Temple stay - gyakorlatban.

Amit én a buddhizmusról ’tudok’, azt jórészt A kis Buddha című (egészen jó!) Bertolucci filmből http://www.blikk.hu/blikk_sztarvilag/20080331/a_kis_buddha_megvaltoztatta_hollywoodot/  és az egyetemi vallástörténeti előadásokból tudom. Itt Koreában sokszor botlom szerzetesekbe, egészen hétköznapi helyeken, áruházban vagy metrón. Mindig is érdekelt, hogy miként élnek, hogy csakugyan betartják-e a napi rutinjukban is azt az állhatatosan szelid életet, amit hirdetnek.

Tudtam azt is, hogy egy huzamosabb, éjszakát is magába foglaló „temple stay”- t nem tudok csak úgy simán bevállalni. A rövid, két órás templomi tartózkodás felemelő és tanulságos élmény volt, és megmutatta nekem, hogy nem biztos, hogy az a helyes, ha gondolkodás nélkül ki akarok próbálni mindent és habzsolni az életet, amolyan „carpe diem” módra.

A Bongeunsa templom, ahol a program zajlott, egészen sajátságos hangulatú helyszín a nyugati ’barbár’ turisták számára, hogy kicsit lelassítsanak és magukba szálljanak. Az egész kolostor komplexum – szinte környezetidegen módon – bele van ékelve Szöul egyik legdesign-osabb, legmodernebb kerületébe. Az ember csak kapkodja a fejét értetlenül a csodálatosan festett archív pagoda cirádáiról a háttérben meredő kolosszális üveg és krómacél felhőkarcolók között. Ellentmondásos, kissé tudathasadásos látvány ez. Regisztráció, és egy rövid adatlap kitöltése után (mi okból vagyok Koreában, honnan értesültem a ’temple life’-ról, milyen nemzetiségű és vallású vagyok...) idősebb szerzetes lép a csoporthoz, és kiosztja a visitor kártyákat.

Rövid idegenvezetéssel kezdődik a túra, ami alatt megtudom, hogy a kolostorok bejáratánál álló harcos hindu istenségek, a devak, csak itt vágnak ilyen elrettentő arcot. Indiában és Kínában – ahonnan érkezett a buddhizmus Koreába – nem ilyen rémisztőnek ábrázolták őket. Az istenek előtt háromszor kell meghajolni, és engesztelő ajándékokat is szokás adni számukra, ami legtöbbször rizs, gyümölcs, virág és víz. Az iljumun, a nagy pilléres kapu szintén nincs máshol Ázsiában, csak itt. A túra során bebocsátást nyertünk a beopdang-ba, a nagy Dharma hall-ba, ahol éppen szertartás folyt. Megtanultuk a szükséges leborulást az imához. Először fél meghajlás, összetett kézzel, majd három teljes földreborulás, úgy, hogy amikor a fejünk a szőnyegen van, két tenyerünket felfelé tartjuk, mintegy magunkra vonván Buddha fényességét.

Ezután átsétáltunk a meditációs központba, és bemutatták nekünk a dado-t, a hagyományos tea ceremóniát. Csodálatos és európai ember számára szinte érthetetlen lassú és kecses mozdulatok alkotják a dado-t. Zöld teát és krizantém teát szervíroztak nekünk, és megtanultuk amolyan zen-módon élvezni az italt… vagyis először szagoljuk, majd nézzük, aztán kóstoljuk –tehát az illata, a színe, és végül az íze által az összes érzékszerveinken keresztül jusson el hozzánk a tea.

Ezután a chamseon-t, vagyis a meditációt gyakoroltuk. Egy fiatalabb szerzetes kápráztatott el minket azzal, hogy a kötelező buddhista jóga alatt oly mértékű rugalmasságot mutatott, ami megszégyenített minket. Kapálózó, görcsös lajhárként mozogtunk hozzá képest, aki két lábát spárgában széttárva előre hajtotta a fejét, és orrával a padlót érintette. Könnyedén. Persze az áhított szellemi és testi, spirituális relaxációt és ellazulást olyannyira nem sikerült elérnem, hogy a féllótusz ülés alatt is csak a hátamban lévő fájdalomra tudtam fókuszálni, meg arra, hogy nagyon ennék egy szamgetangot.

Az utolsó programot belső ujjongással vártam. Bizonyára ismerős Buddha életében a fontos szimbólum, a lótuszvirág. Nos, ilyen gyönyörűséges virágokat készítettünk színes papírból. Szívem szerint tucatot csináltam volna, főleg, amikor elmondták, mit jelent a virágból készült lámpás. Bölcsességet és együttérzést szimbolizál, és azt az őszinte szándékot,  hogy világítson egész életünkön keresztül, a tudatlanság és a sötétség ellen.