De csak mértékkel, ha lehet kérni. Legalábbis az én szubjektív és laikus mércémmel mérve. A klasszikus zenéből is a könnyebben befogadhatót, az „emészthetőbbet” szeretem. Ami annyit tesz, hogy ha opera, akkor mondjuk inkább Puccini vagy Verdi, mint Wagner vagy Mozart. Ha magyar komolyzene, akkor inkább Liszt vagy Kodály, és kevésbé Bartók Béla, Bárdos Lajos vagy Kocsár Miklós. (Utóbbi három zeneszerzőt megkövetem, nem a tiszteletlenség beszél belőlem. Az ő kortárs műveiket volt alkalmam énekelni az MRT gyermekkórusában. Szóval, mea culpa.)
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Szimfonikus Zenekarának nagykoncertje volt Szöulban, a Seoul Arts Centerben. Maga az épület olyan, mint a mi MÜPÁ-nk, csak sokkal impozánsabb. Rengeteg különböző műfajú kiállítás és múzeum, koncert és színházi előadás, balett és opera műsor van ebben a hatalmas és modern kulturális centrumban. Mi most a Liszt hangversenyre voltunk hivatalosak. (Vajon miért szeretik Koreában ennyire Lisztet? Miért van Liszt Fesztivál??)Amikor felcsendültek a Rondo in Major D. dallamai, már kezdtem érteni. A Monarchia hangjait hallottam, megnyugtatóan harmonikus akkordokat. Az egyetem ifjú (félig koreai nemzetiségű) talentuma, Harry Rylance, játszi könnyedséggel pergette az ujjai közül a könnyed menüetteket, váltogatva dúrban és mollban, - mindezt megfelelő alázattal a karnagy - Berkes Kálmán - felé. Amikor a Gipsy Tunes ismert témája beleharsogott a hangversenyterem kupolájába, a kis zenekar hatalmas filharmonikus zenekarrá bővült. A fagott és zongora duettjébe észrevétlenül settenkedtek a hegedű szólamok. A harmonikus prelűdöket a kicsit bizonytalan fuvolaszóló és a triangulum tette pajkossá. A következő szokatlan etűdöt Várdai István 24 éves, az Akadémián már végzett zseni szólaltatta meg. A Variations on a rococo opusban az ifjú csellista masszív hangszere szinte ellenpólusa volt magának a témának, ami ugye a könnyed, játékos rokokót jelentené. Nem lehet nem megemlíteni Banda Ádám hegedűművészt, aki a koncert vége felé az igazi, borongós magyar lélek siralmait pengette ki a húrokból, autonom virtuozitással.
A kötelező műsor után a siker betétek felizzították a hangulatot. Bizet Carmenjében a Torreádor dalára már mindenki ritmusra ingatta a fejét. Az elmaradhatatlan Brahms Szép magyar táncára és Strauss: Éljen a magyar! – polkájára már teljes volt az ováció. (Elgondolkodtató, hogy tudott egy német és egy bécsi zeneszerző ilyen zsigerien magyar zenét komponálni...)A koncert fantasztikus volt. Jómagam is meglepődtem, hogy éreztem - és értettem a zenét. Említették a követségiek, hogy Daeguban fél órás álló vastapsot kapott a zenekar, ami szokatlan a visszafogottabb ázsiai nézőktól. Teljesen hihető a siker, most is így történt. A zenekar jól eltalált repertoárja, a harmonikus, sokszínűen klasszicista hangzó promenád pompás, komplex zenei élményt nyújtott a hozzám hasonló laikus hallgatónak is, de még 17 éves tinédzser lányomnak is. Éljen a magyar klasszikus zene!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése