Szerelem a Gyeongbokgung palotában

A dicsőséges Choson, vagyis Li-dinasztia idején történt egy hűvös őszi alkonyatkor, amikor már a kék hegyek és a zöld-jade folyók sem tudták odázni a búcsút. Egy valószínűtlenül kecses, női árnyalak suhant ki a Gyeongbokgung palota főépületéből. Selymesen fényes ébenszín haja a derekát verdeste, - megnyervén ezzel a korabeli, illedelmes fiatal nők megvetését, akik szigorú kontyba kényszerítették szálegyenes fekete tincseiket. A hegyek mögé omló nap bronzpírt festett a lány szépséges, hófehér porcelánszín arcára. Hvang Dzsini volt ő, a Kirekesztett, a Nagy Sejong király leszármazottjának kedvenc ágyasa.

Dacos fejét a földre szegte, mint mindenki, aki a hatalmas és egyenetlen kövekkel kirakott úton a király elé járult. Aztán lassan felnézett, és rálépett a középső kősorra, ami pedig csak az uralkodó kiváltsága volt. A legméltóságosabb előtt ugyanis csak alázatos, földre vetett tekintettel, a két oldalsó sávon illett megjelenni. Hvang Dzsini azonban kiszeng volt, korának leghíresebb és leghírhedtebb kurtizánja. Gyilkos szépséges halálba bűvölte az őt imádókat. Veszett varázsa miatt a Fényes Hold, vagyis a Mjongvol nevet kapta az udvartól. Hogy miként lett a tisztességes hivatalnok család legkisebb leányából királyi ágyas, - senki nem tudta. Suttogták, törvénytelen gyermek volt, és apja soha nem ismerte el magáénak. A gyönyörű lány bosszúja a mindent feladók öntudatos merészsége volt. A palota udvartartása retinájába véste azt a napot, amikor 1520-ban, az újhold delén Hvang Dzsini 14 évesen, vállára omló ilang-ilang illatú hajjal, éjszínű hanbokjában a király trónja elé térdelt, és felajánlotta szolgálatait. Azonnal a legfőbb kegyelt lett, és ezzel párhuzamosan Cshonmin, vagyis Megvetett is. Mivel azonban elbűvölő szépsége mellett okos és tehetséges is volt, rövid időn belül az udvar leghíresebb költőnője lett. Lélekből íródott sidzsoversei az élet és a halál leggyönyörűségesebb és legiszonytatóbb érzéséről, a szerelemről szóltak. Hódolóit rabul ejtette varázsos táncával, angyali énekhangjával, és könnyű kis húros hangszerén, kajagunján is mesterien tudott játszani. Rajongói a magasságos égig imádták, irigyei a mélységes pokolig gyűlölték. Mindegy is, mert Mjongvol soha nem érezte, mi az a boldogság.

Ahogy elhagyta a királyi fürdőt, az ágyasok kamrájához jutott. A Bugaksansan hegy felől a szerzetesek esti rituáléjának hangját szórta a szél. Előbb a kis moktak gongja kattogott tompán, majd a komor jong harang ringott bele a közelítő éjbe. „Ideje indulni.” – suttogta Hvang Dzsini. „Egyetlen barátom, hűséges védelmezőm, kísérj el hosszú utamon!” – kérlelte a sötét pínea ligetet a lány. Ekkor a fák felől halk morgás hallatszott, és egy kőből faragott varázslatos lény, - félig oroszlán, félig kutya – elevenedett meg. A neve Seosu volt, nesztelenül lépett a kiszenghez, aki félelem nélkül simított végig az állat sárkányszerű, pikkelyes fején. Együtt lépdeltek a hatalmas birtok hátsó részén magasló Gyeonghoeru pavilon felé, ahol három pici ovális lampionnal kivilágított csónak várta őket.

„Egy pillanat még...” – gyengült el a lány. „Várj meg a hátsó kapunál, a vizi óránál!” – szólt oda őrzőjének, majd szinte futva menekült a királyi birtok legutolsó szegletébe, a gyógyfüves tavacska közepén pihenő Hyangwonjeong pagodához. Megállt a tóparton az elvirágzott hibiszkusz cserjék között, apró lába a japán juhar vérszínű avarában topogott. A vizilótuszok szirmai közül a hold fénye visszatükrözte könnyektől sápadt szomorú arcát. A királyra gondolt, aki a holdév 365 napjából háromszázhatvanötször rendelte magához, a könnyű kínai selyemmel borított bordó szeparéjába. Csidzsokra, a zen-buddhista szerzetesre gondolt, akit 30 év önmegtartóztató, barlangba forduló magánya után csábított forró combjai közé. Az ifjú udvari írnokra gondolt, aki öngyilkos lett az iránta érzett viszonzatlan szenvedély miatt, és koporsóját csak akkor tudták továbbvinni a kiszeng háza elől, amikor az rátette könnyáztatta selyemköpenyét. Végül Szo Gjongdokra gondolt, az egyetlen férfiemberre, aki oly magasságos hatalommal bírt, amely képes volt ellenállni Hvang Dzsini lenyűgöző szépségének. És akkor a kiszeng költőnő megtudta, mi a szerelem. De nem tudta meg, mi a boldogság. Mert az a beteljesült szerelem. – „A magasztalt Buddha azt mondja, hogy 33 mennyország van a földön... Hát hol van az én mennyországom?” – szakadt fel Mjongvol melléből a sóhaj. És akkor brokát övéből elővette hosszú, vékony, szinte áttetsző ezüst tőrjét. Bal kezébe fogta ölébe omló, dús koromfekete hajtincseit, és fürtről fürtre tövig vágta őket, belezokogva utolsó sidzsoversét druszája, a fényességes telihold arcába.

„Jaj nekem, nem tudtam, hogy
Ennyire fog hiányozni!
Könyörgéssel, zokogással
Tudtam volna marasztalni?!
Nem tettem, hagytam elmenjen,
Iszonyúan vágyom őt!”

Hadd játszadozzam el a gondolattal, hogy akár így is lehetett volna. Ám ez a mese csak az én fantáziám szüleménye, melynek alakjai fel-felbukkantak, miközben a legnagyobb és legimpozánsabb királyi palota, a Gyeongbokgung zeg-zugait jártuk át. Tény az, hogy élt egy Hvang Dzsini nevű költőnő a 16. század elején, és messzeföldön híres gyönyörűséges udvari kurtizán volt, - vagyis kiszeng, akinek az életvitelét leginkább a japán gésáékhoz tudnám hasonlítani. A legenda, vagy a történetírás szerint valóban belehalt egy ifjú az iránta érzett viszonzatlan szerelembe, és valóban egyetlen olyan férfi volt, akit nem sikerült meghódítania, a konfuciánus tudós Szo Gjondok, aki később a mestere lett. Több mélyen érintő érzelmes sidzsoverset írt, amely hasonló a kínai haikuhoz. (A forrásért és a fordításért köszönet Osváth Gábornak, és ha többre vagytok kíváncsiak, navigáljatok a következő oldalra: terebess.hu Hvang Dzsini összes verse)