köszöneteket tartalmaznak, melyet selyempapír darabkákra írnak fekete tussal. Nem jutok oda a tömegben, pedig lenne kérni/köszönni/vágynivaló – no, talán majd holnap. A kívánságfa bohókásan és vidáman szép, mindenki le akar fényképezkedni vele.

A csellengés után épp jókor húzódom a színpad felé, és a tömeg váratlanul besodor az első sorba, amikor egy lehengerlő jelenés tűnik fel a deszkákon. Sokára jövök rá, hogy egy sámánasszony az, egy mudang, http://www.ancientsites.com/aw/Article/1041681 aki lassú, állhatatos kántálásba kezd, és a hangszerén kíséri. Panaszos pansori ez, http://en.wikipedia.org/wiki/Pansori ami a lelkemig hatol; nem értek belőle semmit, de ahogy a sámán segítői görög kórusként zengik a szavaira a refrént, kezdem ÉREZNI, miről is lehet szó.

Az istenek felé közvetíti – mint kompetens médium – az emberek kéréseit, gondolom. Áldást esend a Seolnal ünnep alkalmából, ki tudja, mit – talán jó termést, jó időt, jólétet. De valami gond lehet, tán megorroltak az istenek, mert nem tartják jogosnak a bűnös és gyarló ember kérését. Az ének erőteljesebb, a tánc intenzívebb, perlekedni kell az égiekkel, meggyőzni őket arról, hogy méltóak vagyunk a külső felső segítségre.

Aztán hirtelen felgyorsulnak az események, és ellenállhatatlan erővel ragadnak magukkal engem is, aki az első sorban állok. A mudang forogni kezd, és szinte transzba esik. A dobosok vég nélkül zajonganak, közvetlenül a jobb fülembe, hogy szinte szétdübörgik a dobhártyámat, de cseppet sem bánom. A sámánasszony két kardot vesz a kezébe, és rizst emel rá a háttérben álló ünnepi asztalról. Segítőjével kiválasztanak egy nézőt, egy migukot – így hívják a külföldieket Koreában, jobban mondva az amerikaiakat. A kard a nyakához közelít, majd a ruhájába szórják róla a rizst. Meghatott vigyor a férfi arcán, valami jót jelenthet a rítus, mert sokan vágynak rá.

Aztán döbbenetes dolog történik. Épp, mikor már-már eufóriában ringatózom én is a dobok szűnni nem akaró pergésében, és kellemesen kívül maradnék az eseményeken, a sámánasszony öt darab színes selyemzászlót hoz hátulról, - fehéret, sárgát, zöldet, kéket és pirosat – majd kilép a forgásából és hozzám hajol.

„Álmodom ezután, outsider vagyok vagy magamon kívülről szemlélem az eseményeket, melyek mintha lelassultak volna. Úgy érzem, - és MOST érzem igazán, hogy milyen az, amikor megszűnik a külvilág az ember számára. Csak az arcát látom, nem szól semmit, csak felém magasodik. Nézek a szemébe és kinyújtom a kezem, nyitott tenyérrel felfelé, mintegy kérdezve: mit tegyek? Mond valamit és kisimítja az egyik markomat. A tömeget érzem, hogy tompán felmorajlik és nekinyom a színpad szélének. Csak nézek a mudangra, tegye azt, amit tennem kell, és SEMMI ROSSZ érzés nincs bennem. Az öt színes zászló nyelét összeszorítva a kezembe teszi, és mutatja, hogy húzzak egyet, anélkül, hogy a selymeket látnám. Húzok egyet, sárga. Elkomorul, felmutatja a tömegnek, felhördülnek. Rossz jel – rossz választás, gondolom. A sámán a vállamra teszi a kezét, jelezve ezzel, hogy maradjak nyugton. Majd jobbról-balról többször megcsapkod a zászlókkal, és széles mozdulatokat tesz felettem, mintha csak elűzne valamit. Ezután jelzi, húzzak még egyszer. A pirosat sikerül. Ujjong a tömeg, a sámán is elégedett. Rám mosolyog és megy tovább. Én meg csak állok ott, a kakofón hangzavarban, végtelenül felzaklatva és a legteljesebb nyugalomban. Remeg mindenem és mosolygok, kívül és belül is. Egyvalamit markánsan érzek: MINDEN RENDBEN VAN."

Furcsa jelenet következik, a sámánasszony hosszú fehér, széles vászoncsíkot húz ki a segédeivel a színpadon. Rizst és szójababot szórnak bele. Ő kettétépi az anyag végét, erősen kifeszítteti, és középen elkezd „haladni” benne, úgy, hogy saját testével szakítja tovább a szövetet. Epekedve vágyom tudni, hogy ez mit szimbolizálhat, de mindegy is, a hatás elképesztő, főleg a cselekvéssor végén. Akkor ugyanis a mudang a vékony fehér, szétszaggatott csíkok közé áll, hosszú fekete copfját a szájába veszi, és a kezével hármas fonást csinál maga köré (!!!). Lassan egy órája megállás nélkül énekel és mozog, látszik rajta, hogy kimerült, de kétszer is megcsinálja az elképesztő mutatványt.

    Az előadás végén kiosztják az ünnepi asztalon lévő ételeket. Nem tudom szavakkal leírni, hogy mekkora káosz lesz hirtelen, az agyamon bizony átfut, hogy meghalok, pont MOST, amikor megáldott a sámán. Az emberek eszeveszett igyekezettel próbálnak egy-egy darab ételhez jutni. SOHA életemben ilyen tumultuózus jelenetnek nem voltam még tanúja – elszenvedője. Tudniillik az első sorban lévőket iszonyatos és feltartóztathatatlan erővel préselték oda a színpadhoz, és nem volt menekvés. Nem kaptam levegőt, de igazán pánikba esni sem volt lehetőségem, mert szerencsés – és egyben szerencsétlen! – helyzetemnek köszönhetően több darab sámánétel landolt a kezemben. Rizstorta kocka, kam gyümölcs és egy uborka. A jelenetet próbáltam filmezni, hogy ha elpusztulok, legyen meg az utókornak tanúbizonyságul. Silány minőség lett, de talán érzékelteti az elképesztő viszonyokat.

S aztán, amikor minden étel elrejtőzött a táskák mélyén, a sámánasszony jóleső fáradtsággal leborult a földre, négyszer a négy égtáj felé, elköszönt tőlünk és távozott. Hosszú-hosszú ideig álltam még ott, ahogy oszlott a tömeg. Nem tudtam szabadulni az élmények hatása alól. Jó idő elteltével megritkultak az emberek a „művészbejárónál” is, és én – hülye turistanként – kértem egy közös fotót Vele. Nagyon szívesen, mondta, mosolygott, és a fő segítőjét is odahívta.

 

 Az eufóriám lassan tompult csak. Hazafelé, ahogy sodródom a tömeggel a Namsangol Folk Village-ből kifelé, milyen jó lenne egy igazi koreai kísérő ilyenkor. Aki megmondaná, mit jelent a sárga zászló, és mit a piros. Aki elmesélné, hogy Holdújévkor milyen kívánságot írnak az emberek a színes selyempapírokra. Vagy hogy milyen jelentőséggel bír a sámánok asztaláról kapott étel. Mert így „csak” sejtések vannak. Meg memóriába vésődő impressziók. Meg érzetek, melyek oly’ erővel hatolnak a szívbe, hogy képesek még egyet facsarintani is rajta, hogy az ember bambán-kábán és hálatelt szívvel csak annyit tud rebegni: de jó lenne itt maradni – örökre. ... és köszönet, köszönet és hála a Jósorsomnak, a Jóistennek vagy Buddhának –és persze a Férjemnek, hogy itt lehetek ebben a csodálatos országban, melyre egyre kevesebbek a jelzők, melyek a számra tolulnak. Korea. KOREA. Imádlak, Korea...!

      Most éjjel van, túlvagyok a tradicionális Seolnal vacsorán, - a kam gyümölcsből is ettem, amit a sámánok asztaláról kaptam - és most először ebben az évben – valahogy nyugodtnak érzem magam. Mintha „elteltem” volna –ősi békével? Belenyugvással a megváltoztathatatlanba, megelégedéssel a meglévővel, és türelemmel a rendelkezésre nem állóhoz. A sámánasszony elűzte tőlem a gonosz erőket, és tenyeréből áldásként szórta rám a rizsszemeket. Lesz, amiként lesz, és minden jól van úgy, ahogyan van. SEMMI ÉS SENKI nem árthat nekem az Újholdévben, mert így akarjuk. A sámánasszony és én.

ps: azóta leltem két linket. Talán hasznosak, mert én – mint erősen szubjektív és emocionális lény – érdemi infot most nemigen adtam ebben a bejegyzésben. Csupán az életem egyik – ha nem a legnagyobb – élményét osztottam meg.

http://en.wikipedia.org/wiki/Korean_shamanism A koreai sámánizmusról

http://www.chunbokhwa.com/ A sámánasszonyról.